Élanya

Pénteken utcai harcba keveredtem... egy kisgyerekes családdal. Pontosabban a kisgyerekes család ANYA nevezetű tagjával. Nagyon gáz, komolyan, még most két nappal később is zavarba jövök, ha csak eszembe jut. 

Munka után hazafelé betértem néhány boltba, vettem néhány apróságot a szülinapra, pl. szalvétát, gyertyákat, papírpoharakat. A sok kis kacattal persze sikerült teletömni két nagy szatyrot, jó pár kiló lett végül a pakkom. Mivel F ajándéka a Ráday utcában volt, végigsétáltam a Bródy Sándor utcán. Kicsit zűrös volt a nap a munkahelyemen, nem volt időm ebédelni, ezért gondoltam, négy óra körül eszem néhány falatot. A táskák is nehezek voltak, nem is siettem, ezért lassan sétáltam, nézelődtem, tökmagos pogácsát rágcsáltam, áradt a csí mindenfelé. Egyszercsak az egyik utcánál befordult utánam egy pár a Bródy Sándor utcába. A férfi babakocsit tolt, beszélgettek. Nem siettek, sétáltak mögöttem. (Egyébként ha siettek volna, akkor ki tudtak volna kerülni, mert egy szintben van a járda és az úttest, csak poilerek jelzik, hogy melyik melyik.) Néhány lépés után éreztem, hogy beértek. Amennyire tudtam, lehúzódtam, a táskám kétszer neki is súrlódott a múzeumkerítés falának, gondoltam, kikerülnek, ha sietnek. De nem, csak jöttek tovább, a férfi mögöttem a babakocsival, a nő mellette, pontosabban a nyakamban, egyenesen a fülembe beszélt. Egyszer csak ANYA elment mellettem, előttem körülbelül negyven centivel megfordult, és odaszólt APÁ-nak, hogy Andris, nem jössz? 

Na erre megakadt a csí bennem, mert hogyan lehet valaki ekkora tahó, hogy úgy tesz, mintha én valami kutyaszar lennék az úton, amin keresztül lehet gázolni, és amit általában nem szoktam tenni, odaszóltam a nőnek, hogy "Jaj, persze, tolják már végig rajtam a babakocsit, legyenek szívesek!" Erre ANYA kifejtette, hogy én túl lassan megyek. Megkérdeztem, hogy nem akarja-e esetleg minden járókelő számára meghatározni, hogy milyen gyorsan haladjon az úton, és kedvesen érdeklődtem, hogy normális-e. APA csak annyit motyogott, hogy ő nem tolta végig senkin a babakocsit, ANYA hápogott, én pedig elviharzottam. 

Nem vagyok büszke erre az egészre, bár úgy érzem, én udvariasan indítottam, lehúzódtam, és nem vagyok köteles eltűrni, hogy leradírozzanak az útról. Azért lépek túl rajta nehezen mégis, mert egyre gyakrabban tapasztalom ezt az utcán, a boltban, a munkahelyen. Mintha a találdmegönmagad, szeresdmagad, élvezdazéletet iránynak az lenne a vadhajtása, hogy az emberek tank módjára keresztülgázolnak másokon, és már nem is csak képletesen. Ráadásul nem csak a férfiak egyre agresszívabbak, hanem a nők is. Családanyák lökik félre az egyik kezükkel az előttük állókat, ahogy furakodnak a villamoshoz, miközben a másik kezükkel a gyereküket tépik át a tömegen. Ez a példa? Hogy úgy csörtessen az utcán, mint egy orrszarvú? Én általában szó nélkül hagyom ezt, inkább félreállok, hagyom, rohanjon, akinek sürgős a dolga.

De egyelőre nem igazán tudom, mit kellene tennem ilyen esetben. Ne törődjek vele? De mégis, hogyan ne törődjön az ember azzal, ha keresztülgázolnak rajta? 

Váratlan segítség

Ma ünnepeltük F ötvenedik születésnapját. Nagy bulit csaptunk, tizenkét vendég volt, tele volt az egész lakás. Egész héten minden nap este hétig dolgoztam, se takarítani, se bevásárolni nem volt időm. Így aztán tegnap este tizenegyig takarítottam, ma korán keltem, hogy a konyhát is rendbe hozzam. Szerencsére F gyerekei nagyon rendesek, a Középső csinált palacsintatortát, a Kicsi pedig hajlandó volt végigbumlizni a városon, hogy az apja Daubner pogácsát ehessen a szülinapján. 

Mindezek ellenére ma tizenegy órakor úgy éreztem, elveszítettem a csatát, nem lesznek készen a saláták és nem lesz bepácolva a három kiló hús, mire megérkeznek a vendégek. És akkor sorra kerültem a hentesnél, és amikor kértem másfél kiló karajt és másfél kiló csirkemellet, és megkérdeztem, hogy esetleg kérhetem-e vékony szeletekben a karajt, a pasi rám kacsintott, és azt mondta: Magácska tőlem bármit kérhet, még a csirkemellet is felszeletelem. Így egyetlen szempillantás alatt nyertem egy órát, ráadásul megszabadultam az undorító hússzabdalástól. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a hentesnek. Nem fogadott el borravalót sem, azt mondta, majd vigyek neki egy sört. Viszek is, megérdemli.

Bénázás

Úgy kezdődött, hogy kisúroltam a kádat. Régi, kopott, zöld színű kád van ebben a lakásban, ami két hét  után a rárakódott vízkőtől úgy néz ki, mint egy lepusztult kültéri medence valamelyik elhagyatott egykori úttörőtáborban. Éppen ezért áttöröltem vízkőoldóval is, majd kiöblítettem. Amikor megszáradt, hatalmas matt-fehéres-kopottas foltok voltak rajta. Mintha kimarta volna a tisztítószer.    

Mint tudjuk, ez a lakás F volt feleségéé. Így aztán, amikor megláttam a foltokat, lepergett előttem életem filmje, tudtam, hogy ha ezt F megtudja, a következő hetven évben hetente háromszor hallgathatom végig, hogy tönkretettem A Kádat. Szerencse, hogy nem volt itthon. Miután százszor elmormoltam magamnak, hogy minekkeltakarítanicsakabajvanbelőle, elkezdtem vadul sikálni a foltokat, először ecettel, aztán mosogatószerrel. Semmi sem segített. Végső kétségbeesésemben áttöröltem testápolóval, hogy legalább a matt foltok eltűnjenek. Javított a helyzeten, de amikor belegondoltam, hogy amint F le akar zuhanyozni, akkorát fog esni a krémes kádban, mint az ólkapu, már nem tűnt tökéletes megoldásnak. Éjfél felé feladtam, de még az ágyban fekve is azt kutattam a neten, hogy mennyibe kerül egy kád átfestése. 

Másnap elmeséltem a kolléganőmnek, hogy jártam. Most tekintsünk el attól, hogy a testápolós résznél csúnyán kiröhögött. Viszont miután letörölgette a könnyeit, azt javasolta, hogy próbáljam meg szódabikarbónával áttörölni a kádat, hátha segít. Munka után bevetettem magam a boltba, vásároltam vagy öt csomag szódabikarbónát, és rohantam haza. Nedves ruhára szórtam a fehér port, és a masszával átkentem a kádat. Tíz perc után kiöblítettem. Gyönyörű lett. Örök hálám a kolléganőmnek! Ja, F-nek nem számoltam be erről... 

Teljesítménytúra

Tegye fel a kezét az, aki tudja, miért kell nyaralás közben célokat kitűzni és feladatokat teljesíteni. Nagyon jó volt F-el a Balatonnál is, a Mátrában is, egészen addig, amíg el nem kezdett hajtani valamiért. 

Badacsonyban azzal dühített fel, hogy a 35 fokos melegben olyan tempót diktált, hogy majdnem kiszakadt a tüdőm. Aztán amikor megmondtam neki, hogy én azért jöttem, hogy csalinkázzak a bringaúton, nézelődjek, fotózgassak, nem azért, hogy megdöntsem a balatonkörbetekerés rekordját, és ha ez neki nem jó, akkor nyugodtan húzzon el 50 km/h-s sebességgel, visszavett a tempóból.

Két hét alatt azonban elfelejtette, hogy én nem a gyereke vagyok, akinek leüvölti a fejét, ha nem engedelmeskedik neki, így az első reggel, amikor éppen belekortyoltam volna a tejeskávémba, elkezdett sürgetni, hogy igyekezzek, mert negyed óra múlva indulnunk kell túrázni. Felvilágosítottam, hogy én nyaralok, nekem most három napig semmit sem "kell". Erre megsértődött, elkezdett duzzogni, csapkodni, de úgy döntöttem, nem hagyom magam terrorizálni. Fél óra izmozás után aztán ő is belátta, hogy nem lenne jó ötlet veszekedéssel elrontani ezt a pár nap szabadságot, és nem hajtott tovább.

Végül megegyeztünk, de azért ilyenkor sosem értem, hogy mi játszódik le benne. Miért akar valaki a szabadsága alatt ébresztőórára kelni, feladatokat teljesíteni? Valami gyerekkori sérülés? Vagy kapuzárási pánik? Vagy egyszerűen csak szét akarja cincálni az idegeimet?

Mátra

Én aztán tényleg nem szeretem a tolongást, de a Mátrában annyira kevesen voltak, hogy néha már féltem. Pedig nem érdemelte meg ez a környék a kapott gyomrosokat, a cucializmusban épült ronda gyógyüdülőket, és az utóbbi évek félbemaradt építkezéseit. A természet szerencsére amit tud, helyrehoz.
Gyönyörű az erdő.

A mező.

Egész nap sétáltunk, ettünk, beszélgettünk, és újabb és újabb jó dolgokat fedeztünk fel.

És modellt állt nekem egy mókus.

Profik

Amikor fáradtan és dideregve állsz a romkocsma bejáratában, és nézed, hogy száz ember rendkívül jól mulat, és tudod, hogy az, hogy mindenki eljött, az, hogy rendben a helyszín, a hangosítás, a zene, az étel, az ital, az mind a te szuper csapatodnak köszönhető, na ez az érzés felülmúlhatatlan.

Mondtam már, hogy szeretem a munkámat?

Dúlás

Elmegyünk ma bandázni a barátnőmmel. És úgy döntöttem, hogy út közben felrúgok négy szemetest, bezúzom két autó szélvédőjét, földhöz vágok néhány borosüveget, leköpök három rendőrt. 

Miért, csak a fociszurkolóknak szabad?

Félelem

Kelenföldön a pályaudvaron azért nem volt minden jó tegnap. A pénztárnál menekültek próbáltak vonatjegyet venni, és a buszállomás mellett a füvön több sátor is fel volt verve, körülöttük férfiak, nők, gyerekek ültek a földön. Gondolom, abban reménykednek, hogy itt kevésbé vannak szem előtt, talán fel tudnak szállni egy vonatra. 

A fagyizónál előttünk állt három menekült srác, 25-30 közöttiek. Annyira elveszettek voltak, csak néhány szót beszéltek angolul, alig értették, hogy mennyit kell fizetniük, mennyi jár nekik vissza. Mintha magamat láttam volna, amikor nemrég Svájcban szerencsétlenkedtem. A különbség annyi, hogy engem várt itthon a lakásom, a kiskutyám, a családom. Őket meg mi várja? Lebombázott városok, felégetett romok?

Olvastam több helyen, hogy sokan félnek a menekültektől, és undorodnak tőlük. Nem tudom, biztos, hogy ahogy még a családom tagjai között is vannak rendesebb és rosszindulatúbb emberek, úgy a több ezer szíriai és afgán sem egyforma. De akik Kelenföldön voltak tegnap, azok nem voltak félelmetesek. Inkább rémültek, elcsigázottak. Ja, hogy büdösek? Ezt az vesse a szemükre, aki akkor is ibolyaillatú marad, ha hetekig csak hideg vízben tud mosakodni, és a ruháját is csak egy kerti csapnál tudja kiöblíteni. 

Én nem a menekültektől félek. Attól félek, hogy igaz az, amit magam körül látok. Hogy az általam eddig normálisnak, rendesnek tartott emberek fröcsögve szídják a földönfutóvá lett szerencsétleneket, akik nem akarják megvárni, hogy lefejezzék, élve elégessék őket vagy egyszerűen csak meghaljanak egy bombázásban. Attól félek, hogy ha az én hazámban baj történne, akkor a világon egyetlen ország sem lenne, amelyik segítene. Hogy még abban sem reménykedhet az ember, hogy ha menekülnie kellene, akkor lenne hová.

U.i.:
Az elmúlt két napban történtek megnyugtattak kicsit. Úgy tűnik, mégiscsak összefognak a nagyok, ha baj van. Nem értek egyet ugyan minden döntéssel, nem értem például, hogy miért kellett megint kapkodni, és ellenőrzés nélkül beengedni embereket Európa közepébe, elképzelni sem tudom, mihez kezd ennyi menekülttel Németország fél év múlva, de legalább észrevették az országok vezetői, hogy baj van. A Facebook-ra azért most néhány napig nem megyek. Hagyom, hogy kitombolja magát az ostobaság.

Dilemma

Illatos sárgadinnyét kaptam ma hazafelé, mellé nagyszemű, édes szőlő is került a kosárba, és egy kis saláta. Amikor azonban hazajöttem, F. megkérdezte, hogy elkísérném-e a Kelenföldi pályaudvarra, hogy kiváltsuk a jegyét, mert nem meri holnap reggelre hagyni, hátha nem jut be időben a Keletibe. És ha már ott vagyunk, nem eszünk-e a város legjobb fagyijából.

Vajon saláta volt a vacsorám gyümölcsökkel, vagy vaníliás karikás és tejszínes-meggyes fagyi?