Csajbuli

Fergeteges buli keretében avattuk fel keresztlányom új szobáját. Szivacsokat terítettünk a földre, körberaktuk magunkat naranccsal, sütikkel, szaloncukorral és kólával (a gyerek is ihatott), és mindhárman választottunk magunknak egy-egy Monster High babát. A keresztlányom DrakuLaurával volt (mert az rózsaszín és lila), a húgom a farkaslánnyal, én pedig a jéglánnyal. Nekem nagyon szép csillogó szálak voltak a hajamban, csak úgy mondom. Ja, és tableten néztünk egy Shrek filmet, meg pici pasztell színű állatokról szóló rajzfilmeket.

A keresztlányom ragyogott a boldogságtól, hogy végre mindent szabad, amit normális napokon tilos. Én is jól éreztem magam, és csak ámultam, micsoda fantáziája van ennek a hét éves kislánynak. Én egy Barbie hintót vittem neki karácsonyra, amit egy fésülhető sörényű, csillogó paripa húzott. Na, vajon ki volt a sztár? És a csajszi a játék köré olyan történetet kerekített, hogy lepipálna szerintem jó néhány forgatókönyvírót. Úgy kezdődött, hogy a hintót eredetileg egy Barbie vette, de neki már nincs rá szüksége, ezért eladja a Monster High lányoknak. Nem állapodtak meg egyből, volt alkudozás, majd hazafelé kiesett az egyik kerék, hívni kellett hintómentőt. Jöttek is fiúbarbiek segíteni. Komolyan, én is kíváncsi voltam a sztorira, olyan jól mesélte a gyerek. De nem csak hallgattam ám, a húgommal ketten voltunk a statiszták, és vagy mély hangon a hintószerelő Kent alakítottuk vagy sértődött hangon a kicsit fáradt lovat, akinek már elege volt a babák alkudozásából. A szöveget a forgatókönyvíró-rendező diktálta, mi pedig elismételtük. 

Most várjuk az Oscar jelöléseket. Természetesen a díjátadó alkalmából hasonló bulit rendezünk majd.

Utazás térben és időben

Ahogy utaztam ma a húgomékhoz, és néztem ki a busz ablakán, egyszerre belém vágott, hogy korábban mindig Cs.-vel jöttem erre. Tizennyolc év alatt milliószor megtettük ezt az utat. Először a rozzant Skodával, később a kicsit rozzant Opellel, aztán a kicsit sem rozzant Suzukival. Kezdetben ő vezetett, én nézelődhettem, az utolsó néhány évben viszont már én vezettem, ő meg nem nagyon nézelődhetett, inkább navigált. Hátul szuszogtak a kutyák, vagy a gyerek cseverészett, duzzogott, bólogatott a fülhallgatójából üvöltő zenére.

Szorított a mellkasom, ahogy a busz az ismerős úton ment, amikor pedig ahhoz a lehajtóhoz értünk, amelynél a telekhez kellett lekanyarodni, elbőgtem magam. Nem, nem nosztalgiáztam, mert pontosan fel tudom idézni, hogy minden egyes alkalommal az út minden egyes kilométerén veszekedtünk valamin Cs.-vel. Nem a volt életünket sirattam. Azt az életet sirattam, ami lehetett volna, ha Cs. nem szúrja el, de mocskosul. 

Szeretem F.-et, szeretek vele élni, de a mi közös életünk már másfelé visz, mint Cs.-vel vitt volna. Ami ott elveszett, az pótolhatatlan. Ha ezerszer jobb lesz helyette, akkor is.

Hitted volna?

Színházban voltunk ma, és mondhatom, ezért megérte kibújni a meleg takarók alól,  kiszakadni a habcsókok, szaloncukrok közeléből. Több mint másfél órán keresztül nevettem, de úgy, hogy folytak a könnyeim.

Tudtam, hogy Kern András mindenben nagyon jó, Hernádi Juditban is bíztam, de attól tartottam egy kicsit, hogy unalmas lesz két hatvan év körüli özvegy szerelmi története. Így utólag belátom, hogy ez nem volt szép tőlem. Ha belegondolok, anyukám is egy hatvan év körüli özvegy, és tapasztalom, hogy nem berakott frizurás, gumiharisnyás, lekvárokat rendezgető nyugdíjas, ahogy én elképzelek egy hatvan éves embert, hanem egy csinos nő, aki arra vágyik, hogy szeressék. Ilyesmiről szól a Hitted volna?, csak viccesen.

Szerintem ezt a darabot mindenkinek látnia kellene.

Kulturált társalgás

Gyakran gondolom, hogy nem illeszkedem egyetlen kirakós játék darabkáihoz sem, de az elmúlt napokban ez az érzésem különösen felerősödött.  Az én családomban rajtam kívül egyetlen diplomás sincs. Azt hiszem, a szociológusok erre azt mondják, első generációs értelmiségi. Bár lehet, hogy ők is csak annyit mondanak erre, hogy szívás. Ez a munkahelyeimen soha nem okozott gondot, hiszen nem nagyon szoktam családi történetekkel mulattatni a kollégáimat. A magánélet már kényesebb terület, de eddig bevált az a taktikám, hogy távol tartottam a két tábort egymástól. Cs. szülei művészek voltak, nekik még egymással sem volt kapcsolatuk, nemhogy az én családommal. F. viszont tipikus polgári családból származik, amelyben hemzsegnek az orvosok, ügyvédek, tanárok, akikben erős az ismerkedési vágy. Sajnos ilyen irányú igényeiket nem tudom kielégíteni. Hogy miért? Legyen elég annyi, hogy Cs. azt mondta, amikor először látott otthon, a szüleim és a testvéreim körében, kicsit megijedt tőlem. F. is megjegyezte már, hogy a beszédstílusomból mindig tudja, mikor telefonálok az otthoniakkal.

Tegnap F. nővérénél volt karácsonyi összejövetel. Hát igen, nem találok rá jobb szót. Kis csoportokban álldogáltunk, kezünkben kistányérral, amelyen apró falatkák voltak, és kulturáltan társalogtunk színházi bemutatókról, komolyzenei koncertekről és az oktatás helyzetéről. Mintha egy francia film elejébe csöppentem volna. Nem éreztem rosszul magam, csak valahogy egész végig az motoszkált bennem, hogy oké, gyerekek, ez így most nagyon vicces, de mikor kezdünk igazából beszélgetni?

Mondjuk, ha arra gondolok, hogy egy nappal korábban anyu a karácsonyi ebéd közben kezdte taglalni, hogy ő hiába szült a világra négy gyereket (pl. engem), vénségére senkire sem számíthat (pl. rám sem), akkor mégis csak azt választanám, hogy pezsgőspohárral a kezemben Dragomán György legújabb könyvéről értekezem a családtagjaimmal.

Karácsonyi csillag

A karácsony sztárja nálunk egyértelműen a kiskutyám. Tegnap a gyerekek egymás kezéből szedték ki a bolyhost, sőt még F. apukája is állandóan úgy helyezkedett, hogy megsimogathassa. Ma pedig anyu és a barátja becézgették, gyömöszölték egész délután.

Jövőre mindenki kutyasimogató jegyeket kap karácsonyra.

Kiskarácsony Bolondfalván

Szeretném tudni, hogy a Jóisten a hülyéket miért nem egyenletesen osztotta szét a Földön, miért az én közelembe tette az összeset.

A húgom nem hajlandó anyuval karácsonyozni. A sógorom nem hajlandó a kisebbik öcsémmel karácsonyozni.  Szuper ez így, nehogy már egyszer az évben egy asztalhoz lehessen ülni,  nehogy már elég legyen mindenkinek csak egyféle ételt főzni vagy sütni, és bedobni a közösbe. Á, dehogy, autókázzunk ide-oda az országban, valaki mindig szívjon három fogásos ebéddel. 

Így aztán két turnusban karácsonyozunk. Egyik nap mi megyünk a húgomékhoz, másnap pedig anyuék és öcsémék jönnek hozzánk. Az egyik nappal nincs is semmi baj: buszra pattanunk, teleesszük magunkat, és hazajövünk.

A második nap viszont keménynek ígérkezik. Még sem anyuék, sem az öcsémék nem tudták biztosra mondani, hogy jönnek-e, sőt, öcsémék azt sem tudják, hogy hozzák-e a sógornőm kislányát vagy sem. De azt kijelentették, hogy ha jönnek, akkor ebédre akarnak jönni. Összefoglalva: 25-én vagy 2 vagy 4 vagy 5 vagy 7 emberre kell ebédet főznöm, és csak aznap reggel derül ki, hogy melyik a helyes megfejtés. Hála az égnek a mélyhűtőért és a mirelit hasábkrumpliért.

Öcsikém

Holnap lesz a kicsi öcsikém szülinapja. Az első gyerekkori emlékképem, hogy ülök a babakocsiban, és egy nővér hoz egy babát pólyában, és megmutatja nekem. Azt mondja, Ő az testvérem. Emlékszem a bébi arcvonásaira is. 

Jól kijöttünk, még Barbizott is velem. Az ő babáját Bélának hívták.

 

Nagyon aranyos gyerek volt. Ma is az, szeretem. 39 éves. Boldog szülinapot, Kisöcsi. 

Liszt a máltaiaknak

A Máltai Szeretetszolgálatot régóta kedvelem, mert azonnal kijöttek, amikor egyik télen kutyasétáltatás közben találtam egy hajléktalant, aki a puszta betonon feküdt mínusz 3 fokban. Tetszett, hogy teljesen természetesen kezelték a pacákot, nem húzták az orrukat, pedig olyan büdös volt szerencsétlen, hogy majdnem rókavadászatot rendeztem, amikor fölé hajoltam, hogy megnézzem, lélegzik-e. A máltais önkéntesek meg régi ismerősként köszöntötték, betakargatták, betették az autóba. Én erre képtelen lennék, örülök, hogy van, aki vállalja ezt a feladatot.

Ma az egyik áruházban láttam meg ismét az emblémájukat. Most is megörültem nekik, mert tartós élelmiszert gyűjtöttek. Szerintem szuper, hogy az embernek nem kell elmenni sehová befizetni az adományát, hanem amikor amúgy is tízezreket költ azért, hogy három napig kajakómában feküdhessen otthon, bedobhat a kosarába még néhány kiló lisztet, cukrot, tésztát, és a pénztártól való távozás után fel is ajánlhatja olyanoknak, akiknek nem az a problémájuk, hogy lesz-e a karácsonyfa alatt IPhone 23.

Nem valószínű, hogy embertömegek olvassák ezt a blogot, de ha valaki erre jár, legyen szíves tegye meg, hogy valamelyik nagyobb Spar-ban ad legalább egy kiló lisztet a máltaiaknak.Köszönet!

Ajándék

Az vajon mit jelent, ha az ember lánya a barátnőjétől ránctalanító krémet kap karácsonyra?

Pedig egészen jó barátnő volt... Hiányozni fog...

Mikor jön a baba?

Örök rejtély számomra, hogy másoknak vajon miért fontos az én gyerekem. Vagyis az, hogy van-e vagy nincs. Már az sem teljesen logikus, amikor anyukám nyekereg, hogy szeretne unokát. Egyrészt azért, mert a húgomnak van egy kislánya, tehát már van unokája, másrészt ő is tudja, hogy az én gyerekemmel is körülbelül annyi lenne a kapcsolata, mint velem, vagyis látná egyszer egy évben. Már mondtam neki, hogy ha az megnyugtatja, évente fél napra kölcsön kérek egy gyereket, akinek az agyára mehet, mint nagymama.

De azt aztán végképp nem értem, hogy például a volt kolléganőmnek, akivel - hála a jó égnek -, csak ötévente futunk össze valami bevásárlóközpontban, miért hiányzik a boldogságához az, hogy nekem legyen gyerekem. Miért kérdezi tőlem mindenki, hogy az új párommal tervezünk-e babát? És miért fagy le az álmosoly mindenkinek az arcáról, ha azt mondom, hogy nem. Miért is kellene nekem indokokat felsorolni? Végül is nem csecsemőket eszem reggelire, csupán az én saját felnőtt gyerekem meg F. három nagy gyereke mellé most nem szeretnék kisbabát. Ezt a tényt azonban mindenki úgy fogadja a környezetemben, mintha ő lenne a népesedési kormánybiztos, és meg lenne győződve arról, hogy személyesen az én gyerekem menthetné meg az országot a nyugdíjkatasztrófától. 

Némi vigaszt jelent számomra, hogy nem csak engem találnak meg az ilyen okoskák. Az egyik barátnőmnek tizenegy évnyi küzdelem - hormonkezelések, vetélések - után tavaly született meg a kisfia. Azóta azt hallgatja, hogy nem túl öreg-e már szülőnek harminckilenc évesen. Mondtam neki, szerintem válaszolja azt, hogy "Ja, de tényleg, túl öreg vagyok én már ehhez az éjszakázáshoz, játszótéren üldögéléshez. Jó, hogy mondod, holnap fel is teszem a gyereket a Vaterára, hátha jelentkezik érte egy fiatalabb anya, aki még bírja a strapát."

El sem tudom képzelni, hogy a túlokosok hogyan gondolják ezt. Az ő életükben minden rendben, semmi dolguk, nem tudnak munkát hazavinni, már ki is porszívóztak otthon, iszonyúan ráérnek, és elkezdenek mások életéről elmélkedni? Küldjek nekik egy kis mosogatni valót, hogy legyen mivel foglalkozni?

Grincs

Én már megszoktam, hogy vannak emberek, akikből a karácsony a legrosszabbat hozza ki. Anyu például született Grincs. Gyerekkorunkban a legnagyobb műsorát mindig karácsony második napjára tartogatta. Apu és mi gyerekek már felöltözve álltunk az ajtóban, amikor Anyu alsóneműben előrohant a szobából, és közölte, hogy ő ugyan nem kíváncsi a vén kurvára (ez apu anyukája volt) és nem jön velünk. Elkezdődött az alkudozás. Ha szerencsénk volt, Anyu annyira belelovalta magát a tíz-tizenöt éves sérelmek felemlegetésébe, hogy magára csukta a nagyszoba ajtaját, és Apuval mentünk. Ha nem volt szerencsénk, akkor még legalább fél óráig kellett baromi meleg műszőr bundában ácsorognunk az előszobában, miközben Anyu a nagymama válogatott rémtetteit sorolta öltözködés közben. Aztán egész úton duzzogott, a mamánál pedig egy árva szót sem szólt, vagy ha igen, abban nem igen volt köszönet. Hazafelé persze már Apu ordítozását is hallgathattuk.

A másik nagy Grincs anyósom volt. Ő kajaterrorista. Tizennyolc karácsonyon át nem volt képes megérteni, hogy három felnőtt és egy gyerek képtelen felzabálni egy lakodalomnyi ételt. Advent első vasárnapjától elkezdte telehordani a lakást hússal, édességgel, üdítővel. Szenteste napján hajnalban kelt, és egész kacsát sütött, káposztát párolt, krumplisalátát csinált, majd össze-vissza sütött mindent. És jaj volt nekünk, ha nem tudtunk mindent eltüntetni. Volt olyan karácsony, amikor vacsora után már félájultan hevertünk a kanapén, felpattant, hogy ő túrógombócot készít, mert azt én nagyon szeretem. Mondtam, hogy köszönöm, ne fáradjon, már nem kérek. Erre kiment a konyhába, és elkezdte bekeverni a gombócot. A férjem utána ment, hogy leállítsa, mielőtt gombócokkal árasztana el bennünket. Anyósom megsértődött, kapta a kabátját, és belerohant az éjszakába. A férjem pedig aggódott, hogy az anyja Szenteste a Dunába öli magát. (Mondtam neki, hogy nincs olyan szerencsénk, de nem hitte el.)

Idén anyu az új barátja idegeit szaggatja, én már nem a férjemmel karácsonyozom, tehát anyósomtól is megszabadultam. (Ő egyébként ezúttal szarvaspörköltet főz majd. Gondolom, egy egész szarvasból). Szorítok magamnak, hogy most megússzam Grincs nélkül.

Gyere a mamához?

A koncertre úgy lehetett bejutni, hogy rácsokkal elkerített folyosókon kellett végigbukdácsolni a stadion előtt. Éppen arra koncentráltam, hogy ne sodorjon el a tömeg a barátnőm mellől, amikor egy pasas oldalról nekem ütközött. Vetettem rá egy gyilkos pillantást, erre ő azonnal elkezdett mentegetőzni. Bólintottam, jelezve, hogy oké, fátylat rá, és mentem tovább. 

A pasi azonban jött a nyomomban, és tovább mondta, hogy ne haragudjak, úgy tűnik, ez nem az ő napja. Én azonnal vigasztalni kezdtem, hogy ne aggódjon, még csak most kezdődik az igazi rész, még lehet ez az ő napja. Na, ez beindította a panaszáradatot, megtudtam, hogy elhagyta a telefonját, fáradt, és, és, és... Én pedig nagy egyetértően bólogattam, szomorú képet vágtam, és nyugtatgattam. Mielőtt örökbe fogadtam volna, a barátnőm berángatott a mosdóba. 

Komolyan, nem hiszem el, hogy ez ennyire reflexből megy nálam. Én, a gyenge nő? Jön egy pasas, és két perc múlva már a vállamon az összes gondja, lapogatom a hátát, hogy nem baj, nagyfiú, majd együtt megoldjuk. Normális vagyok én? Azt hiszem, jobb erre a kérdésre nem válaszolni...

Jó öreg kotonsapka

Voltam Ákos koncerten. Sajnos csak a koncert előtt negyed órával tudtam meg, hogy a barátnőm a küzdőtérre kapott jegyet. Ha ezt hamarabb mondja, valószínűleg lebetegedtem volna, mert annyira azért  nem vagyok oda Ákosért, hogy két és fél órán át álljak hangfalak előtt.

De ez volt a kisebbik gond. A nagyobb, hogy azt hittem, Ákos rajongói mind szolid informatikusok, akik a nagy nap tiszteletére a kockás ingüket feketére cserélik, és kicsit bólogatnak gépzenére. Ehhez képest egy csomó negyven pluszos plázaszökevény között találtam magam. Legalább tíz éve nem jártam diszkóban, így azt hittem, ezek a szétszolizott, kitépett szemöldökű, kotonsapkás, Replay cuccban feszítő alakok már nem is élnek. 

Hát, örömmel jelentem, léteznek. Gondolom, kocsmában meg használtautó telepen dolgoznak, még jó, hogy nem nappal találkoztam velük. Dermesztően nézhet ki napfénynél egy negyvenéves, csokicsővel szétégetett képű kopasz pacák vagy kékesfekete hajú, tetovált szájú plázacica. 

Így sötétben is éppen eléggé sokkolóak voltak. És az elmúlt tíz évben semmit sem változtak. Speedy Gonzalesként pörögtek és játszották, hogy baromi jól érzik magukat. Ákos még az öltözőben tekergette a kendőt a csuklójára, amikor a plázaszökevények már nagy beleéléssel ringatták magukat a bemelegítő gépzenére. Aztán amikor elkezdődött a koncert, gondolom a fények hatására, beindultak a diszkóreflexeik, és indult a dance. Anyám, de jó, hogy kinőttem a diszkókorból, és már nem kell ezeket nézni minden hétvégén!

Illegalitásban

Egyszer régen írtam egy blogot. Csak sajnos a családtagjaim felfedezték. És bőszen cenzúrázni kezdtek. így aztán eltüntettem a netről munkálkodásom nyomait. Most újrakezdem. Úgy, ahogy nekem tetszik.