Reggel a volt anyósom ébresztett. Sírva hívott, hogy azt hiszi, Cs. meghalt, mert ki van kapcsolva a telefonja, elérhetetlen. És ne haragudjak, hogy engem hív, de én ismerem legjobban Cs.-t, biztosan tudom, hol kell keresni. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, az emberek nem úgy halnak meg, hogy előtte kikapcsolják a telefonjukat. A kisfia, mint már annyiszor a történelem során, valószínűleg leitta magát mint állat, és elveszítette/összetörte/lemerítette a telefonját, és most éppen ébredezik egy havernál/árokban/buszmegállóban. Mindenesetre megadtam neki Cs. néhány haverjának telefonszámát, nehogy ők tovább aludjanak, mint én. Néhány óra múlva gmail chat-en jelentkezett Cs., hogy ő megvan, de elveszítette az egyik kutyáját, a telefonját és összetörte az arcát. Természetesen mindezt színjózanul.
Úgy tűnik, nem egyszerű szeszélyből rúgtam fel tizennyolc évnyi házasságot. Ó, hányszor éltem én már át ezt az együtt töltött idő alatt! Sosem lehetett tudni, hogy egy kirándulás, születésnap vagy szilveszter nem fordul-e tombolásba, nem az lesz-e a vége, hogy elveszíti az összes iratát, eltöri a lábát vagy rapityára töri az autót. Számtalanszor kellett éjszaka rohannom a János Kórházba az ambulanciára vagy kötözgetni otthon a sebeit. Jó esetben csak néhány irat bánta a mulatozást, de volt, hogy egy digitális fényképezőgép és két mobiltelefon esett áldozatul egyetlen éjszakának.
Most, amikor szívesen kiülnék a régi lakásunk lodzsájára a virágok közé, amikor mennék a telekre füvet vágni, grillezni, amikor hiányoznak a közös nagy erdei túrák, nem árt felidézni, hogy a sok jó mellett ott voltak ezek a balhék is. És nagyon jó, hogy mindez már nem része az életemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése