Élanya

Pénteken utcai harcba keveredtem... egy kisgyerekes családdal. Pontosabban a kisgyerekes család ANYA nevezetű tagjával. Nagyon gáz, komolyan, még most két nappal később is zavarba jövök, ha csak eszembe jut. 

Munka után hazafelé betértem néhány boltba, vettem néhány apróságot a szülinapra, pl. szalvétát, gyertyákat, papírpoharakat. A sok kis kacattal persze sikerült teletömni két nagy szatyrot, jó pár kiló lett végül a pakkom. Mivel F ajándéka a Ráday utcában volt, végigsétáltam a Bródy Sándor utcán. Kicsit zűrös volt a nap a munkahelyemen, nem volt időm ebédelni, ezért gondoltam, négy óra körül eszem néhány falatot. A táskák is nehezek voltak, nem is siettem, ezért lassan sétáltam, nézelődtem, tökmagos pogácsát rágcsáltam, áradt a csí mindenfelé. Egyszercsak az egyik utcánál befordult utánam egy pár a Bródy Sándor utcába. A férfi babakocsit tolt, beszélgettek. Nem siettek, sétáltak mögöttem. (Egyébként ha siettek volna, akkor ki tudtak volna kerülni, mert egy szintben van a járda és az úttest, csak poilerek jelzik, hogy melyik melyik.) Néhány lépés után éreztem, hogy beértek. Amennyire tudtam, lehúzódtam, a táskám kétszer neki is súrlódott a múzeumkerítés falának, gondoltam, kikerülnek, ha sietnek. De nem, csak jöttek tovább, a férfi mögöttem a babakocsival, a nő mellette, pontosabban a nyakamban, egyenesen a fülembe beszélt. Egyszer csak ANYA elment mellettem, előttem körülbelül negyven centivel megfordult, és odaszólt APÁ-nak, hogy Andris, nem jössz? 

Na erre megakadt a csí bennem, mert hogyan lehet valaki ekkora tahó, hogy úgy tesz, mintha én valami kutyaszar lennék az úton, amin keresztül lehet gázolni, és amit általában nem szoktam tenni, odaszóltam a nőnek, hogy "Jaj, persze, tolják már végig rajtam a babakocsit, legyenek szívesek!" Erre ANYA kifejtette, hogy én túl lassan megyek. Megkérdeztem, hogy nem akarja-e esetleg minden járókelő számára meghatározni, hogy milyen gyorsan haladjon az úton, és kedvesen érdeklődtem, hogy normális-e. APA csak annyit motyogott, hogy ő nem tolta végig senkin a babakocsit, ANYA hápogott, én pedig elviharzottam. 

Nem vagyok büszke erre az egészre, bár úgy érzem, én udvariasan indítottam, lehúzódtam, és nem vagyok köteles eltűrni, hogy leradírozzanak az útról. Azért lépek túl rajta nehezen mégis, mert egyre gyakrabban tapasztalom ezt az utcán, a boltban, a munkahelyen. Mintha a találdmegönmagad, szeresdmagad, élvezdazéletet iránynak az lenne a vadhajtása, hogy az emberek tank módjára keresztülgázolnak másokon, és már nem is csak képletesen. Ráadásul nem csak a férfiak egyre agresszívabbak, hanem a nők is. Családanyák lökik félre az egyik kezükkel az előttük állókat, ahogy furakodnak a villamoshoz, miközben a másik kezükkel a gyereküket tépik át a tömegen. Ez a példa? Hogy úgy csörtessen az utcán, mint egy orrszarvú? Én általában szó nélkül hagyom ezt, inkább félreállok, hagyom, rohanjon, akinek sürgős a dolga.

De egyelőre nem igazán tudom, mit kellene tennem ilyen esetben. Ne törődjek vele? De mégis, hogyan ne törődjön az ember azzal, ha keresztülgázolnak rajta?