Értékek

Az egyik kollégámat ma elengedtem fél napra, hogy szervezhesse az esküvőjét. A másiknak megengedtem, hogy egy hét múlva munkaidőben menjen menyasszonyi ruhát próbálni. A harmadikkal ma fél óráig arról beszélgettem, milyen volt az eljegyzésük. Azt hiszem, főnökként minden tőlem telhetőt megteszek a hagyományos értékrend térnyerése érdekében.

Sokszor beszélgetünk bent mostanában családi témákról, és többeket sikerült meglepnem, amikor közöltem, hogy én nem ábrándultam ki a házasságból. Igaz, hogy Cs-vel már nem élünk együtt, de nem bántam meg, hogy a felesége lettem. Nálunk nem volt romantikus lánykérés. Mi két hét ismeretség után összeköltöztünk, pontosabban én hozzá meg az anyjához költöztem. Már nyolc éve együtt éltünk, amikor egy téli estén arról beszélgettünk, mennyire idióta mindkettőnk rokonsága. Szó szót követett, és rájöttünk, hogy mivel hivatalosan semmi közünk egymáshoz, ha valamelyikünk feldobja a tornacipőt, akkor az életben maradót kicsinálja a másikunk családja. Engem az anyja kitesz a lakásból, őt pedig az én családom kiteszi a telekről. Így jött az ötlet, hogy házasodjunk össze, hogy megvédjük egymást a hülye családtagoktól. Lehet, hogy nem volt gyémántgyűrű meg féltérdre ereszkedés, de szerintem ennél romantikusabb indok nem kell.

 

Nem tudom, hogy F-el összeházasodunk-e valaha, én még el sem váltam Cs-től, egyikünk sem szorgalmazza ezt, de én már csak maradok házasságpárti. (Egy ilyen ruha kedvéért azért vállalnék még egy esküvőt.)

Jó nagy család

forrás:Port.hu
 

A Népesedési Megbízottak figyelmébe ajánlom a Szeleburdi vakáció című filmet. Ma véletlenül bukkantam rá a Duna TV-n, már vagy tízszer láttam, de annyira kedves film, sosem unom meg.

 

Szerintem aki megnézi, hogyan újítgatja az ócska hajót a szeleburdi család, milyen jól el lehet tölteni az időt a Duna partján tök csórón, bográcsozással, szalonnasütéssel, annak rögtön kedve támad egyszerre három gyereket is csinálni.

Szegény kistesóm...

...beteg, hétfőn éjszaka vakbélműtéte volt. Sajnos hirtelen lett rosszul, nem tudtunk neki itt orvost keresni, megműtötték a vidéki kórházban. Így a fél centi metszés helyett tíz centi vágás van rajta, komolyan, mintha a közékorban lennénk. De örülök, hogy nem lett komolyabb baja.

 

Ma munka után buszra pattantam, lementem hozzá, beszélgettünk kicsit. Megöleltegetni csak módjával lehetett, mert fáj még neki minden mozdulat. Vajon az ilyen orvosok miért nem húznak el és kápráztatják el szakértelmükkel a svédeket?

Elengedni...

Zenét hallgattam, csak úgy találomra keresgéltem a neten. Kispál számok is feljöttek. Az is, amit vagy ezerszer meghallgattunk Cs-vel az autóban, amikor mentünk a gyerek ballagására Pécsre. A szám felénél egyszer csak kibuggyantak a könnyeim, és bármennyire szerettem volna, nem tudtam visszatartani a zokogást.

 

 

Egyszerre rámtört, mi minden veszett oda. A nagy erdei túrák, a gyönyörű a lakás, a faház a telken, a szalonnasütés a csillagok alatt, autózás a Balaton-felvidéken. Négy éve nem vagyunk már együtt Cs-vel, több mint egy éve nem is lakunk már együtt, de úgy tűnik, még nem jutottam túl azon, hogy végképp elveszett, ami egyszer jó volt.

 

Tudom, most hálát kellene adnom a jó közös évekért. De most nem megy. Most csak az megy, hogy basszameg, basszameg, basszameg.

Szingliadó? Megzakkantál?

Néha annyira unom, hogy ennyi hülye zsúfolódott össze ebben a kicsi országban. De tényleg. Sosem akartam máshol élni, én aztán tényleg elmondhatom, hogy nekem a Balaton a Riviéra. Éppen ezért én ebben az országban szeretnék normálisan élni. Úgy, hogy senki nem vizsgáztat életből, nem kéri számon a magánügyeimben hozott döntéseimet.

És akkor olvasom, hogy holmi ifjúsági tagozat - jaj, ugye tudjuk, mire jók a pártok ifjúsági tagozatai - osztja az észt arról, hogy szingliadó kellene. Gyógyegérék nem ebben az országban élnek? Nem tudják, hogy a családi adókedvezmény éppen azt szolgálja, hogy a gyerekesek kevesebb adót fizessenek, mint akiknek nincs gyerekük? Én ezt nem is tartom rossznak, hiszen aki gyereket nevel, az a jövedelme nagyobb részét a csemetéjére költi. Akkor most miért kell bedobni ezt a témát?

Épp elült a vihar, amit Nagy Dalnokunk kavart agyatlan nyilatkoztával, hogy mi is egy nő dolga, erre most ez? Nem foglalkozhatna mindenki a saját dolgával? A keresztény fiatalok pedig olvasgathatnák a Bibliát, hátha megtalálják benne azt a részt, hogy "Ne ítélj..."

Csendes esti havas

Egész nap azért szorítottam, hogy maradjon meg a hó. Alig vártam, hogy hazaérjek, és indulhassak sétálni a kutyával. 

Van a közelben egy kis utca, az esti hóesésben varázslatos. A régi házak között ketten vagyunk a bolyhossal, csend van, hallom, ahogy ropog a hó a talpam alatt. A fák árnyéka sötétlik a nagy fehérségben. Az ablakokban sárgák a fények. Ahogy lépegetek a hóban, távozik belőlem minden feszültség. 

Örülök, hogy nem olvadt el a hó.

Házikedvenc

Azért jó, ha van kutyánk, mert amikor a vasárnapi ebéd után békésen elnyújtózunk a fotelben, akkor megtapasztalhatjuk, milyen villámgyorsan ki tudunk pattanni a takarók alól, ha meglátjuk, hogy a kutya a szőnyegen kezd el öklendezni.

Ki gyereke?

Amikor F-el összeismerkedtünk, a gyerekek alig találkoztak az apjukkal. Nem voltak apás hétvégék, F évente kétszer elvitte őket nyaralni néhány napra, együtt karácsonyoztak, névnapoztak, szülinapoztak, és ennyi. Apás hétvégék azóta vannak, amióta én. Én, a rendes, vagy a balek - ezt ma már nem tudom eldönteni, úgy éreztem, hogy nincs az jól, hogy a gyerekeknek semmi kapcsolatuk az apjukkal, ezért szorgalmaztam, hogy havonta legalább egyszer jöjjenek hozzánk a gyerekek. Moziztunk, társasoztunk, beszélgettünk, elég jól sikerültek a közös napok.

 

Ma már úgy tűnik, túl jól is, mert amióta összeköltöztünk ebbe a lakásba, a gyerekek elég sűrűn vannak nálunk. Ez a lakás F volt feleségéé, itt nőttek fel a gyerekek. Ezért lehet az, hogy annak ellenére, hogy mi albérleti díjat fizetünk, ők úgy viselkednek, mintha ez még mindig az ő lakásuk lenne, és úgy is járnak ki és be. Persze az is közrejátszhat, hogy harminc percet kell HÉV-ezniük hazafelé, és egy-egy buli után lusták hazabumlizni. Mindenesetre az egykori évi hat-hét nap találkozás heti két-háromra emelkedett. Nekem pedig egyre inkább tele a hócipőm. Hétköznap nincs ezzel semmi gond, este mindenki tesz-vesz, reggel különböző időpontokban indulunk, nem zavarjuk egymást. Hétvégén már kicsit igen, mert szombat vagy vasárnap reggel gyakran lábujjhegyen kell közlekedni, nehogy felébredjen valamelyik gyerek, vagy nem tudok nyugodtan beülni hajat mosni, mert a szobába csak a fürdőszobán keresztül lehet bemenni, és sosem tudom, mikor toppan be valamelyik. Ebben a témában már volt egy nagy-nagy vita, az lett az eredménye, hogy a gyerekek előre szólnak, ha feljönnének. Ja, tudjuk, mi egy kamasznak az, hogy előre szól. Általában a villamosmegállóból, ha nem a lépcsőházból...

 

Az ünnepek alatt pedig minden második nap itt aludt valamelyik. Általában reggel szóltak, hogy este itt aludnának. Így aztán majdnem minden napra jutott egy izgalmas feladat: hogyan osszak két főre szánt ebédet/vacsorát három részre, honnan szerezzek újabb tiszta ágyneműt. Szilveszterkor aztán végképp elegem lett. Az volt az eredeti, hozzám intézett kérés, amelyet Apa tett fel naaaagy, ártatlan szemekkel, hogy szilveszter este nálunk lehet-e a Legkisebb (aki fiú) és a barátnője. Este érkeznének, lepakolnának, majd mennének szilveszterezni, hajnali egykor jönnének haza, reggel pedig elmennének. Ja, és egy szobában aludnának. Ez utóbbit azonnal lefújtam. (Ha én nem hancúrozom szilveszterkor, akkor más sem, kis hülyék... ha, ha, ha.) Így aztán össze-vissza aludtunk, a kislány a gyerekszobában, a Legkisebb az apjával, én meg a nappaliban. Köszi.

 

És vajon mi vált valóra a megbeszéltekből? Pontosan: semmi. A kölykök délután ötkor bevetették magukat a lakásba. Már akkor rosszat sejtettem, amikor már az előszobában elkezdték nyalogatni egymást. A helyzet csak rosszabb lett. Filmet néztünk, erre ők először leheveredtek a franciaágyunkra, később bevackolták magukat a nagy takarónk alá, és egész este azt hallgattam, hogy egymást csiklandozzák, susmorognak, csókolóznak. Jeleztem F-nek, hogy bár nem terveztem bulit szilveszterre, de az sem szerepelt az elképzeléseim között, hogy két tininek tartom a gyertyát, úgyhogy szóljon a kisfiának, hogy hagyja abba a nyalakodást, de csak nézett rám, és vonogatta a vállát, hogy ő nem tud tenni semmit. Fél tizenkettőkor mentek el a kölykök bulizni, hajnal háromkor csörömpöltek végig az előszobán. Elsején délben másztak ki az ágyból, majd először a gyerekszobában, majd ismét a hálószobánkban a franciaágyunkon nyalogatták egymást. Amikor érdeklődtem F-nél, hogy mikor távoznak a drága gyermekek, közölte, hogy ja, nálunk ebédelnek. Szuper, ahol jut két embernek, ott jut négynek is, főleg ha van egy hülye kéznél, aki feltúrja a hűtőt főznivaló után. Végül négy órakor mentek el a gyerekek nagy cuppogások közepette.

 

Amikor elmondtam F-nek, hogy én nem szeretnék több ilyen alkalmat, kicsapta a hisztit, hogy jó, akkor megmondja a gyerekeknek, hogy többet nem jöhetnek hozzánk. Felvilágosítottam, hogy de jöhetnek máskor is a gyerekek, ha velünk szeretnének beszélgetni, filmet nézni, vagy itt szeretnének aludni. De azért ne jöjjenek, hogy nálunk rágcsálják az éppen aktuális barátnőjüket/barátjukat. Ezt intézzék otthon. Erre is csak azt hajtogatta, hogy jó, akkor megmondja a gyerekeknek, hogy ne jöjjenek.

 

Itt tartunk. Tudom, hogy talán nem tartanánk itt, ha annak idején nem szorgalmazom, hogy jöjjenek hozzánk a gyerekek, hagyom, hogy évente hat nap legyen az apaidő. Ilyenkor sajnos megint előjön az örök problémám, hogy az emberek maguktól miért nem tudják, mennyi az elég. De semmi gond, ha nem, hát nem. Majd "kibújok a fehér angyal cájgból", és akkor leshetnek.