Hajhaj...

És akkor jól érthetően, szépen artikulálva elmondtam a fodrászlánynak, hogy középbarna színű hajat szeretnék. És a biztonság kedvéért mutattam neki egy fotót egy nőről, akinek középbarna színű haja volt. 

A fodrászlány bólintott, és elkezdte felkenni a fejemre a szőkítőkrémet, hogy leszedje a hajamról a húsz év alatt beleivódott feketeséget. Amíg jött ki a szín a hajamból, néhányszor feltettem olyan kérdéseket, hogy "Ugye szép lesz majd a középbarna szín?" A fodrászlány lelkesen bólogatott.

Két vödörnyi szőkítő krém és rengeteg idő múlva elkezdte felkenni a hajamra az új színt. Ekkor is feltettem a kérdést: "Ugye befogja középbarnára?" A fodrászlány lelkesen bólogatott.

Negyven perc elteltével megláttam az új színt. A sötétszőkét. Amikor megemlítettem, hogy ez nem középbarna, akkor a fodrászlány, valamint a fodrászlány összes munkatársa bizonygatni kezdte, hogy de, ez bizony barna. 

A végeredmény tegnap este 18000 forint mínusz, és egy száraz, szálló, szalmaszínű boglya volt. Ma átfestettem aranybarnára. Nem az igazi, de vállalható. Most két hétig kenegetem olivaolajjal, kókuszolajjal, aztán befestem középbarnára. 

És esküszöm, hogy fodrász soha többé nem festi a hajamat.

Boglárka

Gyümölcsfák után egy kis boglárka.

A pösti nő

Azért már az első hétvégén sikerült kiakasztani a falubéli szomszédaimat. A szombati napsütésben nagyon szépek voltak a gyümölcsfák virágai, meg akartam örökíteni őket, ezért elővettem a fényképezőgépemet. Némelyik virág kicsit magasan volt, alulról nem tudtam elég szép képeket csinálni róluk, ezért odahúztam egy széket az egyik fához, ráálltam, és úgy fotóztam. 

Amikor befejeztem a kattogtatást, megláttam, hogy a sógorom nagypapája tátott szájjal nézi, mit csinálok fent, és a szomszédban dolgozgató idős házaspár kezében is megállt a kapa, döbbenten bámulnak rám. 

Hát, ezek a pösti népek, fotózgatják a virágokat... Ki érti ezt...

A birtok

Enyém lett végre a birtok. Van saját kertkapum, gyümölcsfáim, villanyórám, kutam, enyém a világ legkisebb háza (6 nm). Ja, és tengernyi térdig érő gaz. 

Lelkiállapotom hasonlít a skizofrénekére, egyik percben szétvet a boldogság, ahogy ülök a cseresznyefa alatt a virágillatban, és hallom a madarakat dalolászni, a másik percben pedig sírva tudnék fakadni, mert fogalmam sincs arról, hogyan változtatom az 1000 négyzetméternyi pásztortáskát pázsittá. 

Becsszóra igyekszem pozitívan gondolkodni, és arra gondolni, milyen jó lesz, amikor majd sütögetünk meg medencézünk, de nem olyan könnyű, amikor az ember két napi munkával annyit tud elérni, hogy kb. három négyzetméterre rá lehet nézni. 

Egyelőre ennyi vállalható a birtokból:

Firenze

Ültem egy templomban Firenzében, és arra gondoltam, hogy egész jó kis életem van. Nem arra gondolok, hogy mutogathatnám az FB-n, hogy nini, milyen übersikeres vagyok, hanem arra, hogy  azért nem kevertem rosszul a lapokat, amelyeket az élet osztott nekem. Pedig nem ez a lehetőség látszott, amikor egy kistáskányi holmival elköltöztem anyuéktól, ahol egy szobában négyen laktunk a testvéreimmel. Persze tudom, ehhez szerencse és Isten is kellett, de azért...

 Ha eddig bárkinek kétségei lettek volna, elmondom, Firenze gyönyörű.

 

Négy napot töltöttünk a városban F apukájával, nővérével és sógorával. Nos, négy nap alatt megerősödött bennem, hogy családdal soha sehová ne menjen az ember.

Sünvacsora

Ma aljas módon megcsaltam a bolyhost. 

A lépcsőházunk belső udvarában lakik egy sün, aki esténként szalad az emberek elé, hátha hoz neki valaki ételt. Én pedig gyorsan lepakoltam a táskámat, adtam vacsorát a bolyhosnak, aztán leszaladtam az udvarra, hogy megetessem a sünt is. 

Nagyon édes volt, ahogy mozgatta az orrát és ropogtatta a kaját, órákig el tudnám nézni a kis hülye fejét. 

Aztán annyira furdalt a lelkiismeret, hogy jó hosszú sétát tettem a bolyhossal, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy azért ő az igazi.

Együtt

Egy ismerős házaspárnál voltunk szülinapi buliban tegnap, és le lettem teremtve, mert szerintem minden embernek joga van a saját tévéhez. 

Úgy kezdődött, hogy az ünnepelt elkezdett panaszkodni, hogy nem nézhet kerékpárverseny-közvetítéseket, mert a felesége utálja. Óvatlanul megkérdeztem, hogy miért nem nézi a hálószobában lévő tévén. Erre a feleség kifejtette, hogy ő nem hisz! abban, hogy külön tévézzenek. Megjegyeztem, hogy nem mondtam, hogy külön kell tévézni, csak szerintem, ha az egyik félnek nincs kedve nézni valamit, de a másiknak igen, akkor mindketten nézhetik azt, amit akarnak. Persze, ha ugyanahhoz van kedvük, akkor az nézhetik együtt.

Hát, akkor sem vívhattam volna ki a jelen lévő szuperfeleségek haragját, ha azt mondom, hogy az előbb csókolóztam a férjükkel a konyhában. A háziasszony lenyomott egy szónoklatot, hogy egy kapcsolatot minden nap ápolni kell, és az okfejtésben odáig jutott, hogy egyenesen váláshoz vezet, ha külön tévéznek a felek.

Megjegyeztem, hogy nem értem, miért használna az egy kapcsolatnak, ha két ember esténként egymást terrorizálja távkapcsolóval, semmi kedvem nem volt vitába keveredni valakivel, aki hisz! vagy nem hisz! a tévézésben, és további vitatkozás helyett kimentem a konyhába pogácsát enni.

Válás vagy felkoncolás?

Az emberek vérfarkassá válnak, ha válásról van szó. És az a legviccesebb, hogy nem csak akkor, ha az érinti őket.

Bárki megtudja a környezetemben, hogy mi Cs-vel még nem adtuk be a válási dokumentumokat, csak egyszerűen írtunk egy papírt anyagi javaink megosztásáról, hogy én intézem a telefonügyeit, ő pedig segít nekem az autószerelésben, az illető azonnal elkezdi csóválni a fejét, és közli, hogy ez így nem normális, és azon nyomban tanácsokkal kezd bombázni, hogy fogadjak ügyvédet és pereljem el Cs lakásának felét, hogy kapcsoltassam ki a telefonját, hogy ne beszéljek vele soha többé. 

Amikor elmondom, hogy nem akarom egyiket sem, elkezdenek kombinálni, hogy akkor biztosan még mindig szeretem, és újra össze akarok jönni vele. És amikor közlöm, hogy nem akarom újra kezdeni vele, mert bár szeretem, de nem bírom elviselni, és ami a leginkább gátolná az újrakezdést, már nem vagyok szerelmes belé, és nem is vonzódom hozzá testileg, akkor nem értik. De könyörgöm, tizennyolc évig éltem vele,  közösen felneveltünk egy gyereket, és alapvetően egy jóravaló pasi. Azért, mert sehogy sem megy nekünk együtt az élet, még nem fogom kibelezni, hiába az a szokás váláskor. 

Vannak barátaink, akik nyolc éve ölik egymást a bíróságon, milliókat áldoztak ügyvédre, a fizetésük meg vagyonuk eltitkolására, miközben a gyerekeik szenvednek az állandó cirkuszoktól,  a közös házukat viszi a bank, pedig ha annak idején inkább megegyeznek, már mindketten új életet kezdhettek volna. 

De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel egyedül vagyok, mert az emberek vért kívánnak váláskor. Az sem érdekli őket, ha az az ő vérük...

Foltok

Az mennyire felnőttes dolog, hogy két nadrágomat is azért kellett kimosni, mert csokoládéfoltosak lettek?

A ház ura

A sógoromnak megint sikerült elrontani a hétvégénket. Hetek óta terveztük a húgommal, hogy pénteken jönnek, vasárnap délután mennek haza. És persze, hogy szombaton este ide kellett telefonálnia a nagyságos úrnak. Kiadta az utasítást, hogy reggel azonnal menjenek haza, mert a papa elesett, összetörte a zuhanykabint, és mindent üvegszilánk borít.

Már bocs, de mi van? A papának, aki mellesleg a sógorom nagypapája, nem lett komoly baja, a lábát kicsit megvágta egy szilánk. Miért is a húgomnak kell hazarohannia, hogy összeszedje az üvegszilánkokat? Persze a húgom azonnal ugrott, így nem mentünk ma a Feneketlen tóhoz, szegény keresztlányom este zokogott az ágyban, mert beleélte magát, hogy ma kacsákat fogunk etetni.

Gyűlölöm az ilyen házizsarnokokat, akik lelki terror alatt tartják a párjukat. A húgommal már ezerszer beszéltem erről, de sajnos azon kívül, hogy elismeri, és nekem panaszkodik, az újabb és újabb piti kis genyózásokról, nem tesz semmit. Sőt, ha túlságosan kiakadok, csak elkezdi védeni a Főmajmot, mert az sokatdolgozik, azértegészrendesáltalában és hasonlók. Így aztán ma sem mondtam neki semmit, minek idegesítsem még én is?

Nagy dühömban azért elhívtam F-et kirándulni a Normafához, és fotóztam néhány virágot.