Grincsünk

Ha egy ünnep el..szásáról van szó, az én anyukámra bizton számíthatok. Nem véletlenül hagytam utoljára a hazalátogatást. F-et fel is mentettem az utazás alól, mondtam, hogy nem való ez gyenge idegzetűeknek.

 

Az első napot a hugicáméknál töltöttem, tökéletes ajándékokat találtunk ki egymásnak, apróságokat, de jókat. Ettünk finom töltött káposztát, habkarikát kilószámra, sütöttünk gesztenyét. Este csajos buli volt a gyerekszobában, tableten Shrek-et néztünk, aztán egymás hegyén-hátán aludtunk, "ölelve", ahogy a keresztlányom szokta mondani.

 

Másnap aztán jött a feketeleves. Átmentünk a Kisöcsémékhez, velük kicsit fagyos mostanában a viszony, de nem hoztuk szóba a kényes témákat, furfangosan a régi közös ismerősök fikázására tereltük a szót, jókat nevettünk, hiába, minket a gonoszkodás felszabadít.

 

Aztán megérkezett anyu is. Hónapok óta nem talákoztunk, de a rutinja a régi, egy jól irányzott "miért vágattad le a hajad?"-dal kezdett, majd bevitt egy "F miért nem jött?"-öt is. Szünetet sem tartva elkezdte a húgomat sorozni, záporozott a "kislánynak miért ilyen hosszú a fufruja?", a "van már munkahelyed végre?", a "ekkora szoknyában nem fagy be a feneked?" Amikor a kisöcsi került volna sorra, a sógornőnk kétségbeesett kamikázéként vetette magát anyu elé egy nagy tál pogácsával.

 

Ezzel sikerült elterelni a figyelmet magukról, mert anyunak eszébe jutott, hogy "szegény Józsikám mennyire szerette a pogácsát!" Ez azért szép, mert Józsikám nem a mi apánk, hanem anyu élettársa, akivel apu halála után élt, és aki nyáron halt meg. Kicsit fura volt, hogy a mi családi karácsonyunkon egy számunkra idegen embert siratunk, de még el is fogadtam volna, hiszen szegény csak néhány hónapja halt meg, nyilván friss még a seb. De anyunak nem volt elég a szegényjózsikámozás, elkezdte, hogy apu mekkora gazember volt, hogy itt hagyta őt öreg korára egyedül.

 

Megjegyeztem, hogy apu valószínűleg már kisfiú korától azt tervezte, hogy a nyugdíjazása előtt fél évvel rákot kap, két hónap alatt csontsoványra fogy, majd meg is hal, csak hogy anyut bosszantsa. Erre a drága jó anyám felsikoltott, hogy én mindig is szemtelen voltam, és kirohant bőgni a konyhába. Kisöcsém utána ment, elkezdte kérlelni, hogy hagyja már abba, és elkezdte magyarázni neki, mint egy nagyon türelmes ápoló egy különösen idegesítő elmebetegnek, hogy mi apu gyerekei vagyunk, és nekünk rosszul esik, hogy így beszél róla.

 

Anyuhoz valószínűleg nem jutott el az eszmei mondanivaló, mert berohant a szobába, és kiabálta, hogy apu Józsikám kislábujjáig sem ért fel, neki pedig egyenesen tönkre tette az egész életét, mert belőle bármi lehetett volna, ha nem apu mellett kellett volna nyomorognia. Felidéztem, hogy apu tizenöt évig két munkahelyen dolgozott, hogy etetni tudja anyut, a két öcsémet meg a húgomat, annak a férjét és a kislányát, mert akkoriban éppen egyikük sem dolgozott. Volt, hogy a városból az utolsó busszal, éjfélre ért haza, aludt négy órát és a hajnali első busszal ment vissza délelőttös műszakba. Erre az volt a válasz, hogy apu mindig is hülye volt, csak gürizett, de nem keresett semmit. És őt sosem vitte Horvátországba, sosem vett neki ékszereket. És hirtelen előkapta a telefonját, hogy megmutassa, hogy az új pasija micsoda szerelmes sms-eket írogat neki.

 

Itt jött el az a pont, amikor úgy éreztem, hogy vagy felállok és eljövök, vagy lehányom, úgyhogy felkaptam a kabátomat és elviharzottam, hugicámék alig értek utol. Kisöcsém este felhívott, elmesélte, hogy anyu még két órán át őrjöngött náluk, a lényeg az volt, hogy apu milyen alja ember volt. Megegyeztünk, hogy bár rendkívüli mértékben élveztük a műsort, jövőre inkább anyu nélkül karácsonyozunk.

Ajándék

Nem bírom magamban tartani, hogy milyen csoda ajándékot hozott nekem a Jézuska idén. Nem volt a kívánságlistámon, sosem vettem volna meg magamnak, nem is számítottam rá. Éppen ezért csodálatos.

 

Tulajdonképpen nem is én kaptam, hanem F. Az ő munkahelyén a tulajdonos minden évben meglepi a dolgozókat valamilyen értékes ajándékkal. Kaptak már szuper hátizsákot, túradzsekit, MP3 lejátszót. Idén ebook olvasót. Mivel F nem rajong az olvasásért, nekem adta. Kicsi, könnyű, gyönyörű.

 

Rejtő könyvet olvastam rajta először. F nevetve megjegyezte, hogy olyan vagyok most, mint egy gyerek, egész nap szólni sem lehet hozzám, a karácsonyi ajándékomat forgatom, ki- és bekapcsolom, olvasok, megszűnt számomra a világ. És tényleg így van.

 

Nagycsoportos óvodásként tanultam meg olvasni anyukámtól, és azonnal beszippantott a betűk világa. Ahogy kiszabadultam az iskolából, azonnal könyvet ragadtam. Mindegy volt, hogy mese, monda, indián történet, Tarzan vagy pöttyös könyv, minden jöhetett. Amikor elfogyott a gyerekszobai könyvespolc kínálata, akkor anyuék szobájából lopkodtam Szabó Magdákat, az Aranyecsetet, versesköteteket.

 

A volt anyósomnak is és Cs-nek is rengeteg könyve volt, aranybánya volt számomra a könyvespolcuk. Cs szenvedélyesen gyűjtötte is mindenhonnan az olvasnivalót, így az egész lakás, sőt még a telken a faház is tele volt ezekkel. Amikor elköltöztem onnan, otthagytam egy csomó bútort, használati tárgyat. Egyetlen dolgot hoztam el, ami nem volt az enyém: két novelláskötetet.   

 

F is tudta, hogy szeretek olvasni, kaptam is tőle egy tabletet két évvel ezelőtt, rengeteg könyvvel. A kis gép azonban néhány hónapja elkezdett gyengélkedni, féltem, hogy felmondja a szolgálatot. De most itt ez a kicsi, könnyű, vékony olvasó, úgyhogy hódolhatok továbbra is a szenvedélyemnek.

A mi karácsonyunk

Én arra emlékszem, gyerekkori karácsonyokból, hogy apu az összes szenteket felemlegette, amíg befaragta a fát, anyu meg kora reggeltől a konyhában szitkozódott, hogy neki húsgombócokat kell gyúrnia, mert "Apátok töltött káposztát akar karácsonyra." Nekünk már délután kettőkor el kellett kezdenünk a szaloncukor kötözését, hiszen öt kilónyit kellett felmadzagolnunk. És este, amikor legszívesebben jóllakottan feküdtem volna a karácsonyfa alatt és olvastam volna az ajándékba kapott könyvemet, fel kellett szedelőzködni és a hidegben elindulni valamelyik nagymamához, hogy nézzem az egy éve nem látott unokatesókat, akik ugyanúgy unják a családi bazájt, mint én.

 

Azért szeretek felnőtt lenni, mert már senki nem erőltetheti rám a plafonig érő karácsonyfát, az ötfogásos karácsonyi menüt, a véget nem érő rokonlátogatásokat. A karácsonyfát öt perc alatt díszítem fel,  nem kell degeszre tömnöm magam, és egész karácsonykor nyugodtan heverészhetek a meleg takaró alatt a kanapén.

Kiscsaládom

Én elméletileg egy rendes csaj vagyok. F előző házasságából származó gyerekeivel kedvesen viselkedem, ha nálunk alszanak, veszek nekik kiflit vacsorára, meghallgatom a történeteiket, tiszta törölközőt készítek nekik.

 

De amikor a Legkisebb este hétkor közli, hogy fél óra múlva felugrik, ezért nem tudom elkezdeni a hajfestést, és végül fél tízkor toppan be, így már nem is tudom befesteni a hajamat, majd F bejelenti, hogy holnap a gyerekek tízre jönnek, így holnap reggel rohamtempóban kellen készülnöm a karácsonyra, na, akkor már nem vagyok rendes csaj.

 

Csak tudnám, miért csak az ordításból értenek az emberek.

Kívánságpor

A hugicámtól kaptam kívánságport karácsonyra. Úgy kell kívánni, hogy a gyönyörűen csillogó varázsport a négy égtáj felé kell fújni, és fél lábon ugrálva el kell kapni néhány csillámot, és sorolni kell a vágyainkat. 

Szeretem a kistesómat! :)

Karácsonyi minimál

Nem tudom, ezekben az Ákossal terhelt időkben szabad-e ilyesmit bevallani, de én idén karácsonykor biztosan nem nyerek Szuperháziasszony díjat. Több helyen is olvastam, hogy már novemberben végig kellett volna gondolnom, hogy mikor mosok ablakot, milyen menüt teszek az ünnepi asztalra, milyen lesz a teríték, milyen ruhám, frizurám és körmöm lesz karácsonykor.

 

Nos, voltak terveim, de mivel oda a szabadságom, így ablakmosás helyett majd behúzom a függönyöket, a három fogásos vacsora rakott húsra és cukrászdából rendelt bejglire szűkül, a teríték olyan lesz, mint a tavalyi volt, új ruhát sem veszek, a frizurám sem újul meg karácsonyra, és hát a körmöm, nos, még az is előfordulhat, hogy ugyanaz a lakk lesz rajta, mint ma.  

 

A női princípiumnak annyi.

Csillagok, háborúk

Megkaptuk ma az első karácsonyi ajándékunkat: megnézhettük az új Star Wars filmet egy családi mozizás keretében. Hát... Bebizonyosodott, hogy évtizedek alatt sem változott az ízlésem, és nekem még mindig Harrison Ford a legjobb pasi a filmben.

Köszönöm, lányok, fiúk!

A munkahelyemen földindulás van. A főnököm egyszer csak kirúgta maga alól a széket, és azt mondta, hihetetlenül élvez minden cégünknél töltött percet, de nem képes tovább elviselni ezt a fene nagy boldogságot, így  aztán többé nem dolgozik itt. Mindezt évzárás és jövő évi üzleti tervezés kellős közepén. Szerda óta már be sem jár, neki már elkezdődött a karácsony. Neki most jó.

Nekem, akinek egész évben azt mondogatták, hogy ne szomorkodjon, hogy tavasszal és nyáron csak pár nap szabadságot tudott kivenni, mert majd decemberben elmehet, nekem most nem annyira jó. Ugyanis az év végi zárás és a jövő évi üzleti tervezés rám maradt. Egy nagy rakás elintézetlen üggyel egyetemben. Úgy terveztem, hogy ma lesz az utolsó munkanapom az évben, nyugodtan készülök a karácsonyra. Ehelyett még 23-án is dolgozom. 

Azért mégis csak nagyon jó nekem, mert az utóbbi pár napban kiderült, hogy van néhány szuper munkatársam, akikre számíthatok. Többen visszajöttek a szabijukról, bébisintérre hagyták a gyereküket, hogy nekem segítsenek, és függőben lévő ügyek félbemaradt szerződéseit, elkallódott teljesítésigazolásait keressék, orbitális excell táblázatokba rendezgessenek tervezett bevételeket, kiadásokat. 

Három nap alatt vagy tíz ügyet tettünk rendbe úgy, hogy nálunk is és a partnereknél is szabadságon van a gárda fele. Amikor ma este leadtuk az utolsó paksamétát is, és ballagtunk le a gazdasági osztályról porosan, hulla fáradtan, legszívesebben körbecsókoltam volna mindegyiküket. Remélem érzik, mennyire hálás vagyok nekik.

Fülbemászó

Ma bevásárlás közben gyönyörű zenét hallottam. Gyorsan lecsaptam a kosaramat, hangfelvételre állítottam a telefonomat, és a szaloncukros polcok mellett állva felvettem egy kis részletet. Itthon megkérdeztem a komolyzene nagy barátját, F-et, mi ez. Kis tanakodás után felismerte:

Beleborzongok, annyira gyönyörű. Azt hiszem, F-nek sikerült elrontani a zenei ízlésemet.

Most jó nekem

Alig vártam ma, hogy hazaérjek, feltekertem a konvektort, most itt ülök a meleg szobában a tűz mellett puha meggyszínű plédembe bugyolálva, fahéjas almateát kortyolgatok és a Szeretettel sebezve könyvet olvasom. A kutya itt kucorog a lábamnál a szőnyegen, és hangosan horkol. 

F hozott nekem mákos kiflit a péktől, így van holnapra reggelim. Most nagyon jó nekem.

A mi kis ügyeink

Vettem egy szőnyeget a Vaterán. Az eladó három saroknyira lakik tőlünk, ezért gondoltam, vasárnap elsétálunk érte F-el, és ketten hazahozzuk. Jó terv volt. Csak azzal nem számoltam, hogy F-nek elmennek otthonról.

 

Már induláskor átment elviselhetetlenbe: amikor mondtam neki, hogy nemsokára indulhatunk, felkapta a cipőjét és a kabátját, és kirohant a folyosóra, hogy onnan óbégasson befelé, miért nem megyek már. Amikor mondtam neki, hogy még öltözöm, kioktatott, miért nem akkor szóltam neki, amikor már valóban indulunk. Erős volt a kísértés, hogy lelökjem a lépcsőn, de túl sokan járkáltak a lépcsőházban, nem akartam tanúkat.

 

Az odafelé vezető úton is végig morgott. Hogy miért nem villamossal megyünk. Hogy miért nem autóval megyünk. Én szívesen megkérdeztem volna, hogy miért nem megy el az anyukájába, de nem akartam egyedül cipelni a szőnyeget.

 

Amikor kifizettem a holmit, még alig csukták be az eladók az ajtót, jött a következő kör: szőnyeget nem tudja két ember vinni, az képtelenség. Mondtam, próbáljuk ki. Nem, mondta, ki fog csúszni a kezünkből, és leesik a sárba. Annyira felidegesített, az idióta kekeckedésével, hogy egyszeriben rázúdítottam mindent, ami a rovásán volt hetek óta. Kibukott belőlem, hogy pontosan tudom, hogy arról szól ez a színjáték, hogy lusta dög, és így akarja elérni, hogy egyedül oldjak meg mindent. Felsoroltam, hogy nem segít a házimunkában, a bevásárlásban, most is elnézné, hogy egyedül vigyem haza a szőnyeget, miközben semmi dolga, csak fetrengeni akar a tévé előtt.

 

Egy ideig csak toporgott, majd dühösen a vállára kapta az összecsavart szőnyeget és elrohant vele. Én sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. Annyira dühös voltam rá, hogy jobbnak láttam otthagyni, mielőtt megfojtanám, aztán kénytelen lennék arra használni a szőnyeget, hogy a hulláját csavarom bele.

 

Már a házunk sarkához értem, amikor megláttam, hogy a keresztben éppen átsétál az úttesten vállán a hatalmas szőnyeggel. Annyira nevetséges volt, ahogy nagy dühösen menetelt, mind egy elcseszett gárdista, hogy elkapott a nevetés. Gyorsan felmentem a lépcsőn, bementem a szobába, becsuktam az ajtót. Ő dúlva-fúlva bement a másik szobába. Tíz perc múlva aztán átmentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy voltak-e cigány ősei, mert ez a műsor a nyóckerben is sikert aratna. Először tette a sértődöttet, de erre már elröhögte magát. 

 

Néha azért megkérdezem tőle, hogy összecsavarjam-e a szőnyeget, akar-e járni vele egyet a ház körül. Csoda, hogy úgy érzem, én egy szent vagyok, mérhetetlenül sok türelemmel?

Mérjük össze!

Nem, még most negyven éves fejjel sem tudom megérteni, hogy felnőtt emberek miért nem képesek felnőtt emberek módjára viselkedni. Egy munkahelyen például miért kell újra és újra elmondani, hogy mindenki érjen be a munkaidő elejére, a fél órás ebédidő nem másfél órás, illik a munkaidő végéig maradni és a határidő az nem ajánlás.

 

Amíg hat ember tartozott hozzám, addig nem kellett ilyen megalázóan piti dolgokkal foglalkoznom, mindenki tudta a maga dolgát. Néhány hónapja kaptam egy nagy csapatot, és úgy gondoltam, ha a kezdetek kezdetén egyértelműen tisztázzuk a szabályokat, akkor azokat mindenki be is tartja.

 

Nagy hírem van, ez nem így megy. Vannak emberek, akik folyamatosan igénylik az erőfitogtatást. Úgyhogy nálam a karácsony előtti időszak a boruljunkösszesírvaafenyőalatt helyett azzal telik, hogy megmutatom, az enyém a nagyobb.

Párhuzamos világok

Az elmúlt hetekben össze-vissza utazgattam az országban autóbusszal. És nem csak gyorsjárattal, légkondis, plüssüléses új buszokkal, hanem falvak között is, rozoga csotrogányokkal, amelyekben a lábamra a fűtőtestből dőlt a forróság, a karomra meg az ablaknál dőlt a hideg. Nem volt előre megváltott helyjegy, az emberek egymást lökdösték a megállókban, hogy legyen ülőhelyük. Nagyon fura volt megtapasztalni, hogy Magyarországon mennyire nagy különbség van abban, ahogy élnek az emberek. 

Én már évek óta főként Budapesten és környékén járok-kelek, a kollégáim, a barátaim mind itt élnek. A blogokat, amelyeket olvasok, szintén a fővárosban vagy környékén élő emberek írják. Így aztán mindig olyan panaszokat hallok, olvasok, hogy milyen rossz dugóban autózni, vagy hogy valamelyik Volvó buszon nem ment a légkondi, hogy a megállóig majdnem tíz percig kell gyalogolni. De attól már egészen elszoktam, hogy a faluban egyetlen helyen áll meg a busz, és már bőven selejtezésre érett, fekete füstöt okádó taliga küzd a kilométerekkel.     

Azért az ember elég hamar hozzá tud szokni a jóhoz.

Nővérke

Hugicámék együtt élnek a párja 96 éves nagypapájával, akivel a keresztlányom nagy barátságban van, gyakran szoktak beszélgetni. Ma délután ültünk a konyhában, egyszer csak halljuk a nappaliból: 

- Ettől az időtől nagyon fáradt vagyok, ha leülök, rögtön elalszom - mondta Papa.

- Hát papa, nagyon egyszerű, ne üljön le - jött a válasz a keresztlányomtól. - Jöjjön, lepakolok a szobabicikliről, tekerjen egy kicsit.

Papa egy szó nélkül ült a biciklire. 

Mi pedig dőltünk a röhögéstől kint a konyhában.

A nagy öreg

Keresztlányommal meséket néztünk a laptopon. Kockás fülű nyúl, Pom-Pom meséi, hiába, jó ízlése van a gyereknek. 

Ahogy keresgéltük az újabb mesét, egyszerre felkiáltott a gyerek: "Ó, Bogyó és Babóca! Jaj, milyen régen láttam már! Pedig amikor kicsi voltam, mindig ezt néztem!"

Legszívesebben össze-vissza puszilgattam volna a kis hülyét. De egy öreg nyolc évessel mégsem lehet ilyen tiszteletlenül bánni. :)

Szilvásvárad

F-et befizette a nővére két éjszakára egy gyönyörű panzióba. Természetesen két főre vette ki a szobát, így én is potyázhattam. Így aztán a hétvégét a Szalajka völgy közvetlen közelében tölthettük. A panzióban négy nő volt rajtunk kívül, csend volt a reggelinél, és este is lehetett nyugodtan pihenni. 

Mit is mondhatnék? Reggel letaroltuk a svédasztalt, aztán jó nagy túrákat tettünk a hegyen. Este pedig kipróbáltuk valamelyik éttermet. Öööööööööö, aztán a tévé előtt boroztunk és chipset ettünk.

Az ősz a hegyekben a legszebb.

Szombaton este megjegyeztem F-nek, hogy csak azt sajnálom, hogy nem láttunk mókust. 

Erre vasárnap reggel ő toppant elénk:

Gyorsan kívántam még néhányat.

Anyátok helyett...

Az volt a terv, hogy fél tizenkettőre odamegyek a lakásba, leolvassuk a mérőórákat, aláírjuk a papírokat, viszek egy új porszívót, mert a régi elromlott, a régi albérlő elköszön, az új bepakol, és mindenki megy a dolgára. Ehhez képest az volt, hogy fél tizenkettőkor csak én és a porszívó voltunk ott és akkor, ahová és amikorra megígértük.

A régi albérlő a barátjával még komótosan pakolgatta nejlonzacskókba a holmijait, a konyhában még az edények is a szekrényekben voltak. A régi albérlő pedig közölte, hogy még meg sem érkeztek hozzá a költöztetők. Kérdeztem a régi albérlőt, hogy mikorra jönnek érte a szállítók. Kiderült, hogy nem tudott autót szerezni, ezért BKV-val viszi el a cuccait. Kb. harminc csomóra kötött reklámszatyrot. Kérdeztem, hogy nincs legalább egy nagy gurulós bőröndje, hogy abba pakolja? Nincs. Ezért kénytelen voltam kézbe venni a dolgokat, felpörgetni a csomagolást, és felajánlani a hatalmas IKEA zsákomat, amiben a porszívót vittem. Így csak kétszer kellett fordulniuk, és végre balra el.

Az új albérlő két órás késéssel érkezett. Neki a bepakolásban kellett segíteni, mert a költöztetők csak ledobálták a kapu elé a cuccait, és elhúztak azzal, hogy késésben vannak. Így aztán a gyorsanaláírjuk a papírokat helyett egész napos progrm kerekedett a ki- és beköltözésből. Este pedig hívott az új albérlő, hogy én miért nem mondtam, hogy a szobában nem lehet szellőztetni, ő így nem tudja rendeltetésszerűen használni a lakást. Kérdeztem, hogy miért ne lehetne szellőztetni. Közölte, hogy a szobaablakon nincs kilincs, le van szerelve, és le van festve a helye. Itt már tényleg semmit nem értettem. Mondtam, hogy az ablakon nem kilincs van, hanem egy gomb, azzal kell nyitni az ablakot. Állította, hogy nincs ott semmi, le van szerelve a kilincs, és ő nem tud szellőztetni. Mivel reménytelennek tűnt telefonon megüzdeni a hisztijével, villamosra pattantam, és átmentem hozzá. A helyszínen bemutattam neki, hogyan kell felhúzni a gombot és kinyitni az ablakot.

Csak én botlom mindig életképtelen emberekbe, vagy az van, hogy a felnőtt lakosság 90%-a óriáscsecsemő?

Börzsöny

Reggelente látom a villamosról, hogy a Gellért-hegyen milyen gyönyörű a fák lombja, ezért már nagyon vágytam egy őszi erdei kirándulásra. Amikor pedig elkezdett dőlni rádióból, netről, hogy hétvégén szép idő lesz, azonnal szóltam F-nek, hogy közölje a kedves bringájával, hogy ezt a hétvégét nem vele, hanem velem tölti.

Ma reggel hatkor keltünk, elvonatoztunk Kismarosra, onnan pedig busszal Királyrétre majd mikrobusszal a Nagy-Hideg hegyre. Amikor reggel szólt az ébresztő, nem voltam biztos abban, hogy jó ötlet volt a kirándulás, amikor pedig Királyréten dideregtem a ködben, már biztos voltam abban, hogy ez olyan hülye ötlet volt, hogy kizárt dolog, hogy én találtam ki. De Nagy Hideg-hegyen már sütött a nap, és ez a látvány tárult elém:

Igen, azok bizony mind hegyek. Aztán találtam ilyesmiket:

Amikor pedig feltámadt a szél, hullottak ránk a falevelek, mi pedig gázoltunk a bokáig érő avarban. Már szinte gusztustalanul szép volt.

Egyesek jó el is fáradtak:

Apu lángja

Régen szerettem a Halottak Napját. Felnyaláboltuk Cs-vel a nagy csokor őszirózsát, a mécseseket és elmentünk a nagymamája sírjához egy közeli faluba. Aztán elmentünk a nagy budai temetőbe az apukája sírjához. Végül leutaztunk az én rokonaimhoz. 

Anyuéknál összegyűlt az egész család, minden gyerek a párjával, gyerekekkel, és együtt kisétáltunk a falu temetőjébe. Viccelődtünk, vihorásztunk út közben, meg persze veszekedtünk, nem is mi lettünk volna, ha ezt kihagyjuk, aztán feldíszítettük a hatalmas családi sírt. Jó volt a sok kis mécses lángjánál beszélgetni arról, milyenek voltak a dédszüleink, a nagyszüleink, a nagybátyánk.  

De három éve, amióta apu meghalt, nem kedves már ez az ünnep. Sírja sincs még apunak, a család nagyzolási mániája miatt, de szerintem akkor sem lenne jobb, ha lenne. Talán kötelességtudatból kimennék a temetőbe, de nem érezném azt, hogy jó meglátogatni a halottamat. Valahogy annyira nem volt tisztességes ez az élettől, hogy még csak esélyt sem adott neki arra, hogy legalább megpróbálhasson küzdeni a betegséggel. Annyira méltatlan, hogy egy ember, aki tizenhét éves korától végigrobotolta az életét, egy napot sem élvezhetett a nyugdíjából, annyi nem adatott meg neki, hogy végre egyszer nyugodtan kiülhessen a háza elé a kertbe, úgy, hogy nem kell arra gondolnia, hogy indulni kell aludni, mert hajnali háromkor nem tud felkelni a vekker csörgésére. Nem tudom elfogadni, hogy ennyi volt, hogy eltűnt nyomtalanul, úgy, hogy mindössze két maréknyi hamu maradt belőle.

Most még nem tudok kimenni a temetőbe. Itt az asztalomon ég egy mécses apu emlékére.

Mennyit ér egy nő?

Elegem van már abból, hogy a nők csak a férfiakról szólnak. A körülöttem lévő csajokkal egyetlen értelmes témáról sem lehet beszélgetni, csak arról, hogy társkeresnek, megismerkedtek egy pasival, szerelembe estek, válságban van a kapcsolatuk, éppen békülnek, kibékültek, szakítottak. Vagy csak szimplán hülye a férjük.

 

Jó, én is elnyekergem a barátnőimnek, hogy éppen mi a helyzet F-el, hogy van Cs, de tíz perc után már én is unom. A többiek azonban nem. Ezért órákig hallgatom hülyébbnél szemetebb palik rémtetteit. Na jó, néha a csodatételeiket is, mert időnként vacsorát főznek, vesznek virágot vagy legóznak a gyerekükkel.

 

Komolyan, nem értem, miért van az, hogy a férfiakkal ezerféle dologról lehet beszélgetni, a menekültválságról, arról, hogy a Börzsönyben átépítették a kilátót, hogyan kell szétszerelni a bringán a váltót, milyen ronda az új ötven forintos, a nőkkel pedig csak a férfiakról.

 

Rájöttem, hogy én már zenében is régóta csak férfiakat hallgatok. Feláll a szőr a hátamon a nők nyönyörkéjétől, hogy jajdeszerelmesvagyok, jajdeszakítottam, jajdecsakőtszeretem ésígytovább ésígytovább. A pasik miért tudnak énekelni Budapestről, a szabadságról, háborúkról, békékről, arról, hogy megnőttek a jegenyék? Mi van a nőkkel? Énekeljenek legalább arról, milyen macerás, amikor az ember lánya próbálja különböző színűre lakkozni a lábkörmeit, csak végre már ne a férfiakról.

Rajzolgatok, rajzolgatok

Szerdán a hugicámék el tudtak szökni otthonról egy napra, így én is szabadságot vettem ki. Felfedeztük a XI. kerület összes játékboltját és turkálóját, aztán ücsörögtünk a játszótéren (csak mi nagyok, a gyerek fel-le rohangált).

Este pedig a keresztlányom mutatott egy alkalmazást, amivel rajzolni lehet a telefonon. Nagyon tetszik. Tegnap hazafelé a villamoson virágokat rajzolgattam. Ilyen szépeket. Mindig lehet tanulni a gyerekektől.

Hosszú hétvége

Szabadságot vettem ki - hogy magammal tölthessem. F az őszi szünetben mindig elutazik a gyerekekkel. Hívtak engem is, de amikor végighallgattam a programot: riadó korán reggel, egész napos gyalogtúra, és még az is kiderült, hogy a háznak, ahol megszállnánk, mindössze egy szobája van, így egymás hegyén-hátán aludnánk, valamint, hogy magunkra kellene főznünk, ami azt jelenti, hogy nekem kellene főzni, úgy döntöttem, inkább itthon maradok.

Pénteken kirándultam az egyik barátnőmmel a Hármashatár-hegyen, szombaton este áthívtam pizsama partyra a másik barátnőmet, ma pedig egész nap csak heverésztem. A lakás úgy néz ki, hogy valószínűleg bezáratná az ÁNTSZ, három napig csak pizzát ettem, nem mostam, nem tanultam. De jól szórakoztam, és végre kipihentem magam.

Bizalom

Ismerem ezt, én is mindig azt hiszem, hogy elbírom, aztán... - mondta a metrón a lány, aki cipelte a polcom oszlopait. Pedig jó terv volt. Úgy gondoltam, ha összekötöm spárgával külön a hat polcot, és külön a négy oszlopot, akkor simán elbírom. És aztán megláttam a párnákat. Csak kettőt vettem, nem is volt semmi súlyuk. Végül is mindegy, hogy a vállamon lóg-e még egy táska, nem?

Azzal, hogy a terv nem tökéletes, sajnos csak az IKEA előtt szembesültem. A polcokat összefogó spárga vágta a kezem, az oszlopokat pedig csak úgy tudtam megtartani, ha teljes erőmből szorítottam magamhoz, vagyis kb. fél perc után elkezdtek lecsúszni, ezért tíz méterenként meg kellett állnom. Amikor a metróállomáson meglátott az ellenőr, ahogy vonszolom a fadarabokat, oldalamon egy hatalmas két táskával, rémülten csak annyit mondott: menjen.

A metrón körbebástyáztam magam a polcokkal, oszlopokkal. Már leszálltam a metróról az Astoriánál, amikor eszembe jutott, hogy itt bizony mozgólépcsővel kell mennem. Fogalmam sem volt, hogyan fogok úgy egyensúlyozni, hogy mindkét kezem tele van. Éppen ezen lamentáltam a lépcső aljában, amikor odalépett hozzám a lány, és felajánlotta a segítségét. Feltett a villamosra, úgyhogy már csak egy kedves úriember segítségét kellett igénybe vennem, hogy le tudjak kászálódni a járműről, és már otthon is voltam.

Amikor F meglátta, hogy mit cipeltem haza, kiakadt, nem értette, miért nem szóltam neki, hogy kísérjen el. Az az igazság, hogy eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek. Gyerekkorom óta ahhoz szoktam hozzá, hogy egyedül intézem az ügyeimet. Nem mondom, hogy soha nem kérek segítséget, ez nem lenne igaz. Sok emberre számíthatok. De ha valamit meg kell oldanom, akkor azt tekintem alapnak, hogy egyedül vagyok. Nem is tudom, hogy ez változik-e valaha.

Nézőpont

Sajnos tegnap seggbe kellett rúgnom magam. Napok óta rossz kedvem van, csak bevonszolom magam a munkahelyemre, aztán haza. Rosszul tűröm, hogy már a reggeli kutyasétáltatásnál elázom, hogy egész nap fázom, és azt is, hogy ha kinézek az ablakon, akkor csak a szakadó esőt látom. 

Tegnap munka után elmentem vásárolni. Vettem három felsőt, azt hiszem, őszre már nem is kell több. Az Allee aljában van egy Spar, szeretek betérni oda néha, az Aldis és Lidl-s kaják mellett jól esnek néha a hagyományosabb ízek is. Vettem téliszalámit, Pannónia sajtot, uborkát, kólát, chips-et. (Jó, nem egészségnapot tartottam.) Kifelé menet megláttam az egyik cukrászdában házi krémest, abból is vettem.

Persze, továbbra is zuhogott, semmit nem ért az esernyőm, a nadrágom csurom víz volt, a kabátom ujja is átázott. Ahogy vonszoltam haza magam a hidegben, a sötétben, a vízben, annyira nyomorultnak éreztem magam, hogy kijöttek a könnyeim. Aztán amikor megálltam a kapu előtt, hogy előkotorjam a kulcsomat, hirtelen kijózanodtam. Mit is csinálok? A táskám tele van új ruhákkal, annyi kajával, amiből egy négytagú család jóllakna, vár otthon a pasim, és komolyan itt vonyítok? 

Jó, persze, tudom, nem az elfogyasztott téliszalámi-mennyiség a boldogság fokmérője, de azért úgy érzem, nincs okom panaszra. Ezt meg is mondtam a bennem lakó Drámakirálynőnek. És ő is nekem adott igazat.

Kutyás nő

A bolyhos egész hétvégén nem tudott futkározni, mert végig szakadt az eső. A szobában ugyan huzogattunk kötelet, meg dobáltam neki kislabdát, dehát az nem az igazi. Vasárnap délután már föl és alá szaladgált az előszobában. Egészen későig vártam, hogy kicsit normálisabb idő legyen, és tudjunk labdázni. De hiába, csak szakadt az eső. Már besötétedett, amikor elindultunk sétálni.

Rajtam gumicsizma, a kezemben esernyő, a kutyán esőkabát. De a bolyhos már úgy húzott, hogy úgy döntöttem, kicsit futok vele. Megkapó látvány lehettem, hogy az üres utcákon a szakadó esőben kocogok gumicsizmában, esernyővel. Ha így folytatom, húsz év múlva úgy emlegetnek az utcában, mint a fura kutyás nőt... Bár lehet, hogy már most is.

Anyám!

Egyszerűen halvány fogalmam sincs, mit tehetnék anyuval. Nyolcvan kilométerre lakom tőle, de még így is tönkre tudja tenni a hétvégémet. Pénteken jött a hír a faluból, ahol lakik, hogy kirabolták. Beengedett két nőt a házába, és ellopták tőle a pénztárcáját, amiben benne volt az összes pénze. Több mint hatszázezer forintot. 

Ha tízszer nem kérdeztem tőle, hogy anyu, ugye a bankban, a számládon tartod a pénzed, akkor egyszer sem. Azt mondta, hogy igen, ott. Vagy azt, hogy neki nincs semmi pénze. Az már engem nem érdekel, hogy hazudozik, hogy velem akarná kifizettetni a házukra felvett jelzáloghitelt, miközben százezreken ücsörög. Csak az a baj, hogy maga alatt vágja a fát. És amikor baj lesz, az egész család tőlem várja majd, hogy találjak megoldást. Természetesen az évek alatt elcseszett helyzetet két nap alatt hozzam helyre, és ha nem sikerül, akkor én leszek a világ leghálátlanabb gyereke.

A szüleim a tehermentes házukra nyolc évvel ezelőtt felvettek hárommillió forint jelzáloghitelt. Azt mondták, hogy ablakcserére, fűtéskorszerűsítésre. Tudtam, hogy semmit nem fognak megcsináltatni, egyszerűen csak elverik majd a pénzt. Nem lett igazam. A fűtéskorszerűsítést megcsináltatták 500 000 forintért. A többi pedig? Nos, kellett sokpixeles fényképezőgép, a Kisöcsémnek számítógép, jogosítvány, a Hugicámnál akkor született a gyerek, és bár az unokatesóméktól és tőlem minden szükséges holmit megkaptak, kellett egy harmadik rácsos ágy, egy negyedik babakocsi, egy második járóka, a hétszázadik forgó-zenélő plüssbigyó. Ja, kellett aranyfülbevaló anyunak, a húgomnak, a kislánynak. Mi is kellett még? Jaj, hát a praktiker katalógusban annyi de annyi szép dolog volt. Kovácsoltvas étkezőgarnitúra, sörsátor, medence, hintaágy, kerti székek... Így aztán hamar elszaladt a két és fél millió forint is. Én még a hitel felvételekor összevesztem a szüleimmel, évekig nem is beszéltem velük, így kimaradtam a pénzszórásból. Bár egyébként is kimaradtam volna, de ez már egy másik történet...

Mivel sem anyu, sem a Kisöcsém, sem a Hugicám nem dolgozott, a sógorom pedig minden hónapban elmulatta az egész fizetését, így apu tartott el a portás fizetéséből négy felnőttet és egy kisgyereket. Alig bírta fizetni a törlesztőrészletet, adósságrendező hiteleket, személyi kölcsönöket vett fel. Nem tudom, meddig bírta volna, ha egyik napról a másikra le nem betegszik, és meg nem hal rákban két hónap alatt. A temetés után anyu elkezdte intézni a hitelekkel kapcsolatos ügyeket, de neki az volt az álláspontja, hogy apunak volt egy biztosítása, ami alapján a hitelek fennmaradó részét a biztosító állja, a bankoknak viszont az, hogy nincs ilyen biztosítás. Mivel anyu nem tudta bemutatni a biztosításról szóló szerződést, azt javasoltam, hogy mivel akkor már a Kisöcsém és a Hugicám is ott lakott, közösen fizessék tovább a törlesztőrészleteket, és közben pereljük a bankot. A hagyatéki tárgyaláson minden gyerek lemondott az örökségről, hogy egy kézben, anyuéban maradjon a ház is, a hitel is, így egyszerűbb legyen intézni az ügyeket. Akkor havi ötvenötezer forintot kellett volna fizetniük összesen hiteltörlesztésként. Anyu azonban mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy igenis van a biztosítás, a Hugicám a gyerekkel összesen harmincezer forintból élt, a Kisöcsém pedig, bár havi százhúszezret keresett, nem volt hajlandó beszállni a költségekbe, így inkább nem válaszoltak a bank felszólításaira, és az felmondta a hitelt. 

Anyu összejött egy ügyvéddel, a Hugicám elköltözött a mostani párjához, a Kisöcsém pedig beköltöztette a házba a nőjét, aki csak néha-néha dolgozik. A bank mára behajtó cégnek adta tovább a szerződést, mára több mint hétmillió forintot követel, havi hetvenezer lenne a törlesztőrészlet. Közben meghalt anyu élettársa, akinek a gyerekei nem ismerik el anyut az öreg örökösének. Egyébként egy faluszéli romos kis nyaralóban laktak, ahová földút vezet, télen ki sem lehet lépni a házból, fel sem foghatom, miért ragaszkodik ahhoz a koszfészekhez bármelyik fél is. Mindenesetre a Kisöcsém és a nője továbbra sem hajlandó fizetni semmit, Anyu fizeti a rezsijüket is a nyugdíjából. Hetente kétszer könyörgök nekik, hogy anyu költözzön vissza a házunkba, egyezzünk meg a bankkal, és közösen fizessék a hitel törlesztését. Végül is az öcsémék ennyi pénzért hol találnának egy fél házat, ha albérletbe kellene menniük? A Kisöcsém azonban nem akarja, hogy anyu visszaköltözzön, fizetni sem akar, de anyu sem akar visszamenni a házunkba. 

Így aztán valószínűleg az lesz az eszetlenkedés vége, hogy a  bank kirakja a házunkból az öcséméket, az ügyvéd örökösei kirakják a nyaralóból Anyut. Na és, akkor majd mindenki jön hozzám, hogy segítsek. De akkor már nem tudok segíteni, mert egy elárverezett házat nem lehet visszaszerezni. Sőt, péntek óta egy újabb lehetőség is bekerült a kalapba, mégpedig az, hogy a két börtönből szabadult nő úgy gondolja, hogy akinek a tárcájában hatszázezer forint van, annak a fiókjában milliók vannak, és visszatér a nyaralóba. De ezt is hiába mondom anyunak, hiába kértem én is, a húgom is, hogy költözzön vissza a házunkba, nem hajlandó. 

De ha majd vagy így, vagy úgy baj történik, akkor én leszek a felelős. Elvégre nekem van a legtöbb eszem a családban... De kérdem én, meddig felelős egy gyerek az anyja tetteiért? Ha én gyerekkoromban annak ellenére kiléptem volna az iskolajárat elé, hogy világosan elpofázták, hogy kislányom, ne lépj a busz elé, mert palacsinta lesz belőled, akkor ki lett volna a hibás? Szerintem én. Persze, tudom, mindegy.

Itt az ősz

Délelőtt kimentem a piacra. Csak dióbelet akartam venni a salátákba, de végül találtam Othello szőlőt, ami a kedvencem, meg mandulát, és sütőtököt. Itthon felkockáztam egy kevés Pannónia sajtot, mellé tettem a szőlőt és a dióbelet, nagyon finom volt együtt. 

Most pedig megnézem, mit csinál a Pláza ásza Vegas-ban, már bekészítettem az ágy mellé egy nagy bögre feketeribizlis teát és pörkölt sós mandulát.

Este pedig sült tök lesz a vacsora. Ja, és F elmosogatta ma a nagytepsit. Úgy látszik elszállt erre egy kis erdei tündér. 

Torkig vagyok

Ma nagyon jól jött a hálanaplóm, mert amíg összeszedtem, hogy mi az, amiért ma hálás lehetek, kicsit lenyugodtam. Pedig egy órával ezelőtt még olyan dühös voltam, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna. 

Úgy érzem, hogy mostanában elég sokan hülyének néznek. Az albérlőm négy hónappal ezelőtt beteg volt, és húszezer forinttal kevesebb bérleti díjat fizetett. Abban egyeztünk meg, hogy havonta ötezer forintjával törleszti. Eddig ez egyszer sikerült neki, múlt hónapban kérte, hogy fizethessen majd ebben a hónapban, mert most valamennyivel több fizetést kap. Beleegyeztem, erre most hónap elején bejelentette, hogy elköltözik. 

A kollégáim pedig az utóbbi hetekben rászoktak, hogy minden feladatot, amin egy kicsit is gondolkodni kell, átpasszolnak nekem, azzal a jelszóval, hogy ők nem tudják, mi a teendő. Ma már ott tartottunk, hogy az egyik srácnak én kerestem elő az ügye előzményeit, és én mondtam meg, kitől mit kérdezzen, hogy össze tudja állítani az anyagot, a másik pedig átküldött úgy egy szerződéstervezetet, hogy két évvel ezelőtti dátumok szerepeltek benne, sőt, olyan emberek nevei, akik már nem is dolgoznak a cégnél. 

Ilyenkor elgondolkodom, hogy tényleg nem lehet az emberekkel normálisan viselkedni? Csak akkor tisztelnek, ha ordítozom a munkatársakkal, ha azonnal kipenderítem az albérlőt, ahogy két napot csúszik a fizetéssel? De mi van, ha én nem akarok így élni? Ha nem akarok ordítozni, fenyegetőzni, kirúgatni embereket, fitogtatni az erőmet?

Megint csak jól felidegesítettem magam. Hol is van az a hálanapló?

Féktelenül

Hétvégén itt volt a hugicám és a keresztlányom. Nem volt különösebb program, sokáig aludtunk, kutyát sétáltattunk, játszótereztünk, pizzát sütöttünk, boltban nézelődtünk, este pedig körbepakoltuk édességekkel és sósságokkal (a nagyok körtés sörrel is) magunkat, és Barbie rajzfilmeket néztünk (csakis a gyerek kedvéért), majd egymás hegyén-hátán aludtunk el a kinyitott kanapén.

Annyit vihogtunk, hogy már fájt az arcunk.

Ilyen értelmesen múlattuk az időt:

Élanya

Pénteken utcai harcba keveredtem... egy kisgyerekes családdal. Pontosabban a kisgyerekes család ANYA nevezetű tagjával. Nagyon gáz, komolyan, még most két nappal később is zavarba jövök, ha csak eszembe jut. 

Munka után hazafelé betértem néhány boltba, vettem néhány apróságot a szülinapra, pl. szalvétát, gyertyákat, papírpoharakat. A sok kis kacattal persze sikerült teletömni két nagy szatyrot, jó pár kiló lett végül a pakkom. Mivel F ajándéka a Ráday utcában volt, végigsétáltam a Bródy Sándor utcán. Kicsit zűrös volt a nap a munkahelyemen, nem volt időm ebédelni, ezért gondoltam, négy óra körül eszem néhány falatot. A táskák is nehezek voltak, nem is siettem, ezért lassan sétáltam, nézelődtem, tökmagos pogácsát rágcsáltam, áradt a csí mindenfelé. Egyszercsak az egyik utcánál befordult utánam egy pár a Bródy Sándor utcába. A férfi babakocsit tolt, beszélgettek. Nem siettek, sétáltak mögöttem. (Egyébként ha siettek volna, akkor ki tudtak volna kerülni, mert egy szintben van a járda és az úttest, csak poilerek jelzik, hogy melyik melyik.) Néhány lépés után éreztem, hogy beértek. Amennyire tudtam, lehúzódtam, a táskám kétszer neki is súrlódott a múzeumkerítés falának, gondoltam, kikerülnek, ha sietnek. De nem, csak jöttek tovább, a férfi mögöttem a babakocsival, a nő mellette, pontosabban a nyakamban, egyenesen a fülembe beszélt. Egyszer csak ANYA elment mellettem, előttem körülbelül negyven centivel megfordult, és odaszólt APÁ-nak, hogy Andris, nem jössz? 

Na erre megakadt a csí bennem, mert hogyan lehet valaki ekkora tahó, hogy úgy tesz, mintha én valami kutyaszar lennék az úton, amin keresztül lehet gázolni, és amit általában nem szoktam tenni, odaszóltam a nőnek, hogy "Jaj, persze, tolják már végig rajtam a babakocsit, legyenek szívesek!" Erre ANYA kifejtette, hogy én túl lassan megyek. Megkérdeztem, hogy nem akarja-e esetleg minden járókelő számára meghatározni, hogy milyen gyorsan haladjon az úton, és kedvesen érdeklődtem, hogy normális-e. APA csak annyit motyogott, hogy ő nem tolta végig senkin a babakocsit, ANYA hápogott, én pedig elviharzottam. 

Nem vagyok büszke erre az egészre, bár úgy érzem, én udvariasan indítottam, lehúzódtam, és nem vagyok köteles eltűrni, hogy leradírozzanak az útról. Azért lépek túl rajta nehezen mégis, mert egyre gyakrabban tapasztalom ezt az utcán, a boltban, a munkahelyen. Mintha a találdmegönmagad, szeresdmagad, élvezdazéletet iránynak az lenne a vadhajtása, hogy az emberek tank módjára keresztülgázolnak másokon, és már nem is csak képletesen. Ráadásul nem csak a férfiak egyre agresszívabbak, hanem a nők is. Családanyák lökik félre az egyik kezükkel az előttük állókat, ahogy furakodnak a villamoshoz, miközben a másik kezükkel a gyereküket tépik át a tömegen. Ez a példa? Hogy úgy csörtessen az utcán, mint egy orrszarvú? Én általában szó nélkül hagyom ezt, inkább félreállok, hagyom, rohanjon, akinek sürgős a dolga.

De egyelőre nem igazán tudom, mit kellene tennem ilyen esetben. Ne törődjek vele? De mégis, hogyan ne törődjön az ember azzal, ha keresztülgázolnak rajta? 

Váratlan segítség

Ma ünnepeltük F ötvenedik születésnapját. Nagy bulit csaptunk, tizenkét vendég volt, tele volt az egész lakás. Egész héten minden nap este hétig dolgoztam, se takarítani, se bevásárolni nem volt időm. Így aztán tegnap este tizenegyig takarítottam, ma korán keltem, hogy a konyhát is rendbe hozzam. Szerencsére F gyerekei nagyon rendesek, a Középső csinált palacsintatortát, a Kicsi pedig hajlandó volt végigbumlizni a városon, hogy az apja Daubner pogácsát ehessen a szülinapján. 

Mindezek ellenére ma tizenegy órakor úgy éreztem, elveszítettem a csatát, nem lesznek készen a saláták és nem lesz bepácolva a három kiló hús, mire megérkeznek a vendégek. És akkor sorra kerültem a hentesnél, és amikor kértem másfél kiló karajt és másfél kiló csirkemellet, és megkérdeztem, hogy esetleg kérhetem-e vékony szeletekben a karajt, a pasi rám kacsintott, és azt mondta: Magácska tőlem bármit kérhet, még a csirkemellet is felszeletelem. Így egyetlen szempillantás alatt nyertem egy órát, ráadásul megszabadultam az undorító hússzabdalástól. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok a hentesnek. Nem fogadott el borravalót sem, azt mondta, majd vigyek neki egy sört. Viszek is, megérdemli.

Bénázás

Úgy kezdődött, hogy kisúroltam a kádat. Régi, kopott, zöld színű kád van ebben a lakásban, ami két hét  után a rárakódott vízkőtől úgy néz ki, mint egy lepusztult kültéri medence valamelyik elhagyatott egykori úttörőtáborban. Éppen ezért áttöröltem vízkőoldóval is, majd kiöblítettem. Amikor megszáradt, hatalmas matt-fehéres-kopottas foltok voltak rajta. Mintha kimarta volna a tisztítószer.    

Mint tudjuk, ez a lakás F volt feleségéé. Így aztán, amikor megláttam a foltokat, lepergett előttem életem filmje, tudtam, hogy ha ezt F megtudja, a következő hetven évben hetente háromszor hallgathatom végig, hogy tönkretettem A Kádat. Szerencse, hogy nem volt itthon. Miután százszor elmormoltam magamnak, hogy minekkeltakarítanicsakabajvanbelőle, elkezdtem vadul sikálni a foltokat, először ecettel, aztán mosogatószerrel. Semmi sem segített. Végső kétségbeesésemben áttöröltem testápolóval, hogy legalább a matt foltok eltűnjenek. Javított a helyzeten, de amikor belegondoltam, hogy amint F le akar zuhanyozni, akkorát fog esni a krémes kádban, mint az ólkapu, már nem tűnt tökéletes megoldásnak. Éjfél felé feladtam, de még az ágyban fekve is azt kutattam a neten, hogy mennyibe kerül egy kád átfestése. 

Másnap elmeséltem a kolléganőmnek, hogy jártam. Most tekintsünk el attól, hogy a testápolós résznél csúnyán kiröhögött. Viszont miután letörölgette a könnyeit, azt javasolta, hogy próbáljam meg szódabikarbónával áttörölni a kádat, hátha segít. Munka után bevetettem magam a boltba, vásároltam vagy öt csomag szódabikarbónát, és rohantam haza. Nedves ruhára szórtam a fehér port, és a masszával átkentem a kádat. Tíz perc után kiöblítettem. Gyönyörű lett. Örök hálám a kolléganőmnek! Ja, F-nek nem számoltam be erről... 

Teljesítménytúra

Tegye fel a kezét az, aki tudja, miért kell nyaralás közben célokat kitűzni és feladatokat teljesíteni. Nagyon jó volt F-el a Balatonnál is, a Mátrában is, egészen addig, amíg el nem kezdett hajtani valamiért. 

Badacsonyban azzal dühített fel, hogy a 35 fokos melegben olyan tempót diktált, hogy majdnem kiszakadt a tüdőm. Aztán amikor megmondtam neki, hogy én azért jöttem, hogy csalinkázzak a bringaúton, nézelődjek, fotózgassak, nem azért, hogy megdöntsem a balatonkörbetekerés rekordját, és ha ez neki nem jó, akkor nyugodtan húzzon el 50 km/h-s sebességgel, visszavett a tempóból.

Két hét alatt azonban elfelejtette, hogy én nem a gyereke vagyok, akinek leüvölti a fejét, ha nem engedelmeskedik neki, így az első reggel, amikor éppen belekortyoltam volna a tejeskávémba, elkezdett sürgetni, hogy igyekezzek, mert negyed óra múlva indulnunk kell túrázni. Felvilágosítottam, hogy én nyaralok, nekem most három napig semmit sem "kell". Erre megsértődött, elkezdett duzzogni, csapkodni, de úgy döntöttem, nem hagyom magam terrorizálni. Fél óra izmozás után aztán ő is belátta, hogy nem lenne jó ötlet veszekedéssel elrontani ezt a pár nap szabadságot, és nem hajtott tovább.

Végül megegyeztünk, de azért ilyenkor sosem értem, hogy mi játszódik le benne. Miért akar valaki a szabadsága alatt ébresztőórára kelni, feladatokat teljesíteni? Valami gyerekkori sérülés? Vagy kapuzárási pánik? Vagy egyszerűen csak szét akarja cincálni az idegeimet?

Mátra

Én aztán tényleg nem szeretem a tolongást, de a Mátrában annyira kevesen voltak, hogy néha már féltem. Pedig nem érdemelte meg ez a környék a kapott gyomrosokat, a cucializmusban épült ronda gyógyüdülőket, és az utóbbi évek félbemaradt építkezéseit. A természet szerencsére amit tud, helyrehoz.
Gyönyörű az erdő.

A mező.

Egész nap sétáltunk, ettünk, beszélgettünk, és újabb és újabb jó dolgokat fedeztünk fel.

És modellt állt nekem egy mókus.

Profik

Amikor fáradtan és dideregve állsz a romkocsma bejáratában, és nézed, hogy száz ember rendkívül jól mulat, és tudod, hogy az, hogy mindenki eljött, az, hogy rendben a helyszín, a hangosítás, a zene, az étel, az ital, az mind a te szuper csapatodnak köszönhető, na ez az érzés felülmúlhatatlan.

Mondtam már, hogy szeretem a munkámat?

Dúlás

Elmegyünk ma bandázni a barátnőmmel. És úgy döntöttem, hogy út közben felrúgok négy szemetest, bezúzom két autó szélvédőjét, földhöz vágok néhány borosüveget, leköpök három rendőrt. 

Miért, csak a fociszurkolóknak szabad?

Félelem

Kelenföldön a pályaudvaron azért nem volt minden jó tegnap. A pénztárnál menekültek próbáltak vonatjegyet venni, és a buszállomás mellett a füvön több sátor is fel volt verve, körülöttük férfiak, nők, gyerekek ültek a földön. Gondolom, abban reménykednek, hogy itt kevésbé vannak szem előtt, talán fel tudnak szállni egy vonatra. 

A fagyizónál előttünk állt három menekült srác, 25-30 közöttiek. Annyira elveszettek voltak, csak néhány szót beszéltek angolul, alig értették, hogy mennyit kell fizetniük, mennyi jár nekik vissza. Mintha magamat láttam volna, amikor nemrég Svájcban szerencsétlenkedtem. A különbség annyi, hogy engem várt itthon a lakásom, a kiskutyám, a családom. Őket meg mi várja? Lebombázott városok, felégetett romok?

Olvastam több helyen, hogy sokan félnek a menekültektől, és undorodnak tőlük. Nem tudom, biztos, hogy ahogy még a családom tagjai között is vannak rendesebb és rosszindulatúbb emberek, úgy a több ezer szíriai és afgán sem egyforma. De akik Kelenföldön voltak tegnap, azok nem voltak félelmetesek. Inkább rémültek, elcsigázottak. Ja, hogy büdösek? Ezt az vesse a szemükre, aki akkor is ibolyaillatú marad, ha hetekig csak hideg vízben tud mosakodni, és a ruháját is csak egy kerti csapnál tudja kiöblíteni. 

Én nem a menekültektől félek. Attól félek, hogy igaz az, amit magam körül látok. Hogy az általam eddig normálisnak, rendesnek tartott emberek fröcsögve szídják a földönfutóvá lett szerencsétleneket, akik nem akarják megvárni, hogy lefejezzék, élve elégessék őket vagy egyszerűen csak meghaljanak egy bombázásban. Attól félek, hogy ha az én hazámban baj történne, akkor a világon egyetlen ország sem lenne, amelyik segítene. Hogy még abban sem reménykedhet az ember, hogy ha menekülnie kellene, akkor lenne hová.

U.i.:
Az elmúlt két napban történtek megnyugtattak kicsit. Úgy tűnik, mégiscsak összefognak a nagyok, ha baj van. Nem értek egyet ugyan minden döntéssel, nem értem például, hogy miért kellett megint kapkodni, és ellenőrzés nélkül beengedni embereket Európa közepébe, elképzelni sem tudom, mihez kezd ennyi menekülttel Németország fél év múlva, de legalább észrevették az országok vezetői, hogy baj van. A Facebook-ra azért most néhány napig nem megyek. Hagyom, hogy kitombolja magát az ostobaság.

Dilemma

Illatos sárgadinnyét kaptam ma hazafelé, mellé nagyszemű, édes szőlő is került a kosárba, és egy kis saláta. Amikor azonban hazajöttem, F. megkérdezte, hogy elkísérném-e a Kelenföldi pályaudvarra, hogy kiváltsuk a jegyét, mert nem meri holnap reggelre hagyni, hátha nem jut be időben a Keletibe. És ha már ott vagyunk, nem eszünk-e a város legjobb fagyijából.

Vajon saláta volt a vacsorám gyümölcsökkel, vagy vaníliás karikás és tejszínes-meggyes fagyi?

Nekem a Balaton...

Jelentem, a Balaton még mindig gyönyörű.

Már nyár eleje óta vártam, hogy  vakációzzunk végre Badacsonyban. Hagyomány, hogy augusztus 20. után megyünk, miután a tömeg már visszajött. Amikor múlt hét végén mutogatták a Budapest felé araszoló, kilométer  hosszú kocsisorokat a tévében, én dörzsölgettem a tenyeremet, és magamban mormogtam, hogy gyertek csak, gyertek csak, minél kevesebben maradjatok a tónál, mire én megyek.

Így aztán négy napig szinte üres utcákon bringázhattunk, bejártuk a Balaton partját Badacsonytól Füredig, és Badacsonytól Vonyarcvashegyig, majd körbekerekeztük a Szent György hegyet. És körbe is ettük, mert elég gyakran megálltunk büféket, éttermeket próbálgatni.

Napi 50-60 kilométert bringáztunk, csodálom, hogy életben maradtam. Ami kicsit megnehezítette a dolgunkat, az a tűző napsütés volt. Persze, jobb volt ez, mintha esőben kellett volna tekerni, vagy a ködbe vesző Badacsonyt kellett volna bámulni a szobánk ablakából, de azért egy-két helyen megpörkölődtem.

Most rendezgetem a fotókat, és félóránként fújom magam Irix-szel. Hiába, veszélyesen élek.

Édes anyám

Anyu: És akkor most mit írjak a borítékra, mi a neved?
Én: X.Y.
Anyu: És a -né?
Én: Már nem vagyok -né.
Anyu: Hogyhogy?
Én: Anyu, nem tűnt fel, hogy már egy éve nem élek Cs.-vel?
Anyu: És akkor? Mások is megtartják az asszonynevüket.
Én: Minek tartanám meg az asszonynevemet?
Anyu: Hogy lássák, hogy feleség vagy.
Én: ???

Szívesen megkérdezném, hogy ugyan, kiknek kell ezt látni, de őszintén bevallom, kifárasztott ez a beszélgetés.

Kirándulás

Vonatra pakoltuk a bringákat és a bolyhost, és meg sem álltunk Kismarosig. Végigtekertünk a Duna parton Szobig, útközben pedig a Kerékbárban ebédeltünk. Ezt láttuk az asztalunktól:

Soha ne legyen rosszabb napunk.

Bevásárlás

Rögzíteném az utókor számára, hogy ma autóval mentünk bevásárolni. Csoda ügyes vagyok! Kár, hogy még mindig remeg a lábam. :)

Persze mindig ugyanaz a vége,...

... hogy nem akart megbántani. És, hogy szeret. És persze, megbocsátok. És persze, én is szeretem. Csak itt maradt bennem a keserűség, amiért megint elment egy hétvége az értelmetlen kötekedésre, a vitára, a duzzogásra... Ezzel vajon mit lehet kezdeni?

Leugatás

Hogyan lehet azt szépen leírni, hogy a pasas, akivel élsz egy ba...sz? F. hetek óta csak tőszavakat lök oda, ha kérdezek valamit, belém fojtja a szót, ha elkezdek mesélni egy történetet, ha elhívom valahová, azt mondja, nem ér rá, közben meg megy a haverjával biciklizni.

Ja, és hetek óta én tehetek minden rosszról, ami történik. Valamelyik este elkezdett arénázni, hogy hol a kés, amivel a kolbászt szokta szeletelni. Tudni kell, hogy én direkt nem használom az ő késeit, vettem magamnak sajátokat, nehogy az legyen a baja, hogy kicsorbítom vagy szemmel verem vagy tudomisén. Éppen ezért nem is figyelem, hogy ő mikor hová teszi a késeit, nem is emlékszem, hogy mikor láttam utoljára a Kolbászszelő Csodakést. De, biztosan én tettem el, mert ő emlékszik, hogy ott hagyta a konyhapulton. Igen, bevallom, rákaptam a késlopásra.  

A nagy laptopom egyik pillanatról a másikra leállt, elsötétült a képernyő, és ha bekapcsolom, nem tudja betölteni a windows-t. Kértem, hogy nézze meg, azt mondta, biztosan letöröltem róla valamit. Persze, letöröltem. Sőt, lekapartam. Arra kellett a kurva kése. 

Szerdán elhívtam, hogy nézzünk egy kis csillaghullást a Gellért-hegyről. Kilencre értünk fel, még túl világos volt, eléggé ki is volt világítva a hegy, úgyhogy kevés reményünk volt, hogy látunk üstököst, de találtam egy padot, ahonnan beláttuk az egész várost, néhány méterre tőlünk elkezdett huhogni egy bagoly, szóval hangulatos lett volna csillagok nélkül is, de a nagyságos úr olyan morgást és pofahúzást rendezett, hogy tíz órakor azt mondtam, inkább menjünk haza. 

Az egész hétre a korona ma került fel, amikor bejött a szobába egy tépett kétezer forintos bankjeggyel, és megkérdezte, hogy nem tudom-e, hol lehet beváltani. Mondtam, hogy én úgy tudom, hogy a Népligetnél. Visszakérdezett, hogy pontosan hol. Elkezdtem magyarázni, hogy tudod, itt van a Népliget, és a Könyves Kálmán körút másik oldalán... erre belevágott a szavamba, hogy mi az, hogy itt, meg ott, ő ezt nem érti, mondjak pontos címet. Annyira bunkó volt a stílus is, a hangnem is, hogy elszakadt nálam a cérna, és vagy öt percig soroltam, hogy miből van elegem vele kapcsolatban. 

Utána kiviharzottam a lakásból, levittem a kutyát, azóta nem szólok hozzá. Holnap utazik a gyerekekkel a Bükkbe, de úgy döntöttem, ezek után én biztosan nem csinálok nekik szendvicset. Majd Mr. Tökéletes megoldja. 

Dolce vita!

Nem tudom, illik-e egy egész bejegyzést szentelni egy profiterolnak, de úgy érzem, a Dolcissima nevű cukrászda édessége megérdemli. Az egyik barátnőmmel látogattuk meg a helyet, és hááááááát, erősödött a barátságunk. 

Az az egyik jó dolog ebben az olasz cukrászdában, hogy végre mindennek van íze. Nem a híg egyenpuding van kinevezve vaníliakrémnek, és nem a bolti csokoládésziruppal locsolják le a sütiket, hanem olyan minden egyes falat, hogy az ízlelőbimbók sikoltoznának örömükben, ha tudnának.  A másik jóság, hogy kapható sok kis apróság is, például omlós tésztájú gyümölcskosár, kis gömb, ami csurig van csokoládékrémmel, így az ember többfélét is végigpróbálhat, amíg degeszre tömi magát. De a profiterol szerintem mindent visz. Nem túl nagy az adag, de ötszáz forintot bőven megér. Vaníliakrém, puha tészta, kesernyés, sűrű csokiöntet. Anyám... 

Ünnepi ebéd

A szomszédasszony úgy nézett ki a testhezálló fekete csipkeruhájában és a zöld velúr tűsarkú cipőjében, mint egy túlkoros örömlány. Elég fura fejet vágtam, amikor elém lépett a lépcsőházban. Azt hittem, randira siet talpig díszben, de amikor meglátott, elkezdte újságolni hogy a közeli étterembe megy, a gyerekével fog vacsorázni. 

Elmesélte, hogy néhány évvel ezelőtt a fia elveszítette az egyik barátját, és akkor elhatározta, hogy több időt tölt a szeretteivel. Azóta minden hónapban egyszer az anyjával vacsorázik valahol. 

Amikor ezt elmondta, már nem is tűnt annyira nevetségesnek az, ahogy kinéz. Valószínűleg izgatottan készült, besütötte a haját, kiválasztotta a legcsinosabb ruháját, hogy minél szebb legyen a nagy napon, amikor a gyerekével vacsorázhat. Így, hogy mindezt tudtam, már szépnek láttam. A fiát pedig nagyon jó fejnek.

Vezetés

Tegnap végre mertem kíséret nélkül vezetni. Jó, csak a Bikás park egyik végéből a másikba, összesen vagy három utcányit, de én azért megveregettem a vállamat. Nyolc éve szereztem jogosítványt, de Cs. mellett csak királylánykodtam az anyósülésen. Néztem a térképet, és élveztem a tájat. 

Aztán Cs. jogsiját bevonták, és kénytelen voltam elkezdeni gyakorolni. Nem volt túl élvezetes vele vezetni, mert bár sok hasznos tanácsot adott, már éppen szétmenőben voltunk, és valami miatt mindig akkorra tartogatta a legnagyobb cirkuszokat, amikor vezetnem kellett. Hihetetlenül élvezetes úgy küzdeni az autóval, nézni a táblákat, és megpróbálni életben maradni a forgalomban, hogy valaki tele torkokból üvölti melletted a sérelmeit.

Amikor pedig elköltöztem Cs.-től és osztozkodásra került a sor, valahogy logikus volt, hogy enyém legyen az autó. Igen ám, de csak akkor van értelme biztosítást, téli gumit és egyéb ilyen úri huncutságokat fizetni, ha az ember használja is a kocsit.

Így aztán elkezdtem megint gyakorlóórákat venni. Már hónapok óta rójuk a köröket, az oktatók szerint mehetnék egyedül, de még mindig nem merek. Tegnap aztán rászántam magam, és amikor mentünk tollasozni, mondtam F.-nek, hogy elviszem kocsival. Ő nem segítség ilyen szempontból, mert nincs jogsija, úgyhogy csak magamra számíthattam. Persze előtte gyalogosan végignéztem az utat, hol, merre lehet kanyarodni, hol van parkolóhely, és kigondoltam ezer okot, hogy miért menjünk inkább gyalog, de végül nekivágtam. 

Igaz, úgy vánszorogtam, mint a döglött lótetű, és amikor visszaértem, csak két utcányira a háztól tudtam leparkolni egy akkora helyre, ahová egy nyerges vontató is beférne, de mégiscsak vezettem!

Az én homokozóm

Néha az agyamra mennek az EzoTerik, akik jönnek a nemondjilyetmertbevonzod hülyeségeikkel meg a sosem volt keleti bölcsességekkel, de néhány technikájuk hasznos, azt belátom. Az egyik ilyen a Zen kert. 

Ez egy kis láda finom fehér homokkal, kavicsokkal, szobrokkal. Jó drágán árulják a neten. A leírás szerint "kiválóan használható a békés percek mély átéléséhez". Nagyon megtetszett, de smucigságom nem engedett 3-4 000 forintot költeni egy marék homokra. 

Így aztán kunyiztam a keresztlányomtól a homokozójából egy kevés homokot, beletettem egy üvegtányérba. Találtam a trafikban száz forintért egy homokozógereblyét, és azzal mintát húztam a homokba. Már csak néhány tengerpartról hazahurcolt csigaház kellett, és készen volt a saját, különbejáratú Zen kertem. 

Nagyon jó ujjal rajzolni a homokba vagy a gereblyével mindenféle mintákat húzni bele. Még a végén csöpögtetett várat építek a szoba közepén...  

Hajókázás

Kipróbáltunk egy kuponos budapesti sétahajózást F.-el, és szuper volt. Még élénken él bennem a gyerekkori  hajókirándulások emléke, amikor fél percenként kérdezgettük a tesóimmal, hogy odaértünk-e már, de persze sosem értünk oda. Ezért tartottam attól, hogy unalmas lesz egy órán át kóricálni a vízen, de úgy tűnik, felnőttem, mert nagyon tetszett. 

Mondhat bárki bármit, szerintem nekünk van a legszebb fővárosunk a világon.

És ha már a Batthyány téren voltunk, ettünk Nagymama palacsintájából. Még sosem ettem sós változatot, most kipróbáltam a gombásat. Nem volt rossz, de azért maradok a pudingos, csokis, meggyes palacsintánál.  

Kocsmáztunk

A Pántlika nagyon jó hely! Tegnap a kolléganőim kitalálták, hogy munka után menjünk el inni. Engem ezzel a mondattal ki lehet kergetni a világból, mert egy pohár bornál, gyümölcsös sörnél, esetleg egy korty krémlikőrnél többet sosem iszom. Ennek általában az a következménye, hogy félig vagy egészen részeg emberek nyaggatnak órákon keresztül: igyál. Nem köszönöm. De igyál. De nem iszom. De igyál! HAGYJ BÉKÉN! 

Éppen ezért először igyekeztem találni valami jó kis kibúvót. Hivatkoztam fáradtságra, mosnivalóra, világ árváinak megmentésére, de a kolléganők nem fogadták el a kifogásaimat. És nem bántam meg, hogy velük tartottam. Az elején kicsit ment a huzakodás, hogy igyak-nem iszom, de aztán már mindenki a saját ivászatával volt elfoglalva. Vittem magammal a bolyhost, aki természetesen az este sztárja volt. Ettem jó kis héjában süt krumplit tejföllel-sajttal. Nagyon jót beszélgettünk, tizenegy óra után azért indultunk haza, mert már pakolták a székeket körülöttünk.

Évforduló

Négy éve vagyunk együtt F.-el. Tegnap egész nap ezt ünnepeltük. Elmentünk étterembe, aztán átsétáltunk a cukrászdába, hazasétáltunk, heverésztünk, este pedig bringával kimentünk a Margit szigetre, megcsodáltuk a szökőkutat. Nagyon jó volt a hűvös estén az üres utcákon és a szigeten tekerni. Sok boldogságot nekünk! :)

Szentendre

Nagy kirándulást terveztünk a barátnőmmel erre a hétvégére, vonattal Veszprémbe akartunk utazni, de sajnos neki beesett egy pályázat, úgyhogy csak délután ért rá. Így aztán a kirándulás kicsit összement a mosásban, kimentünk HÉV-vel Szentendrére. 

Nem bántuk meg, a HÉV-en alig voltak, és a városban sem volt elviselhetetlen a nyüzsgés. Szentendre még mindig gyönyörű. Ezerszer sétáltam már ott, de mindig találok valami szépséget, ahányszor csak arra járok.

Nem messze a sétánytól bóklásztunk a házak között, és az egyik udvarban rábukkantunk egy jópofa helyre, a Folt Kávézóra. Volt finom limonádéjuk, nutellás palacsintájuk, és egy olyan kertjük, süppedő kaviccsal, nyugágyakkal, virágokkal, lampionokkal, ahol napokig elheverésznék. 

Lent, közvetlenül a Duna-parton pedig nyílt egy hely, olyan, mintha vándorcirkusz állomásozna ott. Ennek köszönhetően az emberek is birtokba vették a kavicsos partot, nagy az élet. Annyit járkáltunk, beszélgettünk, nézelődtünk, hogy hazafelé mindketten elbóbiskoltunk a vonaton.

Mindörökké

Ma F. anyukájának emlékmiséjén voltunk, aki tíz évvel ezelőtt halt meg. A tiszteletes úgy említette, testvérünk, Gyöngyi, akinek tegnap volt a házassági évfordulója. Annyira megható volt ez a mondat, hogy még halála után tíz évvel is úgy emlegetnek valakit, mint egy házaspár egyik felét, hogy kiszaladtak a könnyeim. 

F. szülei az egyetemen ismerkedtek össze, felneveltek három gyereket, együtt öregedtek meg. És Géza bácsinak még ma is hiányzik. Jó lenne átélni valami hasonlót.

Rekord

Háromszáznegyven a rekordunk tollasban. F. megjegyezte, hogy jól tollasozom. Igen, ezt magyarázom évek óta...

Tollas

Nagyon jót tollasoztunk este, száz ütés fölé mentünk. A bolyhos is játszott, rohangált egyikünktől a másikunkig, és néha dühösen ugatott ránk, mert nem kapta meg a labdát. Nem volt egyszerű menet, amíg megtanulta, hogy a leeső tollas nem az ő prédája. Eltelt néhány nyár, de végül elfogadta, hogy ez a szabály, most már csak odafut és ül mellette.

Csak azt nem értem, miért kell egy ilyen egyszerű, két fillérbe sem kerülő programot halálos fenyegetésekkel kicsikarni...

Bizonytalan jövő

Nálam ma telt be a pohár. F. hetek óta mérhetetlenül bunkó. Ki kell pakolni a lakását, mert az albérlőnek szüksége van arra a részre is, amit eddig nem használt. Ezt F. egy éve tudja, eddig mégsem pakolt semmit. Egy hónapja megállapodott az albérlővel, hogy augusztus 1-jéig kipakol, majd elment Svájcba két hétre. És mivel most körmére égett a munka, úgy döntött, hogy kapjam én a savat. Hetek óta kérdezgetem, hogyan tervezi a pakolást, mi legyen, mire készüljek. A válasz mindig az volt, nem tudja. 

Arról is elfelejtett tájékoztatni, hogy a nagyobbik lányát megkérte, hogy amíg ő a kis barátjával bringázgat Svájcban, addig a gyerekek elkezdik a pakolást. Ezt úgy tudtam meg, hogy a Nagy felhívott, hogy feljönne a kulcsért. Miért, apa nem mondta? Nem, drága jó apád nem mondta. Ahogy azt sem, hogy azt is megszervezte, hogy azon a vasárnapon, amikor ő a messzi idegenben lazít, nekem tilos ugyanez. Éppen egy szál bugyiban flangáltam itthon, engedtem a fürdővizet, amikor a Nagy telefonált, hogy egy  órán belül hozzák F. cuccait. Miért, apa nem szól? Szerinted leányom, szerinted?

Az elmúlt héten minden estém azzal telt, hogy munka után mentem a lakásba és pakoltam. Mivel az én autóm szerelőnél van, megkértem a barátnőmet, hogy pénteken este segítsen a szállításban. Mindezért mi a köszönet? Hogy F. szó nélkül kipakolta néhány kempingfelszerelésemet az előszobába, a bringámat pedig betolta a konyhába, a mosogató elé. Gondolom, vegyem észre magam, hogy útban vagyok. Emellett akármit kérdezek tőle, pökhendi módon válaszol, ha mesélnék valamit, a szavamba vág, kijavít.

A névnapom múlt héten volt, és mivel a napján nem volt itthon, megkérdezte, mi legyen az ajándék. Azt kértem, hogy menjünk el étterembe ezen a hétvégén. A héten többször is kérdeztem, melyik napon megyünk, mert ki kellett volna találnom, hogy a másik napon mit főzzek, be is kellett volna vásárolnom hozzá. Még nem tudja. Ha javasoltam egy éttermet, rávágta, hogy szó sem lehet róla (az én névnapomról beszélünk, a szerk.). Ő nem javasolt semmit. 

Tegnap este fogta magát, és elment egyedül bringázni. Kérdeztem, hogy merre megy, de eszébe sem jutott, hogy elhívjon. Ma reggel próbáltam érdeklődni, hogy mi lesz a program, pakolunk-e még a lakásból, tudja-e, hogy pizzériába megyünk vagy étterembe, illetve, hogy tollasozunk-e este. Mindenre öklendezett egy nem tudom-ot. Ja nem, a tollasozásra azt mondta, hogy nekem olyan vacak tollaslabdám van (Decathlonos, szuper egyébként), hogy azzal biztosan nem lehet játszani. Na, nekem itt volt a vége. Felöltöztem, elmentem vásárolni. Egyre értem haza, jött, hogy na, akkor hová akarok menni ebédelni. Mondtam, hogy sehová. Miért? Vállalhatatlanul ocsmány szavak jutottak eszembe, de higgadt maradtam, és nyugodtan elmondtam neki, néhány dolgot, amiből elegem van, majd magamra csuktam az ajtót. Később elmentem a kutyával sétálni, aztán megint vásárolni.

Holnap pedig meg kell beszélnünk, hogy van-e értelme további egy évre aláírni a szerződést az albérlőjével. Én nem akarok így élni, hogy nem tudnak rendesen beszélni velem, és a párom, vagyis aki annak hiszi magát, állandóan a bringás versenyeket bámulja a tévében vagy egyedül bringázik szerte az országban, miközben én vagy egyedül vagy a barátnőimmel szervezek programokat.

Cukorkák

Tettem már néhány kísérletet a gél lakkozással, de nem voltam elégedett az eredménnyel. Volt, hogy átütött a körmöm a lakkon, mert egy réteggel kevesebb került rá, mint kellett volna, volt, hogy napokig a gélt kapargattam az ujjaimról, volt, hogy összesen hat színből lehetett választani, amiből az egyik a libazöld volt, a másik a homok. 

Most viszont rátaláltam álmaim manikűrösére. Otthon dolgozik, vagyis ez igazából a hobbija. És úgy is csinálja, szenvedélyből. A szobájában egy hatalmas polc tele van a körmös holmikkal, annyi lakkja van, hogy beleszédül az ember. 

Szeretettel, kedvvel dolgozott, pontosan kente a lakkot, nem sajnálta az anyagot, látszott, hogy érdekli, hogy minél szebb legyen a végeredmény. És szép is lett. Nagyon érdekes színt választottam, néha eperszínnek, néha narancsos pirosnak látszik, attól függően, hogy milyen szín van mellette. Olyanok a körmeim, mint a színes tojásdrazsék, néha legszívesebben megnyalnám mindet. 

Lefety :)

Egy óbudai kis cukrászda alkalmazottai vizet tettek ki a kutyáknak, hogy a hőségben ők is fel tudjanak frissülni. Szuper, hogy vannak ilyen jó fej emberek! Külön felhívnám a figyelmet a betonra rajzolt tappancsnyomokra...

(A fotót az Index.hu-ról töltöttem le, köszönet érte.)

Időutazás

Hétvégén nem csak térben utaztam nyolcvan kilométert, hanem időben is húsz évet. A hugicáméknál voltam két napig. Mivel kerti sütögetést, medencézést terveztünk, csak játszóruhákat vittem. Pénteken este kiderült, hogy bolhapiac lesz a faluban, erre sógorom (ki más?) kitalálta, áruljuk mi is keresztlányom kinőtt ruháit. Gondoltam, szuper, ott lesz a fél falu, én meg ott állok majd mint Topikirálynő a sütögetős sortomban. 

Amikor reggel megláttam a biciklit, amivel oda kellett tekernem a faluházhoz, majdnem leállt a szívverésem. Egy Bringafrankeinsteint kell elképzelni, vagy három különböző járgány darabjaiból állt, és mivel néhányszor már megázott, minden csavarját befutotta a rozsda. A váltója rossz volt, úgyhogy egyetlen áttételt lehetett használni. Ennek köszönhetően dombnak fel, az út negyedén, tolnom kellett. Kicsit megnyugodtam, amikor láttam, hogy a tesóm bringája ugyanilyen. Amikor pedig kiértünk a főutcára, megbizonyosodtam arról, hogy a faluban egyetlen normális bringa sincs, mindenki csotrogányon teker. 

A faluház előtt pedig az is kiderült, hogy a hugicám meg én a H&M-es kétezer forintos pamutruháinkban (nem egyformában voltunk, nyugalom) nagyvilági nőknek számítunk. Több gyerekkori barátnőmmel, általános iskolai osztálytársammal is találkoztam, és mind kínai sztreccsnadrágban és XXL-es pólóban flangált, a Kiskegyed mellé ajándékként csomagolt, félretaposott tangapapucssal dobták fel a szettet. Amikor pedig begördült egy szürkésfehér Wartburg, tényleg úgy éreztem, hogy el sem telt az a húsz év, amíg távol voltam ebből a faluból.

Délután aztán belevetettük magunkat a medencébe, este pedig kiázva szalonnát sütöttünk, majd beszédültünk az ágyba. És kaptam a hugicámtól egy kaktuszt. Mire hazaértem vele, ki is nyílt. Nem tudtam, hogy a kaktusz virága illatos, ennek mesésen édes illata van.   

Szörny

Kiűzött a konyhából egy lombszöcske. Persze, ennek is akkor kell berepülnie, amikor F. ezer kilométerre van. Ebédet kellene főznöm magamnak holnapra, de az a zöld rohadék ott kuksol a plafonon. Az előbb kimentem megnézni, cinikusan lengeti azokat a hosszú izéit. 

A világon két állat van, amit utálok és amitől rettegek, az egyik az éjjeli lepke, a másik a lombszöcske. Most még Cs.-t sem tudom áthívni, hogy fogja meg, mert ő sincs otthon. Gondolkoztam, hogy szólok egy szomszédnak, de mivel már tegnap is vesztegzár alatt volt a konyha a fenevad miatt, és először a mosogató felett ücsörgött, a koszos edények a konyhaasztalra vannak halmozva. Így kit hívjak be a konyhába? Holnap már az egész lépcsőház azon röhögne, hogy egy sáska miatt lezárja a lakást az ÁNTSZ.

Egész nap abban reménykedtem, hogy lejjebb jön, rá tudok tenni egy befőttesüveget, és ki tudom dobni a lakásból. De nem, ez a dög még mindig ott röhög a plafonon, én meg holnap vehetek méregdrágán kaját a gyorsétteremben.

Vonatozás

Utazni vonattal a legjobb. Jó, most nem arra gondolok, amikor az ember öt órán át kuporog a bőröndjén a folyosón, miközben az egyik fülébe a szomszédos bőröndön ücsörgő család négy hónapos gyereke üvölt. De railjettel utazni Svájcba, na az már igen.

Ausztria, Németország, Svájc szebbnél szebb hegyei között vitt az út. Egy pillanatra még Salzburg is felvillant. Nem győztem kapkodni a fejem, annyi látnivaló volt már útközben is. Legszívesebben beszippantottam  volna valahogy a szememmel az egészet, hogy itthon kiengedjem. Egész nap ültem a vonaton, de nem éreztem magam fáradtnak. Kicsit szűk volt a hely, a jó öreg zötykölődő magyar kocsikban azért jobban ki tudom nyújtani a lábam, de cserébe volt légkondi. Véletlenül megláttam a kocsiban lévő kijelzőn, hogy 170 km/h-val megyünk. És láttam, hogy megy egyre feljebb, 190, 200, 230 km/h. Inkább oda sem néztem többé. 

Egyébként meg kellett állapítanom, hogy a művelt nyugat ugyanolyan paraszt a vonaton, mint a magyarok. Három osztrák lány már a felszálláskor felhajtott egy-egy miniüveges Jagermaistert, majd hangosan üvöltette a telefonon a tuctuc zenét. Mintha csak szakmunkástanulók keveredtek volna mellénk Ercsiben. Őket három idős nő váltotta, akiknek valami emésztőrendszeri problémájuk lehetett, mert hat órán át hol az étkezőkocsiba, hol a wc-re futkostak. Ült mellettük egy fiatal srác is, aki nagyon trendin a szükségesnél három számmal nagyobb boxert vett fel, a farmerját pedig letolta a csípejére, és végig az ülésen térdelt, mert a barátai neki háttal ültek. Ennek a kombónak köszönhetően hol a türkiz alsógatyáját, hol a kőművesdekoltázsát villogtatta.

Szerencsére csak akkor láttam, amikor egyéb természeti csodák miatt a tőlünk távolabbi ablakon kellett kinézni. Az út túlnyomó részében ilyenekkel kényeztettem a szemem:

Amikor pedig leszálltam a zürichi pályaudvaron, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Az a színes forgatag, a nyüzsgés, a sokféle különböző ember látványa engem úgy feltölt, mint másokat egy jógaóra.