Leszek én vega, vegán, vegbármi?

Nagyon kevés húst eszem, gyerekkorom óta utálom. Anyuék az elején még próbálkoztak, hogy "addig nem állsz fel az asztaltól, amíg...", de mivel képes voltam egész délutánokat végigsztrájkolni a tányér mellett, egy idő után belátták, hogy hülye a gyerekük, és csak köretet eszik. Így aztán rizsen, tésztákon és krumplin nőttem ilyen szép nagyra. 

Amikor elkezdtem főzni, akkor a legegyszerűbb receptek általában csirkemellett, darált húst vagy füstöltárut kívántak, így rövid időre ismét megjelent a hús az étrendemben. Az utóbbi években azonban nem volt időm főzni hét közben, hétvégén pedig általában elutaztunk valahová, vagy költöztünk, az igénytelen menzakoszt megint eltántorított a húsos ételektől. Így aztán megint a tésztaételeknél, gombás rizottóknál és a reszelt sajttal szórt sült krumplinál kötöttem ki. 

Nemrég kóstoltam az IKEA vegán hotdogját, és bár úgy nézett ki, mintha egy normál virslit halásztak volna ki  öt nap után a hűtő mélyéről, az íze nem volt rossz. Az is ösztönöz arra, hogy végképp felhagyjak a húsfogyasztással, hogy sajnálom az állatokat, akik az életüket adják a mi ételeinkért. 

Így aztán feliratkoztam néhány vegetáriánus és vegán csoportba, hátha kapok jó tippeket, hogy mivel is tudnám kicsit változatosabbá tenni az étkezésem. Hát, láttam jó fotókat, finomnak tűnnek az ételek, de a hozzávalók nagy részéről ég csak nem is hallottam. A szójakockát persze már használtam, tofut is ettem már, de sörélesztőpehely, folyékony füst meg ilyenek szerepelnek a receptekben. Lelkes vagyok, de ahogy számoltam, több 10 000 forint lenne az alapok beszerzése. 

Úgyhogy első körben inkább rendelek néhány fogást, kipróbálom, aztán meglátom, mi van a sajtos krumplin túl. 

Szünet után

Idekeveredtem valahogyan, és jó érzés volt végignézni a régi fotókat, ezért úgy döntöttem, folytatom a blogot. Az a terv, hogy idővel feltöltöm majd a kimaradt időszakot is, legalább képekben és címszavakban összefoglalom, mi történt, bár van, amire legszívesebben nem is emlékeznék.
Persze fura éppen most megörökíteni az eseményeket, amikor nem történik az égvilágon semmi, csak kuksolok itthon, és várom, hogy elmúljon az, amiről senki nem tudja, hogy micsoda és mit akar, de amiről mindenki veszettül okosakat nyilatkozik, posztol, vartyog.

Még szerencse, hogy itt van a selyemkutya, aki a lábamon alszik, miközben írok, itt van a kismadár, aki torkaszakadtából énekel egész nap, és ömlik be a loggiámról a virágillat. 

Nekem nem nagy veszteség, hogy nem találkozhatunk emberekkel, eddig sem voltam oda értük, nagy mennyiségben meg pláne nem. 

Viccet félre, szeretem az embereket egyenként, jó beszélgetni barátokkal, sokszor még ismeretlenekkel is egy-egy tea mellett, de a mindennapi tuszkolódást, azt, amikor szökőárként egy helyre kezd zúdulni a tömeg, azt nem, mert valahogy nálunk az embereknek fogalmuk sincs arról, hogyan kellene tekintettel lenni másokra. Mintha ebben az országban mindenkit a farkasok neveltek volna. Nem tudnak úgy kiülni a vízpartra, de még a saját erkélyükre sem, hogy ne üvöltenének úgy, hogy még öt másik ember pihenését lehetetlenné tegyék. Nem tudom, hogy ezt utólag meg lehet-e tanítani, de szerintem jót tenne az össznépi hangulatnak.