Gyalogosan

Ma elmentem az IKEA-ba, és BKV-n hazacibáltam egy polcot. Valami azt súgja, hogy még nem gondolkodom autós ésszel, hiába áll a Suzuki a ház előtt, és hiába fizetek 4600 forint cascót havonta...

De legalább hallottam, hogy a 4-es és a 6-os villamoson gyerekek mondják be a megállók neveit. Nagyon aranyosak, főleg, amikor ilyenek a szövegek, hogy Köszöntjük kedves utasainkat!

Péntek

Szeretem a péntek délutánokat, az egész városnak különleges hangulata van ilyenkor, az emberek mint a vakációra engedett iskolások, vidámabbak, felszabadultabbak, látszik rajtuk, hogy örülnek, hogy maguk mögött hagyták a munkát, és kicsit lazíthatnak.

 

Ma összeszedtem a Vaterán vásárolt könyveimet, ezért a Déli pályaudvarhoz kellett mennem. Nagy volt ott a nyüzsgés, rengetegen jöttek-mentek gurulós bőröndökkel, nagy hátizsákokkal, engem is elkapott az utazási láz. Nem volt ott dolgom, de felmentem a vágányok szintjére, tök jó volt kicsit beleszagolni a levegőbe. Az sem zavart, hogy én végül csak villamossal utaztam.

 

Átvettem a könyveimet a XII. kerületben, sütött a nap, és egy kis utcában találtam egy fagyizót. Már sokszor hallottam, hogy a Fragola ilyen és olyan jó, de sosem botlottam még üzletükbe, és mivel édességben nem ismerek tréfát, általában csak indokolt esetben térek el a bevált helyeimtől. De gondoltam, ha már annyi várakozás, rimánkodás után végre előbújt a Nap, megünnepelem egy gombóc fagyival. 

 

Karamellizált füge volt a neve. Anyám. Fügés, édes, füstös, kavargó, hihetetlen. Azt hiszem, az ízlelőbimbóim feljegyezték ezt a napot. 

Libikóka

Nem tudom, hogy az időjárás volt-e ilyen hatással rám, de a hosszú hétvégén a hangulatom is olyan volt, hogy az egyik pillanatban szikrázóan sütött a nap, a másikban pedig zuhogott az eső.

 

Jó kis nyugodt napok voltak, mivel azt jósolták, hogy három napig szakadni fog az eső, nem utaztunk el, itthon ettünk, heverésztünk, kirándultunk egy nagyot a Hármashatár hegyen.

 

A fejemben azonban kergetőztek az össze-vissza gondolatok. Egyszer úgy éreztem, elszúrtam az egész életem, semmi nem úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Máskor meg úgy, hogy alapvetően rendben vagyok, jó lehetőségeim vannak, menni fog minden, mint a karikacsapás. Nem voltam fáradt, nem volt munka sem, nem is veszekedtünk, úgyhogy semmivel nem lehetett magyarázni az érzelmi mélypontokat. Pedig látszott is rajtam, F. többször megkérdezte, hogy mi a bajom, miért vagyok ennyire nekikeseredve. Természetesen a felelet a jó öreg női válasz volt, hogy semmi bajom.

 

Mert mit is mondhattam volna? Hogy naponta négyszer világvégét vízionálok? Nagyon remélem, hogy csak az időjárás miatt volt, és már vége, mert nem szeretnék még napokig rágódni a semmin...

Segítség

Hívott Cs., hogy köszöni a segítséget, ötös lett a szakdolgozata. Nincs olyan, hogy főállású konzulens? Szerintem nekem való foglalkozás lenne. Mondjuk az azért szomorú, hogy akinek ez lett volna a dolga, nem segített semmit, de mindegy, fő, hogy a volt férjemet végighajtottam a vizsgán jeles eredménnyel. 

Mondom, hogy olyan, mintha az öcsém lenne...

Egyedül

Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy az lenne a legjobb, ha szépen összepakolnám a holmijaimat és kisétálnék az ajtón. Úgy érzem, hogy tulajdonképpen mindegy is, itt vagyok-e vagy sem. 

Én aztán nem vagyok az a leány, akit egész nap tutujgatni kell. Feltalálom magam, bármit el tudok intézni, meg tudok javítani, nincs szükségem egy "erős férfira". De társra igen. És nem olyanra, aki egész este sportközvetítést bámul a tévében, hétvégén pedig egyedül vagy a haverjaival kerékpározik valahol.

Egyedül is el tudok menni kirándulni, egyedül is észreveszem én, hogy nyílnak a virágok, csicseregnek a madarak. De nem egyedül akarom látni, hallani mindezt.

Belefáradtam a vitákba, a duzzogásokba, a kibékülésekbe.

Bogár akció

Hazafelé minden utamba kerülő boltban teletömtem egy szatyrot, mire leszálltam a villamosmegállóban, minden vállamon és kezemben lógott egy batyu. 

Igen ám, de a házunk előtti járdán megláttam egy kicsi piros bogarat, aki a hátán pörgött, akárhogyan kapálózott, nem tudott visszabillenni. Félő volt, hogy ott a forgalmas utcán hamarosan rálép valaki. Felvenni ugye nem tudtam a csomagok miatt, gondoltam, fölé tartom a cipőmet, hogy fel tudjon kapaszkodni rá. A bogárnak tetszett az ötlet, pár másodperc múlva ott álltam egy mozgó piros pöttyel a cipőmön. Nem akartam, hogy lepottyanjon, ezért lassan, egyik lábamat a sarkamon csúsztatva elkezdtem araszolni a füves sáv felé. Annyira koncentráltam az egyensúlyozásra, hogy nem vettem észre, hogy egy család figyel.

- Mit csinál a néni?-kérdezte a kislány. -Megmenti a bogarat - válaszolta az anyukája. - Azta! - kiáltott a kislány, őszinte csodálattal a hangjában.

Hát, hiába, jó szuperhősnek lenni, még ha csak két másodpercre is.

Én és a hegedű

Mindig baj van, ha úgy bólintok rá egy programra, hogy előtte nem faggatom ki alaposan F.-et. Halványan emlékszem én, hogy szó volt hegedűkről, meg valami Julia-ról, de nem firtattam. És vasárnap derült égből villámcsapásként ért, hogy egy hegedűművész koncertjére megyünk a MÜPAba. Mit mondjak, a tegnapi estém nem jelentett katartikus élményt.

Én először hét évesen hallottam hegedűszót. Egy délután a barátnőmnél játszottunk, és neki egy órát gyakorolni kellett hegedűn. Nem volt egy Menuhin, maradjunk annyiban. Ma is emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogyan lehet egy hangszerből ennyire borzalmas hangokat kicsalni. Akkor ott megfogadtam, hogy az én gyerekem sosem fog hegedülni. 

Azóta kicsit jobb a helyzet, zenekari műben szeretem a hegedűt, ha a Deák téri aluljáróban meghallom, ahogy egy cigányember játszik, belesajdul a szívem, de a művészi cincogtatást nem bírom elviselni. És tegnap ebből volt egy teljes óra. A nő jobbra-balra tornázott a hegedűvel, rengeteg lassú rész volt a darabban, ami szintén a halálom. Úgy éreztem néha, mintha az idegeimet húzták volna naaaagyon lassan. A közönség nálam műveltebb és sznobabb része viszont el volt ragadtatva, addig tapsoltak, amíg nem kaptak ráadást. 

Szerencsére a második részben már nem volt szóló, gyorsabb volt a tempó is, és hát mi tagadás, tudtam, hogy a felén már túl vagyok, felcsillant a remény, hogy rövidesen szabadulok. A társaság, akivel voltam, el volt ragadtatva, még jó, hogy a munkám miatt több száz óra olyan beszélgetés van mögöttem, amelyben egy kicsit sem érdekelt a téma, úgyhogy be tudtam dobni ilyeneket, hogy "nagyon impulzív művész".  Azt hiszem, most pihentetem egy időre a kultúrafogyasztást.

Mártírok

Mondja már el nekem valaki, hogy aki utál vendégeket hívni, az minek hív vendégeket? Komolyan van bárki, aki elhiszi, hogy ha az ember elé odalöknek egy csomó ételt, és közben a fülébe nyervogják, hogy jaj, micsoda szenvedés volt előállítani kétféle levest, kétféle sültet, kétféle köretet és kétféle süteményt, az le tud nyelni akár csak egy falatot is jóízűen? Egyáltalán minek egy étkezésre minden fogásból kétféle?

Én nem indultam a Nagy Magyar Szuperháziasszony Versenyen, úgyhogy nem értem, mi szükség erre a mártírjátszmára. És nem is tudok részt venni benne. Amikor a háziasszony nem képes leülni az asztalhoz, hanem a konyhában melegíti a fogásokat, kinek uborkát, kinek céklát, kinek szörpöt, kinek vizet kínálgat, én képtelen vagyok a többiekhez hasonlóan hajtogatni, hogy jaj, mennyit dolgozhattál drágám, jaj, gondolom, reggel öt óta talpon vagy, hanem legszívesebben felrúgnám.

A hétvégén is voltunk egy ilyen vértanúnál vendégségben, és alig vártam, hogy átrágjuk magunkat a kétleveskétsültkétköretkétsütemény ebéden, és eljöhessek. Enni tudok itthon is, ha különlegességre vágyom, elmegyek étterembe. Vendégségben viszont a házigazdára vagyok kíváncsi. Szolgáljon fel inkább ropit, de lehessen vele beszélgetni, és ne azt kelljen hallgatnom, hogy ő mennyit szenvedett azért, hogy engem jóllakasson.