Mesés Római

Régen voltam már a Római parton, most az egyik barátnőmmel elmentünk vasárnap. Nagyon sokan voltak, így szabad stéget nem találtunk, de leterítettük a pokrócunkat a sóderre, és órákig bámultuk a vizet.

 

Sétáltunk is egy keveset, és tudom, hogy olyan vagyok, mint aki szatyorban él, de nem tudtam, hogy több nagyon tuti hely is nyílt ott. Nyugágyakban lehet ücsörögni, az egyik helyen pedig olyan színes kis asztalok és székek voltak, mintha egy meseillusztrátor rajzolta volna a teraszt.

 

Annak ellenére, hogy iszonyú nagy volt a tömeg, nagyon jól éreztük magunkat, ebben persze közrejátszott az is, hogy ettünk csavaros fagyit.

Anyám...

Mindig megfogadom, hogy nem hívom vissza. De valahogy nem tudom kiírtani magamból azt az idióta ösztönt, hogy ha valaki ötször-hatszor keres egymás után, akkor az azt jelenti, hogy az illető bajban van. Valahol az agyam egy pici zugában mocorog bennem, hogy megint csak egy dermesztő játszmába akar behúzni, amitől agyvérzéshez közeli állapotba kerülök, mégis mindig felhívom. Hiszen, ahogy mondani szokták, mégiscsak az anyám.

És most meging. Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy hét nem fogadott hívás/visszahívó sms érkezett anyutól. Joggal gondoltam, hogy rosszul van, vagy elütötték, és robog vele a mentő a kórházba. Felhívtam, és köszönés nélkül elkezdte hadarni, hogy azonnal menjek le, mert a volt élettársa gyerekei kidobták őt a közös nyaralóból, és ott az összes holmija, azonnal el kell hozni mindent. Kérdeztem, hogyan jutottak be a gyerekek a házba. Mondta, hogy ő engedte be őket, mert olyan kedvesek voltak, azt mondták, hogy nyaralni jönnek. De induljak AZONNAL. Már itt kijöttem a sodromból, mert vagy százszor elmondtam az elmúlt hetekben, hogy augusztus második felében mindkét főnököm szabadságon van, az enyém az egész osztály, most még a bocskoromat sem dobhatom fel, nemhogy lelépjek egy napra. Persze, reggeli zuhanyozás, öltözködés, rohanás, sajtófigyelés közepette még lebonyolítottam néhány telefont, hogy találjak valakit, aki odamegy segíteni anyunak. Mondtam neki, hogy hívjon rendőrt is a helyszínre. Aztán munka közben is még bonyolítottam vagy száz telefont, hogy oké, ha a rendőrök azt mondták, hogy neki van igaza, akkor cseréljenek zárat, de szedje össze a holmijait, és majd autóval jövő hét végén elhozzuk a dobozokat.

Pénteken néma csend, szombaton délben megint hívássorozat. A változatosság kedvéért induljak AZONNAL, mert megint elfoglalták a gyerekek a nyaralót, és hívták, hogy fél kettőkor vigye el a cuccait. Kérdeztem, hogy lecserélte-e a zárat. Ja, azt nem. Kérdeztem, összepakolta-e a holmijait. Ja, azt sem. Kérdeztem, ha úgysem csinál meg semmit, amit mondok, akkor miért nem hagy békén. Erre kezdődött a bőgés. Mondtam, hívjon rendőrt, és kérje meg az ismerősünket, aki a szomszéd faluban lakik, hogy megint menjen oda vele a házhoz. Egy óra múlva megint visszahívó sms-ek. Felhívom anyut, aki azt mondja, a rendőrök azt tanácsolják, hogy szedje össze a holmijait, és vigye át a saját házába. Ő el is vinné, de ő most engem kérdez, hogy mi legyen, mert én azt mondtam, hogy ne hagyja ott a házat, és ő fél, hogy én veszekedni fogok vele. És beszéljek akkor én a gyerekekkel, mert ő nem tudja, hogy most mi legyen. Itt fordult velem egyet a világ, és dühömben telefonon leordítottam a gyerek fejét, hogy ha már el akarják foglalni azt a tetűfészek kisházat, akkor miért nem lehetett ezt normálisan megbeszélni, miért kell rátörni a másikra az ajtót, és rákényszeríteni, hogy a bugyogóit a fél utca előtt szedje össze. Olyan hangerővel ordítottam, hogy szerintem az egész falu hallotta, a gyerek csak habogott. Pedig igazából a haragnak csak a kisebbik része szólt neki, amiért ezt az egész zavaros örökösödési ügyet nem képesek normálisan intézni, de ebben a helyzetben mit mondhattam volna neki? Hogy a nevemben is csapja agyon az anyámat és ássa el a kert végébe?

Dolgozni akartam ma, be kellene fejeznem egy anyagot, hogy nyugodtan indulhassak nyaralni, de persze a fülemben dobog a vér, baromira nem tudok koncentrálni. Állandóan eszembe jut, hogy az elmúlt egy évben, amióta anyu élettársa meghalt, hányszor kértem, hogy tisztázza a nyitott kérdéseket az örökösökkel, és hagyja azt a koszfészket a fenébe. Nem ér egy fityinget sem, eladhatatlan, és százezreket kellene rákölteni, hogy ott lakni lehessen, miközben két utcával arrébb ott van anyu rendes háza, amire szintén költeni kellene, és arról kellene inkább egyeztetni a bankkal. Erre most anyu idegenek előtt azt állítja, hogy tulajdonképpen miattam nem jött még el onnan. Komolyan. Erre már nincsenek szavaim. 

Kiskert

A kerttel kapcsolatban semmi sem a tervek szerint alakult. Összességében sokkal jobb lett, mint reméltem, hiszen sikerült megmenteni a kisházat, és lett egy szép kis faházam is, meg egy nagy teraszom, és mindez még nem is emésztette fel a pénzemet, csak sajnos mindjárt vége a nyárnak, és még nem volt két órám sem a birtokon, amit nyugodtan, fetrengéssel tölthettem volna. 

De ha csak végiggondolom, hogy van egy kertem, van egy mini házam, egy mini faházam, vannak rózsáim, vannak loncaim, akkor ki tudnék ugrani a bőrömből örömömben.

Hálás

Hosszú kihagyás után ma írtam a hálanaplómba, és az első, amivel kezdtem, az volt, hogy hálás vagyok, hogy ma már újra itt van a kiskutyám. 

Annyira hihetetlenül jó, hogy itt kuporodik a lábamnál, a hátát nekiveti a bokámnak és hangosan horkol. Rengeteg szeretet és bizalom van benne. Akinek nincs állata, nem is tudhatja, mennyire jó érzés ez.

Előre szaladtunk

Körülöttem mindenki az őszre készül, én pedig még bőven benne vagyok a nyárban. Két hét múlva megyek F-el a Balatonra. Alig várom már, hogy az üres falvakban bringázzunk. 

Remélem, nem esik majd az eső. Eddig mindig jó időt fogtunk ki, volt, hogy 30 fokban heverésztünk a tóparton szeptember elején.

Úgyhogy kedves ősz, tudnál még várni néhány hetet?

Papás mamás

Meglátogatott minket Balatonon a sógorom egyik barátja. Annyit tudtam róla, hogy már tíz éve elvált, egyedül él, most éppen nincs munkája, mert elindult szerencsét próbálni külföldre, és nem járt sikerrel. 

Elhatároztuk, hogy megnézzük Balatonfüredet és Tihanyt, de egy autóba nem fértünk be, így a húgomék megkértek, hogy én menjek Zolival. És mivel én tudtam, hol van lángosos és hol lehet parkolni, mi mentünk elöl. 

Még be sem ültünk a kocsiba, máris régi-régi rutinok jöttek elő mindkettőnknél. Nyitottam a nagykaput, ő kiállt, én bezártam, ő járatta a motort. Megvárta, amíg bepakolok a hátsó ülésre, és megkérdezte, indulhatunk? Mondtam, fordulj balra, balra fordult. Mondtam, itt lesz jobbra a parkoló, lassított. Megvárta, amíg kiveszem a kardigánt a hátsó ülésről, és csak utána csippantotta a riasztót. Valahogy közénk ült a büfében a keresztlányom, és ő is belekeveredett az önkéntelen játékba. Én felkockáztam neki a rántott sajtot, Zoli felvágta az uborkát. Füreden közöttünk jött a kislány, fogta mindkettőnk kezét, és hol engem kérdezett, hol őt. Mi pedig válaszoltunk. Ahogy az szülőktől elvárható. Amikor hazafelé autóztunk, nagyon riadtan-tanácstalanul nézett rám, látszott, nem érti, mi történik. 

Otthon a húgom megjegyezte, hogy passzolunk egymáshoz Zolival. Csak annyit mondtam, hogy nem mi passzolunk, hanem a sebeink. Hiszen mindketten voltunk boldog házasok, neveltünk kisgyereket. És most egyszerre visszaléptünk tizenöt évet, és újra átéltük, milyen jó is volt az. 

Nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet, ezért amikor hazaértünk, gyorsan elmentem aludni. Jó volt kicsit felidézni a régi szép időket, de ami elmúlt elmúlt.

Megint bringa

Még utazás előtt kedden meglátogatott F és kettesben bringáztunk egy kicsit. Én nem mertem nekivágni a vonatozásnak a saját bringámmal, féltem, hogy nem férek fel a vonatra, ezért béreltem egyet Almádiban. Meglepően jó járgányt fogtam ki, teleszkópos volt a kormánya és az üléscső is, úgyhogy a nem létező balatoni bringaút hepehupái nem rázták szét a sejhajom.

Almádiból indultunk, voltunk Füreden, Tihanyban, elkerekeztünk egészen Akaliig, ott vonatra szálltunk, én leszálltam Almádiban, F pedig továbbment Budapestre.

Csopak és Füred között van egy szuper hely, a Guruljon az élet. Igazából csak egy limonádéra akartam beugrani, és hogy vethessek egy pillantást a kerthelyiségre. Aztán F meglátta az étlapon a zsíros deszkát lila hagymával, én pedig a tiramisut. Így aztán egy órát ücsörögtünk az árnyékban és ettünk, ittunk.

 

Nagyon szeretem ezt a bringás pihenőt. A kis faépítményeket, a függőágyakat, a padot a körtefa alatt, a gyönyörű panorámát. Az is jópofa, ahogy a tulaj a kezedbe nyom egy cetlit meg egy tollat, hogy írd fel magad a rendelésed, és hogy ő és a felesége készíti el az ételeket is.

Füreden vagy negyed óráig élvezkedtem a rózsaillatban, a kikötőnél. Remélem, rövidesen nekem is lesz ilyen szép rózsaliget a kertemben. Tihanyban lefotóztuk a Jókait, és gyönyörködtünk a panorámában. Sajnos nagyon kicsi volt a bringa csomagtartója, így nem tudtam levendulapalántát venni, pedig csak 400 forint lett volna. Tihany másik felén jött a jó kis lejtő, ahol lehet száguldozni biciklivel, aztán következett az út leggyönyörűbb szakasza, végig balatoni kilátással.

45 kilométert tekertünk, tudom, ez nem hőstett, de nekem elég volt, Akaliban vöröslő fejjel estem be a vasútállomásra, és zöld jeges teát követeltem. Akkor úgy éreztem, hogy végem, de már este, amikor a teraszon feküdtem a nyugágyban, jó volt visszagondolni a kiruccanásra.  

Balatoni barom

Leírom ide emlékeztetőként az elmúlt hét történéseit, így ha esetleg valaha az életben még egyszer eszembe jutna, hogy közösen nyaraljak a hugomékkal, akkor csak idelapozok, és azonnal leteszek a tervemről.

Úgy kezdődött, hogy a barátnőm felajánlotta nekünk augusztus első felére a családi nyaralójukat a Balatonnál. F éppen Svájcban van, de mivel a hugomék egyáltalán nem tudnak idén nyaralni, gondoltam, elhívom őket. Mivel az egész házat megkaptuk, a sógorom 96 éves nagypapáját is el tudták hozni.

Még el sem indultunk, de már rojtosra szaggatták az idegeimet. Hétfőtől volt miénk a ház, már hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy én vonattal megyek, ők kocsival. Én múlt héten mindent kimostam, összepakoltam, megszerveztem, kiskutyát és autót elhelyeztem, vonatjegyet megvettem, péntekre útrakészen álltam. Erre jön a húgomtól az üzenet, hogy nem tudja mi lesz, de ők összevesztek, a sógorom nem akar jönni. Így ő és a gyerek sem tud. Becsületemre, nem küldtem el mindenkit a francba, mondtam, semmi gond, akkor pakoljanak össze, én visszakérem az autót, és megyek értük. Egész szombaton ment az elkudozás, baszakodás, mire a húgom este üzent, hogy kibékültek, pakolnak, jönnek.

Az eredeti terv az volt, amit vagy százszor átvettünk, és amire mindenki az mondta, hogy rendben, hogy megreggelizünk, a tesómék kimennek a strandra, én otthon maradok a papával, délután hazajönnek, estefelé együtt lemegyünk egy kicsit a strandra, aztán séta még a parton.

Ebből mi lett? Nonstop kínlódás. Mert nagyon messze van a part. Mert nincs szabadstrand, ahol a csónakot vízre lehet tenni. Mert drága a strandbelépő. Mert nagyon tűz a nap. Mert hideg van. Mert el kell menni Tihanyba. Mert el kell menni Veszprémbe.

Talán nem kell mondanom, hogy nem a gyerek nyüszögött, hanem a családfő. Aki előzetes bejelentés nélkül meghívta egy napra és egy éjszakára a barátját. Aki előzetes bejelentés nélkül odacsődítette egy másik haverját és a családját. És aki csütörtökön bejelentette, hogy hazamennek, mert szerinte a nagypapája nem érzi jól magát a nyaralóban. Az a papa, aki egész nap a teraszról nézte a Balatont, és sóhajtozott, hogy milyen gyönyörű itt.

Ami a legrosszabb, hogy a húgom képtelen volt leállítani ezt a cirkuszt, csak szopott gombóc fejjel topogott, és emelgette a karját, hogy hát mit csináljak vele, mindig ilyen. Tegnap aztán kicsit kieresztettem a sárkányt, és elmondtam a tesómnak és a párjának, hogy bocs, de ez egyrészt az én nyaralásom is, az évesz szabadságom negyedét áldoztam a bulira, másrészt, aki egy olyan nyaralóban, amelynek az erkélyéről látni a Balatont, tömött hűtő mellett képtelen jól érezni magát, az üljön le egy sarokba és haljon meg, mert az érdemtelen az életre.  

A vége az lett, hogy a sógorom a papával hazament, mi meg hárman csajok maradtunk a nyaralóban. Igaz, hogy nincs autónk, így egy órát kell gyalogolni a partig, de nem érdekel. Este már láttunk hullócsillagot a teraszról, most reggel fújtunk szappanbuborékot. Úgyhogy végre nyaralunk!

Menőségek

Beiktattunk egy esti bringázást. Csalinkáztunk a Kopaszi gáton, aztán a Szabadság híd felé vettük az irányt. Én kértem, mert amióta nem megy rajta a villamos, nem voltam arra, metróval járok dolgozni. A neten rengeteg jó fotót látni, ahogy ücsörögnek az emberek a pilléreken, táboroznak a járdán. A Bálnát is én akartam megnézni, mindenhol azt olvasom, hogy szuper kiülős helyek nyíltak ott.

Tényleg hangulatos volt, a hídon van egy kicsi káosz, azért bringával figyelni kell, nehogy az ember áthajtson egy-két zenét szolgáltató laptopon vagy éppen egy piknikező kinyújtott lábán, de ez belefér, nekem a régi-régi Szigeteket juttatta eszembe.

A Bálnánál is jó helyek vannak, jó ötlet volt nyugágyakat tenni a teraszokra, és a Duna perti sétányra kitett hatalmas műanyag ülőkék is szuperek.

Amit viszont nem értek, hogy az emberek hogyan tudnak ilyen mocsokban létezni. Nem vagyok Borsószem hercegkisasszony, szeretek kempingezni, alszom autóban, ha úgy alakul, nem rettenek meg egy kerti buditól, de az kiakasztott, hogy a hídon a mocskos girosos nejlonok meg ételmaradékok között fetrengtek a népek. Az meg kifejezetten idegesítene, ha egy ezrest kifizetnék egy limonádéért, és a nyugágyamtól két méterre egy kuka díszelegne, amiből kifolyik a szemét. Azt sem értem, hogy másoknak nincs szaglásuk? Ahogy lekanyarodtunk a hídról, a pesti oldalon egészen a Boráros térig bűzlött a kerékpárút környéke.

Szerencsére a Boráros tér után, ahol nem sokan járnak a sétányon, sokat javult a helyzet, a Nemzeti Színház és MÜPA környéke már elfogadható volt, ücsörögtünk  a színház előtti fura tónál, aztán a Rákóczi hídról szép naplementés, hajós fotókat csináltunk, és hazatekertünk a kedvenc utamon a vasúti töltés mellett.

Menőség ide-oda, azért nem tudok kibújni a bőrömből, én azokat a helyeket szeretem ebben a városban, ahol kevesen vannak.