Különösen nehéz elengedni azt, aki még nem akar elmenni. Így volt apukámmal is. Már csak néhány hónapja volt a nyugdíjig, nagyon várta azt az időt, amikor nem kell már hajnalban kelnie, dolgozhat a kertjében, foglalkozhat a rózsáival és a szőlővel. Sajnos nem érhette meg, a rák nem engedte. Még a kezelését sem kezdhették el. Tudtuk, hogy még nem készült fel a távozásra. Még élni akart. Nagyon. És mi, a négy gyereke is akartuk, hogy éljen. Még három évvel a halála után is minden nap beszélünk róla. Nagyon hiányzik.
Józsi bácsi, anyu új párja is élni akart még. Már hat éve küzdött a rákkal. Sokat szenvedett szegény, tegnap pedig legyőzte a betegség. Nem volt már fiatal, nemrég töltötte be a nyolcvankettőt. Megérdemelt volna még néhány évet. Furcsa ez, hiszen anyu még a gyászév letelte előtt összeköltözött vele, papírforma szerint utálnom kellett volna. De én kedveltem. Okos volt, kedves, mindent megtett, hogy megszeressük. A testvéreim elég elutasítók voltak vele, de én jobban szót értettem vele, mint a saját anyámmal. Itt látszott igazán, mennyire messze sodródtam én a családomtól az elmúlt húsz évben. Józsi bácsival végre nem a nagy drágaságról, a hülye szomszédokról, a falusiakról lehetett pletykálni, hanem politikáról, jogról, színházról, társadalmi kérdésekről lehetett beszélgetni, vitatkozni. Ő is hiányozni fog. Nyugodjon békében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése