Párhuzamos világok

Az elmúlt hetekben össze-vissza utazgattam az országban autóbusszal. És nem csak gyorsjárattal, légkondis, plüssüléses új buszokkal, hanem falvak között is, rozoga csotrogányokkal, amelyekben a lábamra a fűtőtestből dőlt a forróság, a karomra meg az ablaknál dőlt a hideg. Nem volt előre megváltott helyjegy, az emberek egymást lökdösték a megállókban, hogy legyen ülőhelyük. Nagyon fura volt megtapasztalni, hogy Magyarországon mennyire nagy különbség van abban, ahogy élnek az emberek. 

Én már évek óta főként Budapesten és környékén járok-kelek, a kollégáim, a barátaim mind itt élnek. A blogokat, amelyeket olvasok, szintén a fővárosban vagy környékén élő emberek írják. Így aztán mindig olyan panaszokat hallok, olvasok, hogy milyen rossz dugóban autózni, vagy hogy valamelyik Volvó buszon nem ment a légkondi, hogy a megállóig majdnem tíz percig kell gyalogolni. De attól már egészen elszoktam, hogy a faluban egyetlen helyen áll meg a busz, és már bőven selejtezésre érett, fekete füstöt okádó taliga küzd a kilométerekkel.     

Azért az ember elég hamar hozzá tud szokni a jóhoz.

Nővérke

Hugicámék együtt élnek a párja 96 éves nagypapájával, akivel a keresztlányom nagy barátságban van, gyakran szoktak beszélgetni. Ma délután ültünk a konyhában, egyszer csak halljuk a nappaliból: 

- Ettől az időtől nagyon fáradt vagyok, ha leülök, rögtön elalszom - mondta Papa.

- Hát papa, nagyon egyszerű, ne üljön le - jött a válasz a keresztlányomtól. - Jöjjön, lepakolok a szobabicikliről, tekerjen egy kicsit.

Papa egy szó nélkül ült a biciklire. 

Mi pedig dőltünk a röhögéstől kint a konyhában.

A nagy öreg

Keresztlányommal meséket néztünk a laptopon. Kockás fülű nyúl, Pom-Pom meséi, hiába, jó ízlése van a gyereknek. 

Ahogy keresgéltük az újabb mesét, egyszerre felkiáltott a gyerek: "Ó, Bogyó és Babóca! Jaj, milyen régen láttam már! Pedig amikor kicsi voltam, mindig ezt néztem!"

Legszívesebben össze-vissza puszilgattam volna a kis hülyét. De egy öreg nyolc évessel mégsem lehet ilyen tiszteletlenül bánni. :)

Szilvásvárad

F-et befizette a nővére két éjszakára egy gyönyörű panzióba. Természetesen két főre vette ki a szobát, így én is potyázhattam. Így aztán a hétvégét a Szalajka völgy közvetlen közelében tölthettük. A panzióban négy nő volt rajtunk kívül, csend volt a reggelinél, és este is lehetett nyugodtan pihenni. 

Mit is mondhatnék? Reggel letaroltuk a svédasztalt, aztán jó nagy túrákat tettünk a hegyen. Este pedig kipróbáltuk valamelyik éttermet. Öööööööööö, aztán a tévé előtt boroztunk és chipset ettünk.

Az ősz a hegyekben a legszebb.

Szombaton este megjegyeztem F-nek, hogy csak azt sajnálom, hogy nem láttunk mókust. 

Erre vasárnap reggel ő toppant elénk:

Gyorsan kívántam még néhányat.

Anyátok helyett...

Az volt a terv, hogy fél tizenkettőre odamegyek a lakásba, leolvassuk a mérőórákat, aláírjuk a papírokat, viszek egy új porszívót, mert a régi elromlott, a régi albérlő elköszön, az új bepakol, és mindenki megy a dolgára. Ehhez képest az volt, hogy fél tizenkettőkor csak én és a porszívó voltunk ott és akkor, ahová és amikorra megígértük.

A régi albérlő a barátjával még komótosan pakolgatta nejlonzacskókba a holmijait, a konyhában még az edények is a szekrényekben voltak. A régi albérlő pedig közölte, hogy még meg sem érkeztek hozzá a költöztetők. Kérdeztem a régi albérlőt, hogy mikorra jönnek érte a szállítók. Kiderült, hogy nem tudott autót szerezni, ezért BKV-val viszi el a cuccait. Kb. harminc csomóra kötött reklámszatyrot. Kérdeztem, hogy nincs legalább egy nagy gurulós bőröndje, hogy abba pakolja? Nincs. Ezért kénytelen voltam kézbe venni a dolgokat, felpörgetni a csomagolást, és felajánlani a hatalmas IKEA zsákomat, amiben a porszívót vittem. Így csak kétszer kellett fordulniuk, és végre balra el.

Az új albérlő két órás késéssel érkezett. Neki a bepakolásban kellett segíteni, mert a költöztetők csak ledobálták a kapu elé a cuccait, és elhúztak azzal, hogy késésben vannak. Így aztán a gyorsanaláírjuk a papírokat helyett egész napos progrm kerekedett a ki- és beköltözésből. Este pedig hívott az új albérlő, hogy én miért nem mondtam, hogy a szobában nem lehet szellőztetni, ő így nem tudja rendeltetésszerűen használni a lakást. Kérdeztem, hogy miért ne lehetne szellőztetni. Közölte, hogy a szobaablakon nincs kilincs, le van szerelve, és le van festve a helye. Itt már tényleg semmit nem értettem. Mondtam, hogy az ablakon nem kilincs van, hanem egy gomb, azzal kell nyitni az ablakot. Állította, hogy nincs ott semmi, le van szerelve a kilincs, és ő nem tud szellőztetni. Mivel reménytelennek tűnt telefonon megüzdeni a hisztijével, villamosra pattantam, és átmentem hozzá. A helyszínen bemutattam neki, hogyan kell felhúzni a gombot és kinyitni az ablakot.

Csak én botlom mindig életképtelen emberekbe, vagy az van, hogy a felnőtt lakosság 90%-a óriáscsecsemő?

Börzsöny

Reggelente látom a villamosról, hogy a Gellért-hegyen milyen gyönyörű a fák lombja, ezért már nagyon vágytam egy őszi erdei kirándulásra. Amikor pedig elkezdett dőlni rádióból, netről, hogy hétvégén szép idő lesz, azonnal szóltam F-nek, hogy közölje a kedves bringájával, hogy ezt a hétvégét nem vele, hanem velem tölti.

Ma reggel hatkor keltünk, elvonatoztunk Kismarosra, onnan pedig busszal Királyrétre majd mikrobusszal a Nagy-Hideg hegyre. Amikor reggel szólt az ébresztő, nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet volt a kirándulás, amikor pedig Királyréten dideregtem a ködben, már biztos voltam abban, hogy ez olyan hülye ötlet volt, hogy kizárt dolog, hogy én találtam ki. De Nagy Hideg-hegyen már sütött a nap, és ez a látvány tárult elém:

Igen, azok bizony mind hegyek. Aztán találtam ilyesmiket:

Amikor pedig feltámadt a szél, hullottak ránk a falevelek, mi pedig gázoltunk a bokáig érő avarban. Már szinte gusztustalanul szép volt.

Egyesek jó el is fáradtak:

Apu lángja

Régen szerettem a Halottak Napját. Felnyaláboltuk Cs-vel a nagy csokor őszirózsát, a mécseseket és elmentünk a nagymamája sírjához egy közeli faluba. Aztán elmentünk a nagy budai temetőbe az apukája sírjához. Végül leutaztunk az én rokonaimhoz. 

Anyuéknál összegyűlt az egész család, minden gyerek a párjával, gyerekekkel, és együtt kisétáltunk a falu temetőjébe. Viccelődtünk, vihorásztunk út közben, meg persze veszekedtünk, nem is mi lettünk volna, ha ezt kihagyjuk, aztán feldíszítettük a hatalmas családi sírt. Jó volt a sok kis mécses lángjánál beszélgetni arról, milyenek voltak a dédszüleink, a nagyszüleink, a nagybátyánk.  

De három éve, amióta apu meghalt, nem kedves már ez az ünnep. Sírja sincs még apunak, a család nagyzolási mániája miatt, de szerintem akkor sem lenne jobb, ha lenne. Talán kötelességtudatból kimennék a temetőbe, de nem érezném azt, hogy jó meglátogatni a halottamat. Valahogy annyira nem volt tisztességes ez az élettől, hogy még csak esélyt sem adott neki arra, hogy legalább megpróbálhasson küzdeni a betegséggel. Annyira méltatlan, hogy egy ember, aki tizenhét éves korától végigrobotolta az életét, egy napot sem élvezhetett a nyugdíjából, annyi nem adatott meg neki, hogy végre egyszer nyugodtan kiülhessen a háza elé a kertbe, úgy, hogy nem kell arra gondolnia, hogy indulni kell aludni, mert hajnali háromkor nem tud felkelni a vekker csörgésére. Nem tudom elfogadni, hogy ennyi volt, hogy eltűnt nyomtalanul, úgy, hogy mindössze két maréknyi hamu maradt belőle.

Most még nem tudok kimenni a temetőbe. Itt az asztalomon ég egy mécses apu emlékére.