Mennyit ér egy nő?

Elegem van már abból, hogy a nők csak a férfiakról szólnak. A körülöttem lévő csajokkal egyetlen értelmes témáról sem lehet beszélgetni, csak arról, hogy társkeresnek, megismerkedtek egy pasival, szerelembe estek, válságban van a kapcsolatuk, éppen békülnek, kibékültek, szakítottak. Vagy csak szimplán hülye a férjük.

 

Jó, én is elnyekergem a barátnőimnek, hogy éppen mi a helyzet F-el, hogy van Cs, de tíz perc után már én is unom. A többiek azonban nem. Ezért órákig hallgatom hülyébbnél szemetebb palik rémtetteit. Na jó, néha a csodatételeiket is, mert időnként vacsorát főznek, vesznek virágot vagy legóznak a gyerekükkel.

 

Komolyan, nem értem, miért van az, hogy a férfiakkal ezerféle dologról lehet beszélgetni, a menekültválságról, arról, hogy a Börzsönyben átépítették a kilátót, hogyan kell szétszerelni a bringán a váltót, milyen ronda az új ötven forintos, a nőkkel pedig csak a férfiakról.

 

Rájöttem, hogy én már zenében is régóta csak férfiakat hallgatok. Feláll a szőr a hátamon a nők nyönyörkéjétől, hogy jajdeszerelmesvagyok, jajdeszakítottam, jajdecsakőtszeretem ésígytovább ésígytovább. A pasik miért tudnak énekelni Budapestről, a szabadságról, háborúkról, békékről, arról, hogy megnőttek a jegenyék? Mi van a nőkkel? Énekeljenek legalább arról, milyen macerás, amikor az ember lánya próbálja különböző színűre lakkozni a lábkörmeit, csak végre már ne a férfiakról.

Rajzolgatok, rajzolgatok

Szerdán a hugicámék el tudtak szökni otthonról egy napra, így én is szabadságot vettem ki. Felfedeztük a XI. kerület összes játékboltját és turkálóját, aztán ücsörögtünk a játszótéren (csak mi nagyok, a gyerek fel-le rohangált).

Este pedig a keresztlányom mutatott egy alkalmazást, amivel rajzolni lehet a telefonon. Nagyon tetszik. Tegnap hazafelé a villamoson virágokat rajzolgattam. Ilyen szépeket. Mindig lehet tanulni a gyerekektől.

Hosszú hétvége

Szabadságot vettem ki - hogy magammal tölthessem. F az őszi szünetben mindig elutazik a gyerekekkel. Hívtak engem is, de amikor végighallgattam a programot: riadó korán reggel, egész napos gyalogtúra, és még az is kiderült, hogy a háznak, ahol megszállnánk, mindössze egy szobája van, így egymás hegyén-hátán aludnánk, valamint, hogy magunkra kellene főznünk, ami azt jelenti, hogy nekem kellene főzni, úgy döntöttem, inkább itthon maradok.

Pénteken kirándultam az egyik barátnőmmel a Hármashatár-hegyen, szombaton este áthívtam pizsama partyra a másik barátnőmet, ma pedig egész nap csak heverésztem. A lakás úgy néz ki, hogy valószínűleg bezáratná az ÁNTSZ, három napig csak pizzát ettem, nem mostam, nem tanultam. De jól szórakoztam, és végre kipihentem magam.

Bizalom

Ismerem ezt, én is mindig azt hiszem, hogy elbírom, aztán... - mondta a metrón a lány, aki cipelte a polcom oszlopait. Pedig jó terv volt. Úgy gondoltam, ha összekötöm spárgával külön a hat polcot, és külön a négy oszlopot, akkor simán elbírom. És aztán megláttam a párnákat. Csak kettőt vettem, nem is volt semmi súlyuk. Végül is mindegy, hogy a vállamon lóg-e még egy táska, nem?

Azzal, hogy a terv nem tökéletes, sajnos csak az IKEA előtt szembesültem. A polcokat összefogó spárga vágta a kezem, az oszlopokat pedig csak úgy tudtam megtartani, ha teljes erőmből szorítottam magamhoz, vagyis kb. fél perc után elkezdtek lecsúszni, ezért tíz méterenként meg kellett állnom. Amikor a metróállomáson meglátott az ellenőr, ahogy vonszolom a fadarabokat, oldalamon egy hatalmas két táskával, rémülten csak annyit mondott: menjen.

A metrón körbebástyáztam magam a polcokkal, oszlopokkal. Már leszálltam a metróról az Astoriánál, amikor eszembe jutott, hogy itt bizony mozgólépcsővel kell mennem. Fogalmam sem volt, hogyan fogok úgy egyensúlyozni, hogy mindkét kezem tele van. Éppen ezen lamentáltam a lépcső aljában, amikor odalépett hozzám a lány, és felajánlotta a segítségét. Feltett a villamosra, úgyhogy már csak egy kedves úriember segítségét kellett igénybe vennem, hogy le tudjak kászálódni a járműről, és már otthon is voltam.

Amikor F meglátta, hogy mit cipeltem haza, kiakadt, nem értette, miért nem szóltam neki, hogy kísérjen el. Az az igazság, hogy eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek. Gyerekkorom óta ahhoz szoktam hozzá, hogy egyedül intézem az ügyeimet. Nem mondom, hogy soha nem kérek segítséget, ez nem lenne igaz. Sok emberre számíthatok. De ha valamit meg kell oldanom, akkor azt tekintem alapnak, hogy egyedül vagyok. Nem is tudom, hogy ez változik-e valaha.

Nézőpont

Sajnos tegnap seggbe kellett rúgnom magam. Napok óta rossz kedvem van, csak bevonszolom magam a munkahelyemre, aztán haza. Rosszul tűröm, hogy már a reggeli kutyasétáltatásnál elázom, hogy egész nap fázom, és azt is, hogy ha kinézek az ablakon, akkor csak a szakadó esőt látom. 

Tegnap munka után elmentem vásárolni. Vettem három felsőt, azt hiszem, őszre már nem is kell több. Az Allee aljában van egy Spar, szeretek betérni oda néha, az Aldis és Lidl-s kaják mellett jól esnek néha a hagyományosabb ízek is. Vettem téliszalámit, Pannónia sajtot, uborkát, kólát, chips-et. (Jó, nem egészségnapot tartottam.) Kifelé menet megláttam az egyik cukrászdában házi krémest, abból is vettem.

Persze, továbbra is zuhogott, semmit nem ért az esernyőm, a nadrágom csurom víz volt, a kabátom ujja is átázott. Ahogy vonszoltam haza magam a hidegben, a sötétben, a vízben, annyira nyomorultnak éreztem magam, hogy kijöttek a könnyeim. Aztán amikor megálltam a kapu előtt, hogy előkotorjam a kulcsomat, hirtelen kijózanodtam. Mit is csinálok? A táskám tele van új ruhákkal, annyi kajával, amiből egy négytagú család jóllakna, vár otthon a pasim, és komolyan itt vonyítok? 

Jó, persze, tudom, nem az elfogyasztott téliszalámi-mennyiség a boldogság fokmérője, de azért úgy érzem, nincs okom panaszra. Ezt meg is mondtam a bennem lakó Drámakirálynőnek. És ő is nekem adott igazat.

Kutyás nő

A bolyhos egész hétvégén nem tudott futkározni, mert végig szakadt az eső. A szobában ugyan huzogattunk kötelet, meg dobáltam neki kislabdát, dehát az nem az igazi. Vasárnap délután már föl és alá szaladgált az előszobában. Egészen későig vártam, hogy kicsit normálisabb idő legyen, és tudjunk labdázni. De hiába, csak szakadt az eső. Már besötétedett, amikor elindultunk sétálni.

Rajtam gumicsizma, a kezemben esernyő, a kutyán esőkabát. De a bolyhos már úgy húzott, hogy úgy döntöttem, kicsit futok vele. Megkapó látvány lehettem, hogy az üres utcákon a szakadó esőben kocogok gumicsizmában, esernyővel. Ha így folytatom, húsz év múlva úgy emlegetnek az utcában, mint a fura kutyás nőt... Bár lehet, hogy már most is.

Anyám!

Egyszerűen halvány fogalmam sincs, mit tehetnék anyuval. Nyolcvan kilométerre lakom tőle, de még így is tönkre tudja tenni a hétvégémet. Pénteken jött a hír a faluból, ahol lakik, hogy kirabolták. Beengedett két nőt a házába, és ellopták tőle a pénztárcáját, amiben benne volt az összes pénze. Több mint hatszázezer forintot. 

Ha tízszer nem kérdeztem tőle, hogy anyu, ugye a bankban, a számládon tartod a pénzed, akkor egyszer sem. Azt mondta, hogy igen, ott. Vagy azt, hogy neki nincs semmi pénze. Az már engem nem érdekel, hogy hazudozik, hogy velem akarná kifizettetni a házukra felvett jelzáloghitelt, miközben százezreken ücsörög. Csak az a baj, hogy maga alatt vágja a fát. És amikor baj lesz, az egész család tőlem várja majd, hogy találjak megoldást. Természetesen az évek alatt elcseszett helyzetet két nap alatt hozzam helyre, és ha nem sikerül, akkor én leszek a világ leghálátlanabb gyereke.

A szüleim a tehermentes házukra nyolc évvel ezelőtt felvettek hárommillió forint jelzáloghitelt. Azt mondták, hogy ablakcserére, fűtéskorszerűsítésre. Tudtam, hogy semmit nem fognak megcsináltatni, egyszerűen csak elverik majd a pénzt. Nem lett igazam. A fűtéskorszerűsítést megcsináltatták 500 000 forintért. A többi pedig? Nos, kellett sokpixeles fényképezőgép, a Kisöcsémnek számítógép, jogosítvány, a Hugicámnál akkor született a gyerek, és bár az unokatesóméktól és tőlem minden szükséges holmit megkaptak, kellett egy harmadik rácsos ágy, egy negyedik babakocsi, egy második járóka, a hétszázadik forgó-zenélő plüssbigyó. Ja, kellett aranyfülbevaló anyunak, a húgomnak, a kislánynak. Mi is kellett még? Jaj, hát a praktiker katalógusban annyi de annyi szép dolog volt. Kovácsoltvas étkezőgarnitúra, sörsátor, medence, hintaágy, kerti székek... Így aztán hamar elszaladt a két és fél millió forint is. Én még a hitel felvételekor összevesztem a szüleimmel, évekig nem is beszéltem velük, így kimaradtam a pénzszórásból. Bár egyébként is kimaradtam volna, de ez már egy másik történet...

Mivel sem anyu, sem a Kisöcsém, sem a Hugicám nem dolgozott, a sógorom pedig minden hónapban elmulatta az egész fizetését, így apu tartott el a portás fizetéséből négy felnőttet és egy kisgyereket. Alig bírta fizetni a törlesztőrészletet, adósságrendező hiteleket, személyi kölcsönöket vett fel. Nem tudom, meddig bírta volna, ha egyik napról a másikra le nem betegszik, és meg nem hal rákban két hónap alatt. A temetés után anyu elkezdte intézni a hitelekkel kapcsolatos ügyeket, de neki az volt az álláspontja, hogy apunak volt egy biztosítása, ami alapján a hitelek fennmaradó részét a biztosító állja, a bankoknak viszont az, hogy nincs ilyen biztosítás. Mivel anyu nem tudta bemutatni a biztosításról szóló szerződést, azt javasoltam, hogy mivel akkor már a Kisöcsém és a Hugicám is ott lakott, közösen fizessék tovább a törlesztőrészleteket, és közben pereljük a bankot. A hagyatéki tárgyaláson minden gyerek lemondott az örökségről, hogy egy kézben, anyuéban maradjon a ház is, a hitel is, így egyszerűbb legyen intézni az ügyeket. Akkor havi ötvenötezer forintot kellett volna fizetniük összesen hiteltörlesztésként. Anyu azonban mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy igenis van a biztosítás, a Hugicám a gyerekkel összesen harmincezer forintból élt, a Kisöcsém pedig, bár havi százhúszezret keresett, nem volt hajlandó beszállni a költségekbe, így inkább nem válaszoltak a bank felszólításaira, és az felmondta a hitelt. 

Anyu összejött egy ügyvéddel, a Hugicám elköltözött a mostani párjához, a Kisöcsém pedig beköltöztette a házba a nőjét, aki csak néha-néha dolgozik. A bank mára behajtó cégnek adta tovább a szerződést, mára több mint hétmillió forintot követel, havi hetvenezer lenne a törlesztőrészlet. Közben meghalt anyu élettársa, akinek a gyerekei nem ismerik el anyut az öreg örökösének. Egyébként egy faluszéli romos kis nyaralóban laktak, ahová földút vezet, télen ki sem lehet lépni a házból, fel sem foghatom, miért ragaszkodik ahhoz a koszfészekhez bármelyik fél is. Mindenesetre a Kisöcsém és a nője továbbra sem hajlandó fizetni semmit, Anyu fizeti a rezsijüket is a nyugdíjából. Hetente kétszer könyörgök nekik, hogy anyu költözzön vissza a házunkba, egyezzünk meg a bankkal, és közösen fizessék a hitel törlesztését. Végül is az öcsémék ennyi pénzért hol találnának egy fél házat, ha albérletbe kellene menniük? A Kisöcsém azonban nem akarja, hogy anyu visszaköltözzön, fizetni sem akar, de anyu sem akar visszamenni a házunkba. 

Így aztán valószínűleg az lesz az eszetlenkedés vége, hogy a  bank kirakja a házunkból az öcséméket, az ügyvéd örökösei kirakják a nyaralóból Anyut. Na és, akkor majd mindenki jön hozzám, hogy segítsek. De akkor már nem tudok segíteni, mert egy elárverezett házat nem lehet visszaszerezni. Sőt, péntek óta egy újabb lehetőség is bekerült a kalapba, mégpedig az, hogy a két börtönből szabadult nő úgy gondolja, hogy akinek a tárcájában hatszázezer forint van, annak a fiókjában milliók vannak, és visszatér a nyaralóba. De ezt is hiába mondom anyunak, hiába kértem én is, a húgom is, hogy költözzön vissza a házunkba, nem hajlandó. 

De ha majd vagy így, vagy úgy baj történik, akkor én leszek a felelős. Elvégre nekem van a legtöbb eszem a családban... De kérdem én, meddig felelős egy gyerek az anyja tetteiért? Ha én gyerekkoromban annak ellenére kiléptem volna az iskolajárat elé, hogy világosan elpofázták, hogy kislányom, ne lépj a busz elé, mert palacsinta lesz belőled, akkor ki lett volna a hibás? Szerintem én. Persze, tudom, mindegy.

Itt az ősz

Délelőtt kimentem a piacra. Csak dióbelet akartam venni a salátákba, de végül találtam Othello szőlőt, ami a kedvencem, meg mandulát, és sütőtököt. Itthon felkockáztam egy kevés Pannónia sajtot, mellé tettem a szőlőt és a dióbelet, nagyon finom volt együtt. 

Most pedig megnézem, mit csinál a Pláza ásza Vegas-ban, már bekészítettem az ágy mellé egy nagy bögre feketeribizlis teát és pörkölt sós mandulát.

Este pedig sült tök lesz a vacsora. Ja, és F elmosogatta ma a nagytepsit. Úgy látszik elszállt erre egy kis erdei tündér. 

Torkig vagyok

Ma nagyon jól jött a hálanaplóm, mert amíg összeszedtem, hogy mi az, amiért ma hálás lehetek, kicsit lenyugodtam. Pedig egy órával ezelőtt még olyan dühös voltam, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. 

Úgy érzem, hogy mostanában elég sokan hülyének néznek. Az albérlőm négy hónappal ezelőtt beteg volt, és húszezer forinttal kevesebb bérleti díjat fizetett. Abban egyeztünk meg, hogy havonta ötezer forintjával törleszti. Eddig ez egyszer sikerült neki, múlt hónapban kérte, hogy fizethessen majd ebben a hónapban, mert most valamennyivel több fizetést kap. Beleegyeztem, erre most hónap elején bejelentette, hogy elköltözik. 

A kollégáim pedig az utóbbi hetekben rászoktak, hogy minden feladatot, amin egy kicsit is gondolkodni kell, átpasszolnak nekem, azzal a jelszóval, hogy ők nem tudják, mi a teendő. Ma már ott tartottunk, hogy az egyik srácnak én kerestem elő az ügye előzményeit, és én mondtam meg, kitől mit kérdezzen, hogy össze tudja állítani az anyagot, a másik pedig átküldött úgy egy szerződéstervezetet, hogy két évvel ezelőtti dátumok szerepeltek benne, sőt, olyan emberek nevei, akik már nem is dolgoznak a cégnél. 

Ilyenkor elgondolkodom, hogy tényleg nem lehet az emberekkel normálisan viselkedni? Csak akkor tisztelnek, ha ordítozom a munkatársakkal, ha azonnal kipenderítem az albérlőt, ahogy két napot csúszik a fizetéssel? De mi van, ha én nem akarok így élni? Ha nem akarok ordítozni, fenyegetőzni, kirúgatni embereket, fitogtatni az erőmet?

Megint csak jól felidegesítettem magam. Hol is van az a hálanapló?

Féktelenül

Hétvégén itt volt a hugicám és a keresztlányom. Nem volt különösebb program, sokáig aludtunk, kutyát sétáltattunk, játszótereztünk, pizzát sütöttünk, boltban nézelődtünk, este pedig körbepakoltuk édességekkel és sósságokkal (a nagyok körtés sörrel is) magunkat, és Barbie rajzfilmeket néztünk (csakis a gyerek kedvéért), majd egymás hegyén-hátán aludtunk el a kinyitott kanapén.

Annyit vihogtunk, hogy már fájt az arcunk.

Ilyen értelmesen múlattuk az időt: