Meghalt a nagymamám. Régóta nem beszéltünk, apu temetésén találkoztunk utoljára. Volt néhány év, amikor jóban voltunk, sokat utazgattunk kettesben rokonokat látogatni. Csak aztán én elromlottam. Mert elmentem főiskolára, miközben egy lánynak nem tanulgatni kellene, hanem férjhez menni és gyerekeket szülni. Meg kihoztam az intézetből egy cigánygyereket, ahelyett, hogy szültem volna sajátot. Aki a mi vérünk...
Reménytelennek láttam, hogy meggyőzzem, így inkább elkerültem. Ma, amikor végiggondoltam, hogy hány évet élt, döbbentem rá, hogy nem is volt annyira öreg, mint ahogy én képzeltem. Ahogy számoltam, alig múlt tizennyolc éves, amikor apukámat szülte, mire betöltötte a huszonnégyet, már háromgyerekes anya volt, akit magára hagyott a férje. Ha belegondolok, nem is csoda, hogy olyan keserű volt. Próbáltuk összeszedni a testvéreimmel, hogy mit szeretett, de nem tudtunk semmit felsorolni, amiért mama valaha is lelkesedett volna. Nem akart utazni, nem akart enni, még az édességek sem hozták lázba. Soha nem hallottam, hogy szépnek talál egy virágot vagy érdekelné egy könyv.
Szegény mamának nem volt jó élete, talán nem bízott abban, hogy valaha megtalálhatja a boldogságot, ezért el sem kezdte keresni. Ma egy kis trafik előtt találtam ezt a kis rózsát, elültetem mama emlékére. Nyugodjon békében.
