Az érem két oldala

Reggel a volt anyósom ébresztett. Sírva hívott, hogy azt hiszi, Cs. meghalt, mert ki van kapcsolva a telefonja, elérhetetlen. És ne haragudjak, hogy engem hív, de én ismerem legjobban Cs.-t, biztosan tudom, hol kell keresni. Mondtam neki, hogy nyugodjon meg, az emberek nem úgy halnak meg, hogy előtte kikapcsolják a telefonjukat. A kisfia, mint már annyiszor a történelem során, valószínűleg leitta magát mint állat, és elveszítette/összetörte/lemerítette a telefonját, és most éppen ébredezik egy havernál/árokban/buszmegállóban. Mindenesetre megadtam neki Cs. néhány haverjának telefonszámát, nehogy ők tovább aludjanak, mint én. Néhány óra múlva gmail chat-en jelentkezett Cs., hogy ő megvan, de elveszítette az egyik kutyáját, a telefonját és összetörte az arcát. Természetesen mindezt színjózanul. 

Úgy tűnik, nem egyszerű szeszélyből rúgtam fel tizennyolc évnyi házasságot. Ó, hányszor éltem én már át ezt az együtt töltött idő alatt! Sosem lehetett tudni, hogy egy kirándulás, születésnap vagy szilveszter nem fordul-e tombolásba, nem az lesz-e a vége, hogy elveszíti az összes iratát, eltöri a lábát vagy rapityára töri az autót. Számtalanszor kellett éjszaka rohannom a János Kórházba az ambulanciára vagy kötözgetni otthon a sebeit. Jó esetben csak néhány irat bánta a mulatozást, de volt, hogy egy digitális fényképezőgép és két mobiltelefon esett áldozatul egyetlen éjszakának. 

Most, amikor szívesen kiülnék a régi lakásunk lodzsájára a virágok közé, amikor mennék a telekre füvet vágni, grillezni, amikor hiányoznak a közös nagy erdei túrák, nem árt felidézni, hogy a sok jó mellett ott voltak ezek a balhék is. És nagyon jó, hogy mindez már nem része az életemnek.   

Gyorsvonat

Juhhéj! Ma olyan nap volt a munkahelyemen, amit nem csinálnék végig újra. Már hetek óta erős a tempó, de ma minden összejött. Mindenki a mi csoportunktól akart valamit, sorra jöttek az asztalunkhoz a céges kollégák, és hívogattak telefonon minket a külsős partnerek.

Az elején még jól vették a kanyart a munkatársaim, az első óra után viccelődtünk, nevetgéltünk, hogy mi várható még. Csakhogy a harmadik óra után már nem volt vicces a helyzet. Képzeljünk el egy harminc fős irodát, ahol negyvenen nyüzsögnek, és az emberek fele kiabálva adja elő a mondandóját. Hét szuper szakemberrel dolgozom együtt, ők tényleg bírják a strapát, de a mai nap nekik is sok volt. Délután kettőkor az egyik srác hangos basszamegek közepette elrohant cigizni, fél óra múlva pedig egy másik rácsapta a telefont az egyik partnercégünknél dolgozó munkatársnőre és közölte, hogy ő ezzel a hülyével többé nem beszél.

Én ültem a káosz közepén, általában egyszerre hárman beszéltek hozzám, miközben egy embernek e-mailt írtam, egy emberrel pedig telefonon egyeztettem. Ja, és mindezek mellett meg kellett nyugtatnom az egyik srácot, hogy ne rohanjon ki a világból, meg kellett győznöm a másikat, hogy a kolléganő nem hülye, a munkatársnőt pedig ki kellett engesztelnem. Komolyan mondom, volt olyan pillanat, amikor azt sem tudtam, kivel is beszélek éppen.

Kitartott az erőm a munkaidő végéig, de estére kidőltem. Bármennyire sajnáltam, kénytelen voltam lemondani F. apukájánál a vacsorát. Hazajöttem, sétáltam kicsit a kutyával, főztem egy nagy adag indiai vöröslencse dahlt, most pedig ülök a kanapén, vörösboros pohárból iszogatom a narancslevet, és úgy érzem magam, mint akit elgázolt egy kamion. Hogy is van ez? Ami nem öl meg, az megerősít? Hát, a mai nap után baromi erős leszek, annyi szent.

Feltöltődés

Úgy érzem, hogy az élethez nem is a levegő a legszükségesebb, hanem a napfény.

Ilyenkor mindegy, mit csinálok, biciklizem, labdát dobálgatok a kutyának, vagy csak üldögélek a padon, nagyon szeretek kint lenni a szabadban. Sétáltunk kicsit a Normafa környékén az erdőben, és máris feltöltődtünk. Napsütés, virágok, madárcsicsergés... na jó, ez már szinte giccs.

Persze, ahogy mindig, most is a bolyhos tudta élvezni igazán az életet. Ahogy néztem, amint alszik a tavaszi napsütésben a meleg kövön, megéreztem, mi a dolga egy terápiás kutyának.

Nem hiszek túlzottan az ilyen-olyan energiaáramlásban, de tény, hogy elég csak ránézni erre a kis állatra, és jobban érzem magam. Jó, nem akkor, amikor éppen széttúrja a szemeteskukát használt papírzsepi után kutatva, vagy oldalba jelöli az előszobaszekrényt.

Hanem ilyenkor, amikor összegömbölyödik a lábamnál, és látszik rajta, hogy neki elég a boldogsághoz annyi, hogy süssön a nap.

Barátnők

Felettébb keserves emberkísérletek után végül rájöttem, hogy teljesen felesleges az általam szeretett, de alapvetően különböző embereket egy helyre erőltetni ünnepeken. Ha így teszek, az lesz a vége, hogy a sógorom megsérti F.-et, a kisöcsém nekiugrik a húgomnak, a sógornőm mindenki előtt lehordja a nagyöcsémet, én meg legszívesebben lemészárolnám mindegyiküket.

Ezért aztán meggyőztem a famíliám tagjait, hogy családilag egyszerre csak két pár jön össze, és nem kell minden ünnepen mindenkinek látnia egymást. Így aztán a két öcsém bulizott együtt, mi lányok pedig a párjainkat szabadságra engedtük, és csajos napot csaptunk. 

Ettünk, ittunk, sütiztünk, Csingiling rajzfilmet néztünk, és legóztunk. Utóbbiakat magyarázhatnám azzal is, hogy a hét éves keresztlányom is velünk tartott, de nem mondanék teljesen igazat. Elképesztő, mennyit fejlődött ez a játék az elmúlt években. A Lego Friends figurák hihetetlenül jól néznek ki. Ilyennek képzeltem kislány koromban a tökéletes játékot, hihetetlenül vágytam arra, hogy legyen rózsaszín meg világoszöld legó kocka, pink virágok. És tessék! A babák gyönyörűek, nekem a fekete Emma a kedvencem, én azzal voltam végig. Azon gondolkodtam, hogy van olyan terápia, hogy a traumák feldolgozásához az embernek végig kell élni gyermekkori élményeket. Az nem lehet terápia, hogy felnőttként megveszi az ember azokat a játékokat, amelyekre gyerekkorában csak vágyott?

Ráadásul a kislibának elképesztő fantáziája van, jó kis történetet talált ki megint. Építettünk egy nyaralót, ahol az ő babája kerti sütést, majd pizsamapartit rendezett. Csináltunk grillsütőt, nyugágyakat, óriás kivetítőt, a kutyáknak - mert az is volt minden babának - külön kenneleket, foteleket, medencét, árnyékos hűsölőhelyet, szóval nagy buli volt!

Aki mindebből az szűrte le, hogy újra gyerek akarok lenni, téved. Nagyon jó volt, hogy amikor a keresztlányom bedurvult, és elkezdett basáskodni a játékban, akkor nem kellett megküzdeni vele a vezérségért, hanem simán le lehetett szerelni azzal, hogy ha nem hagyja abba, akkor mehet a sarokba. Hiába, kemény a hét évesek világa.

Húsvéti lazítás

Nagy előnye a felnőtt létnek, hogy végre maga szabhatja meg az ember, hogy milyen ünnepei legyenek. Hihetetlenül jó, hogy ha nem akarok, akkor nem kell össze-vissza főzni, sütni, nem kell tojást festeni. Nem kötelező semmi.

Miután elköltöztem otthonról, én is bepörögtem, minden ünnepet olyannak akartam, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. Háromféle főétel, sütemények, sós ropogtatni valók, persze mindent önnön kezemmel készítve. Ja, és eközben minden rokont végig akartam látogatni, vagy vendégül akartam látni. A végeredmény teljes kimerülés volt. Aztán rájöttem, hogy sehol nem jár nekem plusz pont azért, ha bedilizek az ünnepektől, úgyhogy behúztam a kéziféket. Csak egyféle ételt készítek, édességet csak akkor, ha van hozzá kedvem. Vendégeket nem hívunk, és a lehető legkevesebb helyre megyünk mi. Az ünnep a pihenésé.

Ma reggel elmentem a piacra, és csak ideges, kapkodó embereket láttam, akik eszeveszetten sonkát, tojást, retket gyömöszöltek a kosaraikba, és látszott rajtuk, hogy fogalmuk sincs, hogyan lesznek készen az ünnepi lakomával. Eközben én nyugodt voltam, mert tudtam, hogy már fő a sonka, F. szórja a kenyérsütő gépbe a kalács hozzávalóit, úgyhogy én ráérősen nézelődhettem.

Ebédeltünk, délután pedig heverészünk, sétálunk, filmet nézünk. Holnap F. bringázik, én csajos bulit tartok a húgomékkal, hétfőn kirándulunk, ha jó lesz az idő. Ha nem, akkor filmet nézünk. Hogy így nem szerzek szuperháziasszony címet sosem? Ez van...