Búcsú

Különösen nehéz elengedni azt, aki még nem akar elmenni. Így volt apukámmal is. Már csak néhány hónapja volt a nyugdíjig, nagyon várta azt az időt, amikor nem kell már hajnalban kelnie, dolgozhat a kertjében, foglalkozhat a rózsáival és a szőlővel. Sajnos nem érhette meg, a rák nem engedte. Még a kezelését sem kezdhették el. Tudtuk, hogy még nem készült fel a távozásra. Még élni akart. Nagyon. És mi, a négy gyereke is akartuk, hogy éljen. Még három évvel a halála után is minden nap beszélünk róla. Nagyon hiányzik.

Józsi bácsi, anyu új párja is élni akart még. Már hat éve küzdött a rákkal. Sokat szenvedett szegény, tegnap pedig legyőzte a betegség. Nem volt már fiatal, nemrég töltötte be a nyolcvankettőt. Megérdemelt volna még néhány évet. Furcsa ez, hiszen anyu még a gyászév letelte előtt összeköltözött vele, papírforma szerint utálnom kellett volna. De én kedveltem. Okos volt, kedves, mindent megtett, hogy megszeressük. A testvéreim elég elutasítók voltak vele, de én jobban szót értettem vele, mint a saját anyámmal. Itt látszott igazán, mennyire messze sodródtam én a családomtól az elmúlt húsz évben. Józsi bácsival végre nem a nagy drágaságról, a hülye szomszédokról, a falusiakról lehetett pletykálni, hanem politikáról, jogról, színházról, társadalmi kérdésekről lehetett beszélgetni, vitatkozni. Ő is hiányozni fog. Nyugodjon békében.

Se vele, se nélküle

A volt férjem szakdolgozatát javítottam egész este. Múlt héten azt intéztem, hogy legyen gyakorlati helye. Ő pedig szerez nekem új akkumulátort jó áron, húsvétkor pedig vigyáz a kutyára. Nem, nem mondhatom, hogy barátok lettünk, amióta külön költöztünk. Ha találkozunk, öt percen belül egymásnak ugrunk, ordítunk, csapkodunk. Tíz perc múlva már azt soroljuk, hogy ki tette tönkre inkább a másik életét. 

De ugyanúgy segítünk egymásnak, mint a házasságunk idején. Jó lenne megérteni, hogy is van ez. Kicsit úgy érzem, mintha Cs. lenne a negyedik testvérem. Végülis tizennyolc évet töltöttem vele, ennél hosszabb ideig csak a szüleimmel és a testvéreimmel éltem, de abból azért a csecsemő- és kisgyerekkor nem egészen ér, úgyhogy Cs. a rekorder. 

Így aztán öljük és segítjük egymást, míg csak világ a világ...

A hírnök

Tegnap reggel sétáltattam a bolyhost, és egyszer csak megpillantottam. Nem akartam hinni a szememnek. A többi fa még szürke, egy-kettőn lehet rügyeket látni. Ez pedig már teljesen virágba borult. Előkaptam a telefonomat, lefotóztam, és a képet be is állítottam képernyővédőnek. Napközben vagy ezerszer ránéztem. El sem hiszem, hogy végre itt a tavasz!

Keményen dolgozó kisember

Olvasom a zinternetes portálokon, hogy nem találják a kisembert. Újságírók és politikusok kérdezgetik egymást körbe-körbe, de nem lelik. Akkor mesélek róla, jó?

Ő az, aki nem örököl Margit körúti háromszobás lakást a nagymama után, így minden hónapban görcsben van a gyomra, vajon sikerül-e összeszednie negyvenezret a törlesztőrészletre.

Ő az, aki családi nyaraló híján nem tud levonulni Zamárdiba tavasztól őszig.

Ő az, aki 15 000 forintot fizet az ügyvédnek egy keresetlevélért, mert nincs jogász osztálytársa.

Ő az, aki még sosem reggelizett kávézóban, és nem fizetett 2500 forintot egy salátáért.

Ő az, aki nem választhat, hogy vajon melyik magánklinikán szüljön, legfeljebb magában fohászkodhat, hogy az ügyeletes orvos ne érzéstelenítés nélkül varrja össze a gátsebét.

Ő az, aki még sosem választotta meg az autója színét, mert sosem vett még tíz évesnél fiatalabb kocsit.

Ő az, aki rá sem néz a Thomas Sabo Charmokra és a Pandora tavaszi kollekciójára.

Ő az, akinek megfordul a fejében, hogy talán jobb lenne, ha a gyereket nem vennék fel főiskolára, mert fogalma sincs, honnan fogja előteremteni a pénzt a jegyzetekre, a kollégiumra, a laptopra.

Ő az, akinek - ha foltot találnak a tüdején - el sem kezdik a kemoterápiáját, mert nincs orvos unokatestvére, aki odaszólna a főorvos úrnak.

Így sem ismerős?

Ő az, aki a kenyeret süti, a tejet árulja, az infúziót köti be, a sárgarépát megtermeli, az óvodás száját törli, aki az ebédet kiszállítja, a virágot csokorba köti, a szemetet elviszi a házunk elől, a csirkét eteti, a metrót vezeti, a kéményt pucolja.

Igaz, manapság nem trendi figura, de létezik. Bocs.

Szobakemping

Felállítottam a sátort. A szobában. Úgy kezdődött, hogy filmet akartam nézni. A Csajokban azonban a két lökött nő elutazott a hippilány apjához. Leszálltak egy vasútállomáson egy folyó partján. Aztán ültek a parton. Sütött a nap, és nekem összefacsarodott a szívem. Egyszerre kempingezni akartam. Ücsörögni a horgászszékben és bámulni a vizet. 

Pedig csak azért vettük jó tíz évvel ezelőtt az első sátort, mert nem volt pénzünk arra, hogy apartmant béreljünk Horvátországban. Bementünk a madaras tescóba, vettünk 3000 forintért egy iglu sátort, két felfújható matracot, két kempingszéket, gázfőzőt és műanyag tányérokat. Cs. anyjától kaptunk két ősöreg hálózsákot. Ezt a csúcsfelszerelést és egy vagon konzervet bepakoltuk a kocsiba és körbejártuk Isztriát. 

Attól kezdve csak kempingeztünk. Kényelmes volt, mert nem kellett előre foglalni szállást, nem kellett alkudozni, hogy vihetünk-e kutyát, ha jó idő volt, bedobáltunk mindent a kocsiba, és irány a Balaton. Volt egy kedvenc kempingünk az északi és egy a déli parton. Igazából engem is meglepett, hogy ez nekem teszik. Amíg nem próbáltam, azt gondoltam, hogy tele lesz a sátor bogarakkal, minden csupa kosz és zaj lesz, és kényelmetlenül forgolódom a földön egész éjszaka. Ma már tudom, hogy ez baromság. A bogarak magasról tettek arra, hogy én is ott vagyok, nem akartak velem aludni, ráadásul a felfújható matrac nagyon kényelmes. Nem hittem volna, hogy én, aki a sarki boltba is csak úgy szaladok le két paradicsomért, hogy rendes ruhát veszek és kifestem a szemem, a kempingben topban és sortban flangálok, sőt egyetlen szál törölközőben lejtek a zuhanyzóba. 

A kempingben lelassul minden. Felébredsz, még fél óráig heverészel a matracon, pizsamában sétálsz a sátrak között zuhanyozni, elmész friss zsemléért a kutyákkal, aztán szép komótos reggeli a fák alatt, majd kihúzod a matracodat a sátor elé, leheveredsz és nézed a Balatont. Ugyanez a Dunával is működik. Ez jutott eszembe, amikor a csajok ültek a vízparton. Meg az, hogy bár Cs.-vel testvériesen elosztottuk a kempingholmikat, nem tudom, hogy milyen állapotban van a kisebbik sátor. És sürgően ki kell próbálni, mert nyáron szeretnék elszökni egy néhány napos kempingezésre a bolyhossal. Jó lenne, ha F. is jöhetne, de neki olyan rossz a dereka, hogy jobb, ha ezt kihagyja.

Nekem azonban szemügyre kellett venni a sátort. Este tízkor. A bolyhos lázba jött, amikor kiteregettem a ponyvát, azonnal berohant a közepére. F. nem értette, miért nem parancsolom le, de mondtam neki, hogy a kutya így szokta meg, mindig "segít" kempingezéskor, ő irányítja a munkálatokat. Néhány perc alatt fel lehet állítani a sátort. Most itt feszít a szoba közepén. Kipróbáltam, kényelmesen elférek benne. A biztonság kedvéért csak reggel bontom le, akkor újra ellenőrzöm, hogy minden rendben van-e. 

Legszívesebben már most indulnék a Balatonra.

Bolond napok - bolond én

Vannak bolond napok. Vagy vannak napok, amikor én vagyok nagyon bolond. Azzal kezdődött, hogy reggel a legnagyobb rohanás közepette pedikűröztem, és sikeresen lekanyarítottam egy szép darabot a kislábujjamból is.

Napközben nem éreztem, de amikor a munkaidő végén felálltam, elkezdett lüktetni a seb. Nem is lett volna gond, ha egyenesen hazajövök, de már korábban megbeszéltem egy lánnyal, hogy munka után elmegyek hozzá az új kávéfőzőért. Természetesen több ezer lépcsőn kellett fel- és levonszolnom magam, mire hozzájutottam az új masinához. Csillagokat láttam a fájdalomtól. A 6-os villamoson nem volt ülőhely, és mégis csak fura lett volna valakit azzal felállítani, hogy bocs, de csorog a vér a cipőmbe, leülhetnék, ezért próbáltam egy lábon egyensúlyozni. A Móriczon kiderült, hogy kisiklott egy villamos, így csak pótló busszal tudok hazajutni. Gondolom, hisztérikus állapotba kerültem, máshogy nem tudom magyarázni, hogy egyik vállamon egy teletömött táskával, másik vállamon egy kávéfőzővel, sántán elkezdtem szaladni a busz után. Mit mondjak, Quasimodo megirigyelhette volna a mozgástechnikámat.

Hazaértem, és addig szambáztam a bejárati ajtóban, amíg rá nem léptem az elém siető bolyhos lábára, aki elkezdett üvölteni, mintha legalábbis tüzes vasakkal égettem volna. Igazából szerintem csak a szőrére léptem rá, de ez a szokása, hogy ha csak meglököm, már úgy nyüszít, mintha halálos sebet kapott volna.

Gondoltam, a vacak nap végén szép nyugiban megvacsorázom. Betettem a tortillát a sütőbe, kikészítettem a babot, a salátát, a sajtot, a fokhagymás joghurtot, hogy ha felmelegedett a lap, már tekerhessem is. Ahogy fordultam tortillával a kezemben, rácsaptam a babos dobozban lévő  kanál nyelére, így egy nagy kanál bab és a bab leve a földön toccsant. A bolyhos – aki egyébként ki van tiltva a konyhából – már a hangokból megneszelte a potyakaját, berontott, és elkezdte felfalni a babot, és eloszlatni a bab levét a konyha padlóján és saját bundáján.

Mikor F. hazaért, csak egy puszit nyomtam a homlokára, és bevonultam az ágyba, hogy mielőbb legyen vége ennek a bolond napnak. Vagy az én bolondságomnak.

Szeretem én a Varázsfuvolát?

Nem tudom, hányadán állok az operával. Majdnem negyven évig néhány nyitányon és árián kívül nem hallottam mást. Nem is vonzott, őszintén szólva idegesítő vernyákolásnak tartottam. F. viszont operarajongó. Így aztán az utóbbi időben elég sok operát láttam, hallottam. Néha úgy érzem, túl sokat is... Nem, igazából úgy gondolom, nem válik káromra, ha megismerem a leghíresebb operákat, ráadásul így több közös programunk van. Néhány mű, a Kékszakállú herceg vára, a Bolygó hollandi, a Carmen, kifejezetten teszett. De bevallom, volt olyan is - három felvonás, négy és fél órás előadás - amibe majdnem belepusztultam.

Tegnap a Varázsfuvolát láttunk, és ez az az opera, amiről aztán tényleg nem tudom, mit gondoljak. Gyönyörű volt a zene, de voltak pillanatok, amikor legszívesebben beletekertem volna az előadásba. Szavaltak, énekeltek, szavaltak, énekeltek, az órák meg csak teltek. Áldjon meg az ég minden operarajongót, hát nem tudják, hogy mi az a munkanap? Negyed tizenegyig kell kornyikálni? Amikor másnap negyed hétkor kell felkelnem?

Közben olvasom az elragadtatott kritikákat a komolyzenei portálokon, nekem pedig már az előadáson készült fotók láttán lüktetni kezd a halántékom. Lehet, hogy adnom kellene még egy esélyt a Varázsfuvolának. De majd csak egy szombat estén. 

Bochkor Gábor szőkíttessen!

"Megüthetsz most, de utána többet ne hunyd le a szemed. Mert álmodban összekötöm kezed, lábad, és eltángállak." A családi legenda szerint ezt mondta nagyanyám ifjú asszonyként a nagyapámnak, amikor az kezet emelt rá. A nagyanyám ugyan alacsony, törékeny nő volt, de hörcsögtermészetű, így mindenki elhitte, hogy beváltja a fenyegetését. Úgy nőttem fel, hogy gyakran elhangzott ez a történet, ha szóba került egy-egy szomszédasszony, akit megvert a párja. Egyértelmű volt, hogy a mi családunkban egyetlen nő sem tűri el, hogy megüssék. Egyszer a saját szememmel láttam, hogy amikor a szomszédban lakó részeg mozdonyvezető hozzánk kergette a feleségét, és még a mi előszobánkba is utána akart jönni, hogy tovább folytassa az ütlegelését, anyu az ajtó mellől felkapta a felmosófát, és azzal tartotta távol a palit. A szomszéd rögtön kijózanodott, amikor a hideg felmosóvíz végigfolyt a képén.

Így számomra is természetes volt, hogy amikor egyszer Cs. veszekedés közben megszorította a karom, először hozzávagdostam néhány könyvét és videokazettáját, majd közöltem vele, hogy ha még egyszer rám emeli a kezét, befejeztük. Soha többé még csak meg sem említette az esetet.

Nem azt mondom, hogy az erőszakra erőszak a megfelelő válasz. De úgy gondolom, hogy ha megtámadnak, jogom van megvédeni magam. Azt is tudom, hogy nem minden nő tud visszaütni, tudom, milyen körmönfont módon hálózza be egy bántalmazó az áldozatát, és hogy bizony vannak nők, akik csak akkor tudnak megszabadulni erőszakos párjuktól, ha elhagyják saját otthonukat, minden vagyonukat, és nélkülözés várja őket, ha találnak is egy befogadó rokont vagy anyaotthont.

Azt is tudom viszont, hogy a bántalmazók gyáva emberek. Ha nem egy megtört, kiszolgáltatott, náluk húsz-harminc kilóval könnyebb és két fejjel alacsonyabb nővel állnak szemben, vagy nem egy gyerek az ellenfél, akkor behúzzák fülüket, farkukat. Ezért van nagy felelősségünk nekünk, akik meg tudjuk védeni magunkat. Mert ha mi, legyünk akár férfiak, akár nők, fel merjük kapni a felmosófát a kellő pillanatban, akkor a bántalmazók kijózanodnak. Ha mi kiközösítjük őket, ha nem röhögünk össze velük, hogy jaj, tudjuk ám, hogy vannak nők, akik direkt vágynak arra, hogy pofán vágják őket!, akkor nem lesznek annyira bátrak. "Mit csináljak, verjem meg?" kérdezte egyszer egy barátom, amikor kiderült, hogy az öccse terrorizálja a családját. Nem, nem kell megütni. Csak nem kell vele szóba állni. Nem kell meghívni a sütögetésre, nem kell elmenni vele sörözni, és főként nem kell összekacsintani vele, hogy jaj, igen, az a csúnya vak komondor... Az a tapasztalatom, hogy az Erős Jánosoknak hamar leesik, hogy a rokonság, a baráti kör, a szomszédság nem tűri a viselkedését, és nem állítom, hogy azonnal megtanulják kezelni az agressziójukat, és torz személyiségük nyomban helyre rázódik, de visszafogják magukat.

Ezért szomorú, ami az Önindító című műsorban történt. Mert lehet, hogy Bochkor Gábor és társai nem ütnének meg egy nőt, de idióta, durva poénkodásukkal adták a lovat a bántalmazók alá. Mert igenis összekacsintanak velük azzal, hogy a műsorukban olyan történeteket mesélnek, hogy ismernek valakit, aki ismer valakit, aki szerint vannak nők, akik direkt kérik, hogy üssék meg őket. És olyan játékot találnak ki, amiben az a kérdés, hogy "Szőke vagy megütnéd?" És röhögnek azon, hogy egy bántalmazó kapcsolatból éppen csak kiszállt Demcsák Zsuzsát meg kellene ütni. Ezért én nem fogok addig a Music FM-en egyetlen műsort sem hallgatni, amíg Bochkor Gábor és társai nem kérnek bocsánatot. Nem ilyen szánalmas magyarázkodásra gondolok, amilyet az elmúlt napokban kiizzadtak magukból a rádió vezetői, hogy nem is úgy gondolták, és nem is jól hallották a hallgatók. De, sajnos jól hallották. Én olyan bocsánatkérést várok, amiből kiderül, hogy Bochkorék megértették, hogy mi a bántalmazás, hogy a bántalmazók éppen azzal védekeznek, hogy az áldozatuk provokálta/kérte/érdemelte ki a verést, és hogy valóban sajnálják. Álljon elő végre Bochkor Gábor, és vallja be, hogy ezúttal bizony olyan ostoba volt, mint a szőke nős viccek legszőkébbje.

Facebook-bajok

Hívott a kisöcsém, és lediktálta a Facebook fiókja belépési kódjait. Kért, hogy töröljem az egyik bejegyzését, mert a nagyöcsém hisztizik, hogy szarul néz ki nem jól fest a fotón. Gyorsan töröltem, és írtam egy sms-t a nagyöcsémnek, hogy látom, örökölte anyutól a primadonna gént. 

Az egészben a legjobb, hogy most bármikor be tudok lépni a kisöcsém FB oldalára. Lehet, hogy posztolok a nevében egy glitteres Hello Kitty-s képet.

Csipegetés

Nem megy nekem a csajoskodás, hiába. Sz. barátnőm születésnapját a Vintage Gardenben ünnepeltük. Azt hiszem, ez a gyönyörű étterem főként nőket vonz, amikor mi ott jártunk, két-vagy három férfi ült az asztaloknál, ők is nőkkel, valószínűleg randi, évforduló vagy kiengesztelés okán. Én legalábbis a fehér bútorok, a rengeteg pasztell színű tulipán és a rózsaszín jácintok között nehezen tudnék elképzelni egy legénybúcsút. Bár, ki tudja, a férfiaknak szánt répafarmer és csősál után...

Tudni kell erről a helyről, hogy a szakács nem marad el a lakberendező mögött. Juhtúrós, parasztsonkás, hagymás kenyérlángost rendeltem. Ez olyan finom itt, hogy már attól összeszalad a nyál a számban, hogy rá gondolok. A szomszéd asztaltól áthallatszott a susmorgás, amikor kihozták a lángosomat egy hatalmas vágódeszkán. Azt hittem, azt találgatják, mi lehet ez az étel, vagy a tálalás tetszik nekik. Amikor rendeltek, hallottam, hogy megy a variálás, de csak annyi jutott el a fülemig, hogy jaj, óriási adag, és á, késő van már, nem kérünk desszertet. Inkább oda sem figyeltem, mert az agyamra megy, ha valaki egy étteremben elkezd nyönyörögni, hogy ő igazából nem is kér semmit, és egyébként is, nem is nagyon szokott enni. Akkor miért nem ment moziba? Ott nem kell enni.

Már a panna cotta volt soron nálunk, amikor kihozták a szomszéd asztalhoz az ételt. Ketten ettek egy kenyérlángost. És nem kértek desszertet. Ekkor rájöttem, hogy arról pusmogtak olyan nagyon, hogy én mekkora adagot eszem egyedül. Hát, ez van lányok, nem vagyok egy törékeny kis virágszál, aki egy harmatcseppel jól lakik, annyi szent.