Búcsú

 Így, hogy több helyen is voltunk, hazaszaladtunk, átcsomagoltunk és mentünk tovább, olyan érzésem volt a végére, hogy már vagy három hete nyaralok, pedig csak tíz napra szabadultam el. 

 Vasárnapra ezért már nem terveztünk semmit, heverésztünk, pakolásztunk a lakásban. Én még vettem pár cső kukoricát, megfőztem, olvasztott vajjal meglocsoltam, sóztam, hmmmmm, így zártam a nyári szezont.

 Én még nagyon tiltakoztam az ellen, hogy véget érjen a nyár, de úgy látom, ez eldöntött kérdés, pár napja már csípősek az esték, és ha süt is a nap, már nincs olyan ereje, mint két hete. 

 Remélem, lesznek még meleg napok, mert sok munka lenne a kertben, rengeteg virágot kellene, átültetni, és nem lenne jó nyakig sárosan dolgozni kint. Már láttam szép kis krizantémokat, tavaly még november végén is virítottak, pár tő ki is hajtott idén, szeretnék még többet belőlük. Nem mondom, hogy könnyű elfogadni, hogy így elrohant megint egy évszak. Mindenesetre hétvégén Aperol Spritz társaságában elsiratjuk ezt a húgommal.

Viszlát, Nyár!

Tihanyi kakaós csiga

 Bosszúsan indult a szombat, hiába aludhattunk volna bármeddig, a Selyem hatkor elkezdett ugatni, így felriadtam. F. is morgolódott, egyrészt a korai ébresztő miatt, másrészt azért, mert azon kattogott, hogy nem talált jobb szállást. Hiába mondtam, hogy nincs gond a szobával, ez is csak olaj volt a tűzre, kár is volt mondani. 

 Össze is kaptunk, így jobbnak láttam, ha lemegyek egyedül a révhez, és veszek kólát magamnak. Belefutottam a Tihanyi bio és termelői piacba, így gondoltam, kicsit körbenézek. Először megállt a szívem, anikor az árakat megláttam, 690 ft volt egy kakaós csiga, de aztán úgy voltam vele, hogy nem kötelező venni semmit, csak nézelődöm kicsit. 

 Feldobódtam a sok kerámiától, szép üvegekbe csomagolt szörptől, lekvártól. Volt kint egy festő, egy hatalmas, vitorlásokat ábrázoló festménnyel. Zöld és kék víz, fehér vitorlák, semmi különös, de hirtelen előttem volt, hogy ha lenne egy balatoni nyaralóm, akkor fehérek lennének a falak és a bútorok, türkiz, sárga és pink függönyök és párnák lennének, és ez a hatalmas festmény lenne a falon. Tudom, hogy nincs balatoni nyaralóm, de jó volt elképzelni. 

Vajda Alíz

 Aztán ahogy bandukoltam vissza a szállásra, megkóstoltam a kakaós csigámat, aztán be is faltam útközben, olyan puha, finom volt, hogy nem bírtam kivárni, amíg hazaérek.

 Ettől kezdve jó volt a kedvem, amíg F. a Selyemmel megjárta a kilátót, én ücsörögtem a Belső tó partján, és néztem, hogyan hancúroznak az ürgék a réten, és milyen különös alakzatokban repülnek a seregélyek.

Nem vagyok nagy híve a kézműves piacoknak, de ez a tihanyi tudott valamit. 

Balatoni pótnyaralás

 Nem véletlen, hogy mindig augusztus végén, szeptember elején megyünk a Balatonra. 'gusztus 20. után a jónép hazamegy, csak a megszállott hajósok, kempingezők, túrázók maradnak. Alig vannak emberek, intim hangulata van az egésznek, a fények pedig csodálatosak ilyenkor. Persze az éttermek jó része bezár, de ismerünk néhány helyet, ahol tudunk enni, és nem halok bele abba sem, ha főzni kell valamit. Hogy idén kicsit összekutyultuk a nyaralásunkat, maradt bennem hiányérzet, ezért az utolsó pillanatban felvetettem F.-nek, hogy ugorjunk még le pénteken egy napra a Balatonhoz. Nagyon tetszett neki az ötlet, és megfejelte annyival, hogy aludjunk Tihanyban, mert talált egy jó szállást. Drága mint a fene, de legalább vihetjük a Selymet is. 

 Pénteken reggel vonatra szálltunk, elmentünk Balatonfüredre. Még elkaptuk a borfesztivál végét, tudtunk borokat kóstolgatni, és ami annál is jobban érdekelt bennünket, zsíros kenyeret enni, mindezt úgy, hogy néztük a balatoni vitorlásokat. F. kitalálta, hogy hajóval menjünk át Tihanyba, és sétáljunk fel a szállásunkhoz. Gyermekkoromból még emlékszem a több órás, dögunalmas, nyomasztó balatoni hajókázásokra, de most csak fél óráig tartott az út, ezt még én is kibírtam. Gyönyörű színe volt a víznek, láttunk gyerekeket, akik vitorlázni tanultak, vetődtek jobbra-balra, mint az Ötvös Csöpi filmekben. 

 Tihanyban aztán F. szembesült azzal, hogy elnézte a térképet, és a szállásunk nem a faluban van, hanem lent a rév-állomásnál. Éhes volt, és így nem tudtunk lepakolni, és úgy beülni enni valahová, már nyomta a vállát a hátizsák, mert ő hozta a ruháinkat, mivel én cipeltem a Selyem hordozóját. Elkezdett befeszülni, morgott, csapkodott, bunkóskodott velem, amíg gyalogoltunk a Tihanyba vezető úton, úgyhogy rászóltam, hogy vagy befejezi, vagy én visszafordulok, nézek egy hajót Füredre, aztán egy vonatot Budapestre, ő meg cirkuszolhat magában. Visszafogta magát, de csak órák múlva nyugodott meg, amikor már beültünk egy étterembe. 

 Régóta nézegettük ezt a helyet, igazi túristakopasztó, bent van Tihany közepén, nagyon hangulatos, tele van leanderekkel, árnyékliliomokkal, mályvacserjékkel a hatalmas, árnyékos udvar, és mindenféle régi holmi van a falakon, a gerendákról is száz éves korcsolyák, lábasok, csizmák lógnak, az étlapon pedig vicces elnevezések. A hely nem hazudtolta meg magát, hamar kiderült, hogy a humor csak azoknak a vendégeknek jár, akik vagy külföldiek, vagy nagy társasággal érkeznek, és végigeszik az egész étlapot, vagyis iszonyat összeget hagynak majd ott a végén. Mivel mi egy-egy ételt és desszertet ettünk, elég távolságtartóan kezeltek, de legalább láttuk, milyen mókázás jár az embernek, ha ötvenezres számlát helyez kilátásba. Bár mi is majdnem tízezer forintot fizettünk egy könnyű vacsoráért, amit erős túlzásnak tartok. Mindegy, kíváncsiak voltunk a helyre, megnéztük, ennyi volt. Sem a limonádé, sem a konyha nem voltak kiemelkedőek, de nekem sikerült olyan ételt választani, aminek a puszta emlékétől összefut a nyál a számban. Krumplilángost ettem füstölt sajttal és tejföllel, és bár kicsit odakapott, elmondhatatlanul jól esett. 

 Vettem még levendulás mézet, mert  F. gyerekei tavaly hoztak egy icipici üveggel, és nagyon ízlett. Csomagok nélkül és teli hassal már egész vidáman sétáltunk a Belső tónál, aztán gyalogoltunk egy órát a szállásunkhoz, közben a Selyem annyira elfáradt, hogy bekéretőzött a hátizsákba, és cipelni kellett.

Óbányai tekergés

 Van, amikor már az elején tudom, hogy nem jó ötlet, mégis igent mondok. Aztán dühöngök végig.

 Ilyen volt az idei nyaralásunk is. Évek óta augusztus utolsó hetében megyünk a Balaton északi partjára, és októberben még pár napra a Mátrába vagy a Bükkbe. Tavaly a Mecsekbe mentünk, Óbányára. Beleszerettem a helybe, mert olyan, mint egy kis skanzen, a régi fatornácos házaival. Megbeszéltük, hogy idén is meglátogatjuk. 

 Igen ám, de F. tesója felvetette, hogy ők augusztus 20. után mennek Óbányára, ö és a két gyerek, menjünk velük. ÉREZTEM az első percben, hogy nem jó ötlet, mégis azt mondtam, hogy legyen. Semmi bajom F. tesójával, jó fej, a két gyerek is aranyos. Csak tudom, milyen a családjukban a kommunikáció. Na, most is pontosan olyan volt. Semmilyen. Nem beszélték meg, hogy hánykor indulunk, mikor, ki hová megy, mi lesz közösen, mi lesz külön-külön. Így aztán négy napig állandóan nekem kellett tüzes vasakkal vallatnom mindkettőt, hogy mire készüljek. F. szerint nagyon kényelmes volt, hogy hoztak-vittek minket autóval. Hááát... Ha vonattal megyünk, akkor legalább tudjuk, mikorra kell a megállóba, állomásra érni, nem azt kell lesnem, hogy a masik embernek mikor pattan ki a szeme, és a masiniszta nem jelenik meg háromnegyed órával indulás előtt az ajtódban, hogy ők korábban keltek, és indulnának. Amikor te még bugyiban-melltartóban szeded elő a szoba közepén a pólódat, hiszen úgy tudod, hogy ráérsz. 

 Óbánya legalább nem okozott csalódást. Egy régi házban szálltunk meg, annak is egy pici házikójában, ami nyári konyha lehetett valamikor. Szeretem a régi ablaktokokat, ajtókat a fekete vasalatokkal, a sok régi tárgyat, ami gyönyörűen öregszik. 

 Voltam a mini arborétumban, megcsodáltam a rengeteg hortenziát, és vettem rózsaszín sásliliomokat, amire régóta vágytam. A házigazdától pedig kaptam különleges, kaukázusi kövirózsát. F. nevetgélt is rajtam, hogy erre azért jó volt az autó, hogy telepakolhattam a csomagtartót virágokkal. 

Csajszikkal Széplakon

 Utálom, hogy mindig azzal kell kezdenem, hogy a sógorom egy p...., de sajnos ez a helyzet. Megígérte a lányoknak, hogy augusztusban elmennek a Balatonra kempingezni pár napra, ha ő elmehet egy hétre csónaktúrára a barátaival. Persze, elment. Persze, utána még egy hétig otthon lébecolt szabadságon, minden napra hívogatott magához haverokat, de a kempingbe nem jutott el a családdal. Húgom szóvá tette, utána következett a megtorlás, az egész napos kötekedés, szitkozódás. A lányok csak annyit kértek, hogy legalább egy napra menjenek le strandolni, mielőtt lehűl az idő. Erre kezdődött a hazudozás, kifogások sora. 

 A Nagylány nagyon szomorú volt, láttam a húgomon, hogy neki is rosszul esik ez az egész, ezért mondtam, hogy az augusztus 20-ai hétvégén menjünk le egy napra Siófokra vonattal. Sajnálom, hogy a vezetést annyira elhagytam, hogy csak itt áll a kisautóm, fizetek rá mindenfélét, és ki sem mozdultam vele harmadik éve a parkolóból. Mióta Bolyhos meghalt, aki mindig az anyósülésen feszített, egyszerűen nem tudom rávenni magam a vezetésre. Pedig sok minden egyszerűbb lenne, csak bepakolnám az autóba a sátrat, a matracokat, hálózsákokat, és mehetnénk a kempingbe. Az ősz egyik célkitűzése, hogy belevágok újra a vezetésbe.

 De most maradt a vonat. A házuktól a Balatonig 3,5 óra. Vittünk babakocsit is, igaz, a Kislány már 4 éves, de Selyem is jött, ő, a hordozója, a strandcuccok, a kaja, a pia már annyi holmi, hogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy még egy alvó gyereket is cipeljek. Kicsit tanakodtunk, hogy mit szólnak majd, ekkora gyerek kocsiban, de aztán abban maradtunk, hogy akik mitszólnak, azok nem fogják cipelni sem a Selymet, sem a Kislányt. Indulás után kb. 10 perccel kiderült, hogy jól döntöttünk, mert a Kislány beájult a babakocsiban, csak 1,5 óra múlva Kelenföldön az átszállásnál ébredt fel. Ilyenkor értem meg, hogy a németek meg a svédek miért tologatnak még 5-6 éves culákat is babakocsiban. Jövőre szerintem beruházunk egy strandkocsira, bár remélem, hogy azt majd csak a kempingben fogjuk használni. 

 Siófokon sétáltunk kicsit, vettünk pár holmit a gyerekeknek a pepcoban, aztán megebédeltünk egy jó kis étteremben balatonszéplakon, aztán irány a strand. A Selyem nem fürödhetett a Balatonban, vele a strand szélén ücsörögtünk egy padon. Mondjuk rajtunk kívül mindenki szabadon eresztette a kutyáját, akik oda piszkítottak a fűbe. Ezt nagyon nem értem, én kutyás vagyok, imádom a kutyákat, de még én sem szeretnék egy nagy adag kutyapisi vagy éppen kutyagumi mellett feküdni a fűben a 40 fokban. Fel nem foghatom, hogy az emberek miért ilyen tahók, amikor kb. nulla energiába kerülne, hogy elvigyék a kutyájukat a közeli utcákba pisilni, és esetleg felszedjék a gumit utánuk. 

 Nem volt sok időnk a strandon, kb. két óra, de a csajok nagyon élvezték, kicsit már fáztak is, mire ki kellett jönniük a vízből. A Kislány amint száraz ruhát kapott, és beültettük a babakocsiba, rá öt percre megint bealudt. A vonaton a Húgom is kidőlt, a Nagylánnyal ketten néztük az elsuhanó házakat, és pityeregtünk, amikor az utolsó balatoni kép is eltűnt előlünk. 

 Kelenföldön aztán majdnem agyvérzést kaptunk, mert volt valami gebasz a vonatokkal, és össze-vissza jöttek az információk, négyszer kellett lerohannom az információs táblához, hogy honnan a fenéből is megy a mi vonatunk. Ez nem gond,ha egyedül vagyok, de kutyával, két gyerekkel azért nem egyszerű. A vonaton hering módjára utaztunk, és az volt a legidegesítőbb, hogy az emberek személyes sértésnek vették, hogy nem terpeszkedhetnek kedvükre. Mi egy sráchoz ültünk, aki a szívére vette, hogy nem ülhet egyedül a négyes ülésen, és magában dúlt fúlt. Szerencsére Tárnoknál leszállt, onnan nem kellett a savanyú képét nézni. Komolyan nem értem, hogy emberek elvárnák másoktól, hogy álljanak másfél órát, és nézzék az üres üléseket, csak hogy néhány szerencsés kinyújtózva heverhessen négy ülésen?

 Végül már sötétben értünk a faluba, alig láttunk, mert az utcákban nincs nagyon közvilágítás, a telefonunkkal világítottunk. Mikor már a legkisebb veszély sem állt fenn, hogy a családjával kell foglalkozni, akkor előkerült a sógorom, aki elkezdte telefonon számon kéregetni a húgomat, hogy miért nem hívta napközben, meg elkezdett egy hosszú sztorit arról, hogy lehet, hogy meghalt egy ismerőse 47 évesen. Mivel baromi nehéz egy töksötét utcában tolni egy babakocsit, úgy, hogy közben telefonnal világítod az előtted lévő utat, és még egy kutya is van a hátizsákodban, megkértem a húgomat, hogy halasszák el a családi életet egy fél órával, és tegye le a kva telefont. 

 A lányoknak nagyon tetszett a túra, a kicsi is meg a nagy is még ma is azt mesélték nekünk meg egymásnak, hogy milyen jó volt a vonat, hogyan pisilt a kicsi a naaagy wc-be, milyen szép volt a Balaton, milyen finom volt a máááánás limonádé, milyen sokat fürödtek. Én iszonyatosan elfáradtam, és mivel holnap reggel indulunk Óbányára nyaralni, fogalmam sincs, hogyan száradnak meg egy éjszaka alatt a ruháim, de nem bánom, hogy elvittem a lányokat, mert őszintén örültek a Balatonnak. Kicsit szomorú, hogy szegényeknek ennyi nyári élmény jutott, és nem azért, mert ne lenne rá pénz vagy lehetőség, de normális apát nem tudok nekik adni. 

Kisvonat

 Tudtuk, hogy idén nem lesz hosszabb nyaralásunk, mert nekem a munkahelyváltás miatt elveszett egy csomó szabim, a húgomnak gyakorlatra kellett járni, nekem kellett vigyázni a csajokra, meg azért a járvány miatt sem akartuk belevetni magunkat a strandolásba. 

 Július végén már nagyon hiányzott egy kis balatoni hangulat, ezért amikor olvastam, hogy felújították a kisvasutat Balatonfenyves és Csisztafürdő között, mondtam F.-nek, hogy nézzük meg. Ő ott töltötte a gyerekkori nyarait az unokatesóival, a nagymamájának volt ott egy pici házikója. Én utólag is leborulok a mama előtt, aki hat unokát vitt le Budapestről Csisztára vonattal, és ott nyaraltatta őket, úgy, hogy gázpalackos tűzhelyen főzött az egész bandára. 

      

F. eleinte elég kelletlen volt, kérdeztem is tőle a vonaton, miért nem mondta, hogy őt nem érdekli ez az egész. Aztán amikor már ültünk a kisvasúton, elkezdtek visszajönni az emlékei, és megvidámodott. Fikázta ugyan a kis vityillókat, amiket én imádok, mert végre valami emberi ebben a nagyzolós, "fenn az ernyő nincsen kas" országban. Tudom, hogy összetákolt házak, apró kertek, de a mi gyerekkorunkban legalább ennyi kis zöldje lehetett egy családnak. Még ha csak a nagypapa meg apa barkácsolta lambériából a házat, kátránypapír volt a tetőn, de meg lehetett aludni bennük, lehetett bringázni a földutakon, meg tologatni a babakocsiban a macit, lehetett állatkodni a Dunánál, Tiszánál, Balatonnál vagy egy ilyen kis fürdőben, mint Csiszta. 

Persze, tudom, ezek nyomába sem érnek egy szántódi háznak például, de ki a fene teheti meg, hogy a lakása mellett még nyaralója is van? A legtöbb ember csak csorgatja a nyálát a kétszáz négyzetméteres villák előtt, aztán egy hét alatt elveri a spórolt pénzét a parti butiksoron. Szóval én imádom ezeket a kis putrikat. Lassan F. is belelendült a gyerekkori történetekbe, ebéd közben már vigyorogva mutatta, hol dobták meg kővel bringázás közben a szomszéd gyerekek. persze azt elfelejtette említeni először, hogy azért, mert ő csúnyákat ordibált feléjük. Még mindig olyan, mint egy rossz gyerek. 

 Hazafelé sétáltunk még Fonyódon, felmentünk a Panoráma sétányhoz, és beültünk a Panoráma Villa teraszára. Amellett, hogy életünk legrosszabb Sacher tortáját és legdrágább limonádéját ittuk, ezt nézhettük:

                         

Hazafelé a vonaton majdnem sírtam, amikor eltűnt a Balaton a szemem elől.

Zápor

 Vasárnap délután már készülődtem hazafelé, csomagoltam, de még indulás előtt egy gyors tápos locsolásra átszaladtunk a telekre. Láttuk, hogy lassan esik, de aznap már volt reggel is zápor, pár percig esett, utána nyoma sem volt. Gondoltuk, legfeljebb egy kicsit megázunk, de úgyis kisüt újra a nap, és mire hazaérünk, félig meg is száradunk. 

 Sétáltunk a kis utcában, amikor egyszerre elsötétült az ég, zúgást hallottunk, és egyszerre csak jött velünk szembe a vihar. Olyan erős volt a szél, hogy alig tudtunk megállni a lábunkon, egy pillanat alatt csurom vizesek lettünk, és mindenhonnan falevelek, letépett ágak repültek felénk. 

 Gyorsan kiabáltam a húgomnak és a nagylánynak, hogy kapják fel a kutyákat, forduljanak meg, és fussanak egy fedett autóbehajtó felé, én pedig gyorsan arra kormányoztam a babakocsit, amiben a kislány ült. Mindenki nyüszített vagy sírt, a húgom azt hajtogatta, hogy "Mi lesz velünk..."

 Szerencsére a beálló megvédett minket, így biztonságból néztük végig, ahogy fákat tör ketté, kerítéseket dönt ki a vihar. Ami ahogy jött, úgy ment is, öt perc múlva napsütésben sétáltunk haza. Húgom udvarát is lerombolta a szél sajnos, a szomszéd diófáját rádöntötte a villanyvezetékre, úgyhogy jött az újratervezés. 

 Telefonáltam a főnökömnek, hogy sajnos nem tudok hazamenni, mert segítenem kell a helyreállításban. Nagyon rendes volt, mondta, hogy hallotta, mi történt a faluban, ott lakik egy barátja, és náluk a fenyőfát csavarta ki. Maradjak nyugodtan, majd jelezzem, ha tudok menni. 

 Így aztán visszaszaladtam a telekre, felmarkoltam a lengőcsatlakozókat, és mivel a szolgáltató kikapcsolta az áramot, elmentünk a harmadik szomszédhoz, kértünk egy kis delejt, hogy legalább a hűtőszekrény ne olvadjon le, és tudjuk tölteni a telefonokat, mert össze-vissza kellett telefonálni. 

 Mivel húgoméknál a víz is elektromos szivattyúval jön, és a bojler is árammal megy, még este le kellett menni vödrökkel a kúthoz, és hozni kellett vizet a mosdóhoz, a mosogatóhoz és a wc-hez. Közben sógorom az egyik barátjával elkezdte feldarabolni a kidőlt diófát, mert a szolgáltató azt mondta, ő ezzel nem foglalkozik, kikapcsolta a villanyt, szabadítsák ki ők a vezetéket, a szomszéd pedig, aki csak hétvégi telkes, nemes egyszerűséggel kinyomta a telefonját. 

 Éjfél után kerültünk ágyba, hétfőn korán keltünk, mert jött egy villanyszerelő, aki a házfalból kitépett kábeleket visszakötötte, mi pedig elkezdtük összeszedni az udvarról a romokat, és a kertből a földre levert gyümölcsöket. Hihetetlen, hogy egy pár perces vihar milyen károkat tud okozni. és még szerencsénk volt, mert csak a garázs tetejét szaggatta meg kicsit, a házat nem bántotta. Sajnos két szilvafa és egy körtefa nagyon megsérült, megpróbálják megmenteni, de nem lesz könnyű. 

 Most olvastam, hogy a Magyar Provence központi épülete is leégett villámcsapás miatt. remélem, hogy sikerült helyre állítani hamar, mert nagyon szép kis hely, a tulajdonos sokat dolgozott vele. 

Ringat a víz

 Az viszont szentigaz, hogy bulizni a húgommal tudunk legjobban. Na meg persze a csajokkal. És ne feledjük a kutyákat. 

 Kivettem egy hét szabit, hónom alá csaptam a Selymet, és lementem a húgomékhoz, és a telekre tíz napra. Sógoromat elpateroltuk a háztól, elment túrázni a haverjaival, mi pedig nem csináltunk semmit. Vagyis sokáig aludtunk, medencéztünk, grilleztünk, főtt kukoricát, dinnyét ettünk, jégkrémeztünk, és pacsáltunk a medencében, filmeztünk, és kutyáztunk. Ebből csak akkor léptünk ki, amikor a húgomat kísértük Budapestre, és amíg ő gyakorlaton volt, mi a két csajjal végigjártuk a Bikás park játszótereit, utána csatangoltunk az Allee-ban.

 A világ legtakarékosabb nyaralása volt, tekintve, hogy a BimmBammos autóból tankoltuk fel magunkat rántott sajttal, sütnivaló krumplival, fagyival, a medence pedig egy felfújható gumicsoda. Nagyon jól éreztük magunkat, szerintem senki sem csalódott a csapatból. A lányoknak megmutattuk gyerekkorunk kedvenc filmjeit, a Keménykalap és krumpliorrot, a Kismaszat és a gézengúzokat. Aztán Ötvös Csöpi jött, visítva mutogattuk a húgommal a lányoknak, hogy merre nyaraltunk, milyen béna autók voltak régen. Este pedig kinyitottuk a hatalmas sarokgarnitúrát, és mindannyian együtt aludtunk.

 Az volt a legviccesebb, hogy még a kutyák is élvezték a lazaságot, észrevehetően felszabadultak. A Selyem még a medencébe is bejöhetett, persze úszni ő nem tudott, hanem csónakban ringatózott, amikor pedig a kiscsaj elkobozta a játékot, mert ő akart beleülni, akkor a kutyát áttettük egy nagy lavórba. A víz ringatózásától pedig a kis hülye elaludt. És nagyon jó volt, hogy senki nem húzta a száját, hogy mit csinálunk.  

 Az utolsó nap már kicsit komorabb volt, egyrészt hazaért a sógorom, aki elkezdett pattogni, másrészt vasárnap este átéltük életünk legfélelmetesebb kalandját. Holnap leírom, este már nem akarom ezzel paráztatni magam.