Csajos karácsony

 Mindig vágyakozva kérdezgeti húgom és Nagylány, hogy milyen szállodában karácsonyozni, ezért idén őket is el akartam hívni Pécsre. A sógorom nem akart jönni, mert "milyenmáaz", őt pedig azért nem lehetett egyedül hagyni. Ezért úgy döntöttünk, hogy a két ünnep között elmegyünk csak mi csajok pár napra. F-nek is felajánlottuk, hogy jöhet, és akkor külön szobában alszunk, de nem élt a hihetetlen lehetőséggel. 

 Én nem akartam még három napot Pécsen töltetni, ezért úgy döntöttünk, hogy Egerbe megyünk. Egyrészt, mert szerintem ott a legszebb a karácsonyi díszítés, másrészt, mert ott még nem voltak a lányok. Egerben viszont nem találtunk megfizethető áron szabad helyet szállodában, ezért egy kis apartmant béreltünk, ami szuper döntésnek bizonyult.

 Így aztán hazajöttünk F-el 27-én, gyorsan mostam egyet, átpakoltam egy kisebb táskába, felnyaláboltam a csajok ajándékait, és 28-án reggel mentem a Délibe értük. Babakocsival, száz táskával átmetróztunk a Keletibe, és éppen elértük a vonatot. Nem voltak sokan, új szerelvény volt, és két óra múlva meg is érkeztünk. Ott taxiba kellett volna ülnünk, de csak egy órával később lehetett elfoglalnunk a szállást, ezért 40 percig gyalogoltunk karácsonyi cigánykaravánként. Itt volt kicsi hiszti, húgom és Nagylány nem a türelméről híres. Kislány szerencsére elaludt még a vonaton, és fel sem ébredt, amíg az apartmanhoz nem értünk, így ő legalább csendben volt. Kicsit dilemmáztunk, hogy 4,5 éves gyereknek hozzunk-e még babakocsit, de én 800 gyerek nevelése után azt mondtam, hogy igen. Áldom az eszemet, hogy rábeszéltem a húgomat, mert Kislány minden séta alkalmával elaludt, amikor meg nem, akkor egyrészt a milliónyi bizbaszát, másrészt saját magát velünk akarta cipeltetni. 

 Az apartman gyönyörű volt, másfél szobás, konyhával, fürdőkáddal, óriási tévével és wifivel, netflix használattal. Gyerekekkel nekünk nem is kellett más. Reggelit meg vacsorát készítettünk magunknak, ebédre pedig beültünk étterembe. A lányok nagyon élik a fényűzést, mindketten profi módon rendelnek, mindig csak nevetek rajtuk. A Kislány szívószállal kérte az almalevet, azt hittem, megzabálják a pincérek. 

 Nagyon tetszett a csajoknak Eger, a fények, az óriáskerekezés elvarázsolták őket, ráadásul a Dobó tér környékén magyar mesefigurák vannak kitéve. Este persze Vizipókot, Süsüt és PomPom-ot kellett nézni vacsora közben-helyett. Utána karácsonyi rajzfilmek következtek, meg ökörködés. 

Sajnos 30-án haza kellett jönnünk, de jól éreztük magunkat nagyon. Hazafelé is alig voltak a vonaton, aztán még bevetettük magunkat az Etele Plázába vacsorázni, aztán a lányok hazamentek, mert nem akartak másnap a szilveszteri forgatagban utazni. 

Karácsony

 Engem a karácsony mindig kicsit elválaszt az emberektől. Nem azért, mert nem szeretem, hanem azért, mert nem azért szeretem, mint a legtöbben. A fényeket, az illatokat, a zenéket szeretem. De amióta elköltöztem a szüleimtől, egészen más karácsonyokat tartok, mint ami elvárt. 

 Nem állítok hatalmas karácsonyfát, nem főzök háromféle ételt, nem sütök ötféle süteményt, és ajándékot csak a gyerekeknek veszek, és azoknak a felnőtteknek, akik nagyon ragaszkodnak hozzá. Amióta Bolyhos meghalt, nem is akarom itthon tölteni a Szentestét sem, ezért szállodába megyünk. Így nekem az advent nem a teendők ideje, csak kívülről figyelem, hogy mások hogyan szaladgálnak körülöttem a boltokban hatalmas pakkokkal. Így aztán kicsit kívülállónak érzem magam. Nem akarok ezen változtatni, csak néha ez eszembe jut. 

 Idén Pécs volt az úti célunk, miután ott találtuk az egyetlen szállodát, amelyik normálisan viszonyult ehhez a covid-balhéhoz. A Fő térhez közeli óriási szállóban voltunk, gyönyörű volt az egész. Mondjuk azt nem értettem, hogy miért csak a hallt és az ebédlőt díszítették fel, miért nem jutott energia a folyosókra meg a szobákra. A mi szobánkat mondjuk megoldottam, vittem itthonról arany girlandokat, meg bordó papír díszeket, és feldobtam kicsit a helyünket. 

 Négy napig finomakat ettünk, sétálgattunk a gyönyörűen feldíszített városban, karácsonyi filmeket néztünk, és játszottunk a Selyemmel. Az Univerzum is támogatta a rendezvényt, mert esett a hó is. Szép volt, jó volt, tán igaz sem volt. De...

Advent

 Közös hagyományunk F-el, hogy advent idején elmegyünk adventi vásárokba, és ott eszünk, forralt borozunk, kürtőskalácsot veszünk. A Covid előtt a Vörösmarty téren kezdtünk, ott volt sült kolbász vagy kenyérlángos, a Deák térnél sültkrumpli-spirál, a Bazilikánál pedig diós kalács.

 Amikor Óbudára költöztünk, 2018-ban, kipróbáltuk a Fő téren is a vásárt, és nagyon hangulatos volt. Idén úgy gondoltuk, hogy biztonságosabb, ha a lehető legkisebb tömegbe vetjük bele magunkat, de nem akartuk kihagyni a közös evészetet. 

 Így kötöttünk ki végül szombaton este a kivilágított Fő téren. A kordon már az elején elég lehangoló volt, de az elmúlt két évben már hozzászoktunk egy csomó furasághoz. Úgy tűnt, hogy elég sokan vannak, én bedobtam, hogy inkább nézzünk be egy étterembe, vagy akár a Mekibe, de F-et akkor már húzta magával a sültek illata. 

 Közelebbről a sültek elég kiábrándítóak voltak, végül sült kolbászt ettünk héjában pirított krumplival, ami nagyon finom volt. Minden leülős hely foglalt volt, mert az emberek nem mertek összezsúfolódni, egy-egy hosszú padnál 3-4 ember ült. Csak egy kis kerek, magas asztalt találtunk, ami ráadásul eléggé útban volt, az emberek pedig ilyen vásárokban úgy közlekednek, mint a birkák nyájban, amikor kívülről csipkedi őket a puli. Így aztán volt aki babakocsit tolt keresztül a lábukon, volt, aki a karjában cipelt kutyáját nyomta az arcunkba. Egy ponton egymásra néztünk F-el, és kitört belőlünk a röhögés: Ugyan mit is gondoltunk...?

 Mondjuk jó, hogy nem mentünk étterembe, a kolbász után találtunk egy olyan forralt bort, ami nem volt telenyomva cukorral, viszont olyan ereje volt, hogy két korty után éreztem, hogy kiszalad az erő a lábamból. Szerencsére a császármorzsás stand is kint volt, én áfonya lekvárral ettem, isteni volt, nem is találkoztam még itthon ilyen igényesen kivitelezett és tálalt utcai étellel. 

 Hazafelé már éreztem, hogy a bor kiütött, itthon megbeszéltük F-el, hogy még beteszünk egy mosást, és felporszívózunk, majd ledőltünk az ágyra, és elaludtunk...

Havas, csendes

 Volt egy baromi jó ötletem a múlt héten. F szólt, hogy ő hétvégén elmegy a Bükkbe bringázni. Én meg olvastam a hírekben, hogy hétvégén hó várható, úgyhogy mondtam neki, hogy nem megy sehová, a megmaradt szabimat kiveszem hétfőn, és elmegyünk egy hosszú hétvégére a barátaink bükkszentkereszti kisházába. 

 Pénteken munka után vonatra szálltunk, este értünk fel, már csodaszép zúzmara borított mindent. Kiszálltunk a barátunk kocsijából a ház előtt, és az égen millió csillag volt. Az erkélyről még fél óráig néztem a gyönyörű égboltot egy pokrócba burkolózva. 

 Szombaton még fotózgattam a zúzmarás varjúhájakat, sétáltunk egy nagyot az erdőben, lementünk az étterembe, ahol olyan igazi 90-es évekbeli konyhát visznek, rántott sajtot, sült krumplit ettem, meg lopkodtam F sült hagymáját a hús mellől, aztán jött a csörögefánk.

 Éjszaka megjött a hó, és attól kezdve csend és fehérség vett körbe minket. Már nem kívánkoztunk a faluba, csak az erdőben gyalogoltunk a friss hóban, ami ropogott a lábunk alatt, meg nevettünk a Selymen, aki megőrült  sok fehérségtől, nyargalászott körbe-körbe. Előző este beszereztünk kolozsvári szalonnát, tojást, hagymát, és otthon sütögettünk, forró teát ittunk, meg néztük, hogy pattog a tűz a kis kályhában. 

 Kicsit összefacsarodott a szívem, mert eszembe jutott, hogy Bolyhos milyen jól érezte magát itt az utolsó közös, boldog karácsonyunkon 2017-ben. Közel feküdt a tűzhöz, nagyon szerette a meleget a kis bolond.

 A három nap alatt alig néztünk tévét, zenét sem nagyon hallgattunk, az erdő, a hó és a csillagok valahogy lefoglaltak bennünket. Na jó, ez baromi giccsesen hangzik, de tényleg jól jött most ez a kis elvonulás. Karácsonykor Pécsen leszünk, de megbeszéltük, hogy ha nagyon bedurvul a járvány, akkor kibéreljük a házikót, és sült szalonna lesz a karácsonyi vacsora. 

Négy fal

 Eladtam a lakásomat. Icipici, gangra néző garzon Angyalföldön. Tíz éve vettem, amikor rászabadították a devizahitelt az emberekre. Az egyik legolcsóbb lakás volt a piacon, 6 millió forint, a Hős utcában, és a nyóckerben voltak még hasonló árú garzonok. Még erre sem volt elég a pénzem, a volt férjem adott kölcsön még 300 ezer forintot, hogy be tudjam fizetni a vételár 10%-át a banknak. Egy ismerős ügyvédnő szívességből intézte a szerződést, amikor látta, milyen csóró vagyok, nem fogadott el egy fillért sem. 

Forrás: Pinterest

 Borzalmas, világoskék csempe volt a konyhában és a fürdőben, kő a padlón, egy igazi koszfészek volt. A volt férjemmel ketten vertük szét, egy csomó rejtett hiba kiderült, a csupasz tégláig vissza kellett bontanunk, átláttunk a szomszédhoz néhány helyen, ahol a malter kipergett. Emlékszem, ott álltam, néztem a romhalmazt, és csak sírni tudtam, mert úgy éreztem, sosem tudjuk összerakni. Aztán az egyik barátunk nagyon alacsony áron megcsinálta a villanyszerelést, egy másik a vízvezetékeket, lett csempe, kád, felcsiszoltuk a padlót, én lakkoztam ruhakefével, és lassan összeállt. Mire el kellett kezdeni a törlesztőrészlet fizetését, éppen elkészültünk. Gyönyörű lett, fehér falak, fenyő galéria és bútorok, csillogó parketta, sárga függönyök, díszpárnák, színes rongyszőnyegek. Úgy volt, hogy egy évre kiadjuk, hogy vissza tudjuk fizetni a felújítás költségeit, és utána a férjemmel és a kutyával odaköltözünk. 

 Aztán elszabadultak a devizahitelek, én elveszítettem a munkahelyem, az anyósom súlyos beteg lett, nem lehetett magára hagyni. Egymás után teltek a hónapok, és mi nem tudtunk átköltözni. Aztán odalett a házasságunk, már elszállt, hogy ketten lakjunk ott. A hitelválság legalján előfordult, hogy a bérleti díj másfélszerese volt a törlesztőrészlet, volt, hogy fogalmam sem volt, hogyan fogom kifizetni. Néha eszembe jutott, hogy nagy baromság volt megvenni. De ez csak egy-egy pillanatra villant be, mert amikor felidéztem, miért is akartam, akkor mindig megerősödtem abban, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése. 

 Amikor felmerült bennem, hogy kell egy saját lakás, akkor már a férjemmel időnként veszekedtünk, és ha végiggondoltam, hová mehetnék egy-egy cirkusz után, láttam, hogy sehová. A szüleim és a három tesóm egy félig kész nyaralóban laktak tőlem hetven kilométerre, nekem nem volt senkim itt Budapesten. Ott volt a kiskutyám, és amikor nézegettem az albérlet-hirdetéseket, rá kellett jönnöm, hogy őt sehová sem tudom vinni. Így aztán belevágtam, hogy ha minden borul, akkor legyen négy fal, ami között a kutyámmal együtt biztonságban érezhetem magam. Ez volt ez a kis lakás, egy kis menedék. Az első 25 négyzetméter, amit meghódítottam Budapestből. És jó érzés, hogy a tíz évvel ezelőtti döntésemnek köszönhetően most már mindig lesz fedél a fejem felett.

 Menedék volt az albérlőimnek is, mert világos volt, tiszta, vadi új bútorokkal volt berendezve, ennek ellenére nem volt drága, utoljára 80 ezer volt a lakbér. Volt itt párja elől menekülő kisgyerekes anyuka, szakítás után lábadozó srác, válófélben lévő nyugdíjas. És bár utáltam a környéket, az utcát, a házat, de a kis egyszerű, de napsütötte lakás a szívemhez nőtt. Most csak azért adom el, hogy tovább tudjak lépni egy nagyobb lakásba, segíteni tudjak a húgomnak és a két keresztlányomnak, hogy nekik is legyen egy menedék.

Kertlátogatás

 Az elmúlt hetekben többször szembe jött velem az FB-n egy poszt, hogy meg lehet látogatni a Zöld Pagony kertet. Olyan csábító fotókat tesz fel mindig a kert tulajdonosa, gondoltam, jó lenne látni ezt a szép helyet, és személyesen kérdezni azt, aki létrehozta. 

 Szombaton reggel nagyon rosszul ébredtem, szürke volt a világ, el sem akartam menni, már nem vonzott, hogy a kibumlizzak a város másik felébe villamossal, busszal. De aztán kisütött a nap, így aztán összekaptam magam, és elindultam. Amikor az Örs Vezér terétől fél óra buszozás után leszálltam a Pesti út mellett, megláttam a LIDL parkolót, kicsit megijedtem, hogy felesleges volt az utazás. 

 Amint megálltam a kert előtt, ez az érzésem szertefoszlott, mert már az utcán gyönyörű nyírfák, színes mogyoróbokrok, japán juharok fogadtak. Megjelent a kert létrehozója, gondozója is, aki teljesen lenyűgözött. Nem vagyok az a lelkendező típus, de ilyen kedves, előzékeny vendéglátóval nem találkoztam még. Érezni lehetett, hogy nem csak beszedi a pénzt a kalauzolásért, hanem valóban örül, hogy itt vagyunk. 

 Nem sajnálta tőlünk a tapasztalatait, mosolygós volt, jókedvű, teljesen feltöltődtem a közelében. 

Bolond kutya

Ma olyan mérhetetlenül rossz volt a Selyem, hogy egyszerűen nem hittem el. 

 Veszettség elleni oltásra kellett vinni, és ilyenkor van egy általános vizsgálat is, láz-és súlymérés, végigtapogatás, fogak, fülek ellenőrzése, szemvizsgálat, és kap féreghajtót.

 Semmi sem fáj, a doki nagyon kedves, türelmes. A Selyem egyáltalán nem hagyta magát vizsgálni, fickándozott, tekergett a kezünk között. Próbáltuk szelíden, erélyesebben, ketten, én egyedül, a doki egyedül, de hiába. Így még nem viselkedett soha. Nem sírt, nem harapott, egyszerűen megmakacsolta magát. Olyan elszánt pofát vágott, mintha szent fogadalmat tett volna, hogy neki nem nézhetnek bele a fülébe semmi áron. 

 Szerencse, hogy a doki a barátunk, így is elég ciki volt, végül kapott a miniszörny egy oltást, meg egy csomó fogtisztító jutifalatot, mondjuk ez ellen hevesen tiltakoztam, mert szerintem ilyen viselkedésre nem jár, de a dokinak arany szíve van. 

 Azóta sem értem, miért költözött bele a kutyába az ördög, itthon teljesen normálisan viselkedik, hagyja, hogy hozzáérjek, bújik, játszik. 

 Nincs ötletem, hogy mi lelte, ilyen még sosem volt, hogy egy erélyesebb szólás után ne billenne helyre. Azt hiszem, elkezdjük a Fennel könyv alapján a gyakorlatokat, lehet, hogy a kisasszonynak nem egyértelmű, hogy ki a főnök a háznál.

Lazítás

Sötét a hangulatom hetek óta. Nyomaszt, hogy mit hoz a jövő. Tiszta fejjel tudom, hogy nem lenne szabad foglalkozni azzal, ami a közéletben van, de én sajnos a munkám miatt nem tudom elhagyni a Facebookot, nem tudom kikapcsolni a híreket. Így meg dől mindkét oldalról a mocskolódás, sőt, az ellenzéknél már oldalon belül is, pedig nagyon nem ezt vártam tőlük. Nyomaszt az is, hogy még mindig nincs vége a járványnak, és még mindig egymásnak esnek az emberek az oltások miatt, és még mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is covid.

Ebben a remek formában persze F-el is türelmetlenebb vagyok, igaz, ő is mindent elkövet, hogy a türelmem próbára legyen téve. Nekem sem jó, hogy ennyi harag gyülemlett fel bennem, ezért végiggondoltam, hogyan tudnánk javítani a helyzeten. Így tegnap mondtam, hogy használjuk ki, hogy süt a nap, hagyjuk a fenébe az itthoni teendőket, menjünk le a Velencei tóhoz, sétáljunk kicsit, együnk valami finomat, lógjuk el ezt a vasárnapot a takarítás, pakolás, pótmunka elől. 

Agárdig mentünk vonattal, átsétáltunk Gárdonyba a parton, csárdáztunk egyet, sétáltunk még egy kicsit, aztán hazavonatoztunk. Én még a volt férjemmel nagyon sokat jártam erre, de több mint tíz éve egyáltalán nem, csak autóból vagy a vonat ablakából láttam, hogyan változik a környék. A tó körül nem tetszik a rengeteg beton, jó, hogy rendezett lett kicsit a part, de szóljon már valaki a kivitelezőknek, hogy az kisméretű szürke térköveken túl is van élet. 

A kis utcák viszont alig változtak, ide szerencsére kevésbé jutott el az építkezési láz. A nyaralók üresen álltak, csendes kis utcákon sétálgattunk, nézegettem a kerteket, amik olyanok voltak, mintha a 80-ss évekből maradtak volna itt. Jó volt ez a nap így.

Búcsú

 Így, hogy több helyen is voltunk, hazaszaladtunk, átcsomagoltunk és mentünk tovább, olyan érzésem volt a végére, hogy már vagy három hete nyaralok, pedig csak tíz napra szabadultam el. 

 Vasárnapra ezért már nem terveztünk semmit, heverésztünk, pakolásztunk a lakásban. Én még vettem pár cső kukoricát, megfőztem, olvasztott vajjal meglocsoltam, sóztam, hmmmmm, így zártam a nyári szezont.

 Én még nagyon tiltakoztam az ellen, hogy véget érjen a nyár, de úgy látom, ez eldöntött kérdés, pár napja már csípősek az esték, és ha süt is a nap, már nincs olyan ereje, mint két hete. 

 Remélem, lesznek még meleg napok, mert sok munka lenne a kertben, rengeteg virágot kellene, átültetni, és nem lenne jó nyakig sárosan dolgozni kint. Már láttam szép kis krizantémokat, tavaly még november végén is virítottak, pár tő ki is hajtott idén, szeretnék még többet belőlük. Nem mondom, hogy könnyű elfogadni, hogy így elrohant megint egy évszak. Mindenesetre hétvégén Aperol Spritz társaságában elsiratjuk ezt a húgommal.

Viszlát, Nyár!

Tihanyi kakaós csiga

 Bosszúsan indult a szombat, hiába aludhattunk volna bármeddig, a Selyem hatkor elkezdett ugatni, így felriadtam. F. is morgolódott, egyrészt a korai ébresztő miatt, másrészt azért, mert azon kattogott, hogy nem talált jobb szállást. Hiába mondtam, hogy nincs gond a szobával, ez is csak olaj volt a tűzre, kár is volt mondani. 

 Össze is kaptunk, így jobbnak láttam, ha lemegyek egyedül a révhez, és veszek kólát magamnak. Belefutottam a Tihanyi bio és termelői piacba, így gondoltam, kicsit körbenézek. Először megállt a szívem, anikor az árakat megláttam, 690 ft volt egy kakaós csiga, de aztán úgy voltam vele, hogy nem kötelező venni semmit, csak nézelődöm kicsit. 

 Feldobódtam a sok kerámiától, szép üvegekbe csomagolt szörptől, lekvártól. Volt kint egy festő, egy hatalmas, vitorlásokat ábrázoló festménnyel. Zöld és kék víz, fehér vitorlák, semmi különös, de hirtelen előttem volt, hogy ha lenne egy balatoni nyaralóm, akkor fehérek lennének a falak és a bútorok, türkiz, sárga és pink függönyök és párnák lennének, és ez a hatalmas festmény lenne a falon. Tudom, hogy nincs balatoni nyaralóm, de jó volt elképzelni. 

Vajda Alíz

 Aztán ahogy bandukoltam vissza a szállásra, megkóstoltam a kakaós csigámat, aztán be is faltam útközben, olyan puha, finom volt, hogy nem bírtam kivárni, amíg hazaérek.

 Ettől kezdve jó volt a kedvem, amíg F. a Selyemmel megjárta a kilátót, én ücsörögtem a Belső tó partján, és néztem, hogyan hancúroznak az ürgék a réten, és milyen különös alakzatokban repülnek a seregélyek.

Nem vagyok nagy híve a kézműves piacoknak, de ez a tihanyi tudott valamit. 

Balatoni pótnyaralás

 Nem véletlen, hogy mindig augusztus végén, szeptember elején megyünk a Balatonra. 'gusztus 20. után a jónép hazamegy, csak a megszállott hajósok, kempingezők, túrázók maradnak. Alig vannak emberek, intim hangulata van az egésznek, a fények pedig csodálatosak ilyenkor. Persze az éttermek jó része bezár, de ismerünk néhány helyet, ahol tudunk enni, és nem halok bele abba sem, ha főzni kell valamit. Hogy idén kicsit összekutyultuk a nyaralásunkat, maradt bennem hiányérzet, ezért az utolsó pillanatban felvetettem F.-nek, hogy ugorjunk még le pénteken egy napra a Balatonhoz. Nagyon tetszett neki az ötlet, és megfejelte annyival, hogy aludjunk Tihanyban, mert talált egy jó szállást. Drága mint a fene, de legalább vihetjük a Selymet is. 

 Pénteken reggel vonatra szálltunk, elmentünk Balatonfüredre. Még elkaptuk a borfesztivál végét, tudtunk borokat kóstolgatni, és ami annál is jobban érdekelt bennünket, zsíros kenyeret enni, mindezt úgy, hogy néztük a balatoni vitorlásokat. F. kitalálta, hogy hajóval menjünk át Tihanyba, és sétáljunk fel a szállásunkhoz. Gyermekkoromból még emlékszem a több órás, dögunalmas, nyomasztó balatoni hajókázásokra, de most csak fél óráig tartott az út, ezt még én is kibírtam. Gyönyörű színe volt a víznek, láttunk gyerekeket, akik vitorlázni tanultak, vetődtek jobbra-balra, mint az Ötvös Csöpi filmekben. 

 Tihanyban aztán F. szembesült azzal, hogy elnézte a térképet, és a szállásunk nem a faluban van, hanem lent a rév-állomásnál. Éhes volt, és így nem tudtunk lepakolni, és úgy beülni enni valahová, már nyomta a vállát a hátizsák, mert ő hozta a ruháinkat, mivel én cipeltem a Selyem hordozóját. Elkezdett befeszülni, morgott, csapkodott, bunkóskodott velem, amíg gyalogoltunk a Tihanyba vezető úton, úgyhogy rászóltam, hogy vagy befejezi, vagy én visszafordulok, nézek egy hajót Füredre, aztán egy vonatot Budapestre, ő meg cirkuszolhat magában. Visszafogta magát, de csak órák múlva nyugodott meg, amikor már beültünk egy étterembe. 

 Régóta nézegettük ezt a helyet, igazi túristakopasztó, bent van Tihany közepén, nagyon hangulatos, tele van leanderekkel, árnyékliliomokkal, mályvacserjékkel a hatalmas, árnyékos udvar, és mindenféle régi holmi van a falakon, a gerendákról is száz éves korcsolyák, lábasok, csizmák lógnak, az étlapon pedig vicces elnevezések. A hely nem hazudtolta meg magát, hamar kiderült, hogy a humor csak azoknak a vendégeknek jár, akik vagy külföldiek, vagy nagy társasággal érkeznek, és végigeszik az egész étlapot, vagyis iszonyat összeget hagynak majd ott a végén. Mivel mi egy-egy ételt és desszertet ettünk, elég távolságtartóan kezeltek, de legalább láttuk, milyen mókázás jár az embernek, ha ötvenezres számlát helyez kilátásba. Bár mi is majdnem tízezer forintot fizettünk egy könnyű vacsoráért, amit erős túlzásnak tartok. Mindegy, kíváncsiak voltunk a helyre, megnéztük, ennyi volt. Sem a limonádé, sem a konyha nem voltak kiemelkedőek, de nekem sikerült olyan ételt választani, aminek a puszta emlékétől összefut a nyál a számban. Krumplilángost ettem füstölt sajttal és tejföllel, és bár kicsit odakapott, elmondhatatlanul jól esett. 

 Vettem még levendulás mézet, mert  F. gyerekei tavaly hoztak egy icipici üveggel, és nagyon ízlett. Csomagok nélkül és teli hassal már egész vidáman sétáltunk a Belső tónál, aztán gyalogoltunk egy órát a szállásunkhoz, közben a Selyem annyira elfáradt, hogy bekéretőzött a hátizsákba, és cipelni kellett.

Óbányai tekergés

 Van, amikor már az elején tudom, hogy nem jó ötlet, mégis igent mondok. Aztán dühöngök végig.

 Ilyen volt az idei nyaralásunk is. Évek óta augusztus utolsó hetében megyünk a Balaton északi partjára, és októberben még pár napra a Mátrába vagy a Bükkbe. Tavaly a Mecsekbe mentünk, Óbányára. Beleszerettem a helybe, mert olyan, mint egy kis skanzen, a régi fatornácos házaival. Megbeszéltük, hogy idén is meglátogatjuk. 

 Igen ám, de F. tesója felvetette, hogy ők augusztus 20. után mennek Óbányára, ö és a két gyerek, menjünk velük. ÉREZTEM az első percben, hogy nem jó ötlet, mégis azt mondtam, hogy legyen. Semmi bajom F. tesójával, jó fej, a két gyerek is aranyos. Csak tudom, milyen a családjukban a kommunikáció. Na, most is pontosan olyan volt. Semmilyen. Nem beszélték meg, hogy hánykor indulunk, mikor, ki hová megy, mi lesz közösen, mi lesz külön-külön. Így aztán négy napig állandóan nekem kellett tüzes vasakkal vallatnom mindkettőt, hogy mire készüljek. F. szerint nagyon kényelmes volt, hogy hoztak-vittek minket autóval. Hááát... Ha vonattal megyünk, akkor legalább tudjuk, mikorra kell a megállóba, állomásra érni, nem azt kell lesnem, hogy a masik embernek mikor pattan ki a szeme, és a masiniszta nem jelenik meg háromnegyed órával indulás előtt az ajtódban, hogy ők korábban keltek, és indulnának. Amikor te még bugyiban-melltartóban szeded elő a szoba közepén a pólódat, hiszen úgy tudod, hogy ráérsz. 

 Óbánya legalább nem okozott csalódást. Egy régi házban szálltunk meg, annak is egy pici házikójában, ami nyári konyha lehetett valamikor. Szeretem a régi ablaktokokat, ajtókat a fekete vasalatokkal, a sok régi tárgyat, ami gyönyörűen öregszik. 

 Voltam a mini arborétumban, megcsodáltam a rengeteg hortenziát, és vettem rózsaszín sásliliomokat, amire régóta vágytam. A házigazdától pedig kaptam különleges, kaukázusi kövirózsát. F. nevetgélt is rajtam, hogy erre azért jó volt az autó, hogy telepakolhattam a csomagtartót virágokkal. 

Csajszikkal Széplakon

 Utálom, hogy mindig azzal kell kezdenem, hogy a sógorom egy p...., de sajnos ez a helyzet. Megígérte a lányoknak, hogy augusztusban elmennek a Balatonra kempingezni pár napra, ha ő elmehet egy hétre csónaktúrára a barátaival. Persze, elment. Persze, utána még egy hétig otthon lébecolt szabadságon, minden napra hívogatott magához haverokat, de a kempingbe nem jutott el a családdal. Húgom szóvá tette, utána következett a megtorlás, az egész napos kötekedés, szitkozódás. A lányok csak annyit kértek, hogy legalább egy napra menjenek le strandolni, mielőtt lehűl az idő. Erre kezdődött a hazudozás, kifogások sora. 

 A Nagylány nagyon szomorú volt, láttam a húgomon, hogy neki is rosszul esik ez az egész, ezért mondtam, hogy az augusztus 20-ai hétvégén menjünk le egy napra Siófokra vonattal. Sajnálom, hogy a vezetést annyira elhagytam, hogy csak itt áll a kisautóm, fizetek rá mindenfélét, és ki sem mozdultam vele harmadik éve a parkolóból. Mióta Bolyhos meghalt, aki mindig az anyósülésen feszített, egyszerűen nem tudom rávenni magam a vezetésre. Pedig sok minden egyszerűbb lenne, csak bepakolnám az autóba a sátrat, a matracokat, hálózsákokat, és mehetnénk a kempingbe. Az ősz egyik célkitűzése, hogy belevágok újra a vezetésbe.

 De most maradt a vonat. A házuktól a Balatonig 3,5 óra. Vittünk babakocsit is, igaz, a Kislány már 4 éves, de Selyem is jött, ő, a hordozója, a strandcuccok, a kaja, a pia már annyi holmi, hogy nem éreztem magamban annyi erőt, hogy még egy alvó gyereket is cipeljek. Kicsit tanakodtunk, hogy mit szólnak majd, ekkora gyerek kocsiban, de aztán abban maradtunk, hogy akik mitszólnak, azok nem fogják cipelni sem a Selymet, sem a Kislányt. Indulás után kb. 10 perccel kiderült, hogy jól döntöttünk, mert a Kislány beájult a babakocsiban, csak 1,5 óra múlva Kelenföldön az átszállásnál ébredt fel. Ilyenkor értem meg, hogy a németek meg a svédek miért tologatnak még 5-6 éves culákat is babakocsiban. Jövőre szerintem beruházunk egy strandkocsira, bár remélem, hogy azt majd csak a kempingben fogjuk használni. 

 Siófokon sétáltunk kicsit, vettünk pár holmit a gyerekeknek a pepcoban, aztán megebédeltünk egy jó kis étteremben balatonszéplakon, aztán irány a strand. A Selyem nem fürödhetett a Balatonban, vele a strand szélén ücsörögtünk egy padon. Mondjuk rajtunk kívül mindenki szabadon eresztette a kutyáját, akik oda piszkítottak a fűbe. Ezt nagyon nem értem, én kutyás vagyok, imádom a kutyákat, de még én sem szeretnék egy nagy adag kutyapisi vagy éppen kutyagumi mellett feküdni a fűben a 40 fokban. Fel nem foghatom, hogy az emberek miért ilyen tahók, amikor kb. nulla energiába kerülne, hogy elvigyék a kutyájukat a közeli utcákba pisilni, és esetleg felszedjék a gumit utánuk. 

 Nem volt sok időnk a strandon, kb. két óra, de a csajok nagyon élvezték, kicsit már fáztak is, mire ki kellett jönniük a vízből. A Kislány amint száraz ruhát kapott, és beültettük a babakocsiba, rá öt percre megint bealudt. A vonaton a Húgom is kidőlt, a Nagylánnyal ketten néztük az elsuhanó házakat, és pityeregtünk, amikor az utolsó balatoni kép is eltűnt előlünk. 

 Kelenföldön aztán majdnem agyvérzést kaptunk, mert volt valami gebasz a vonatokkal, és össze-vissza jöttek az információk, négyszer kellett lerohannom az információs táblához, hogy honnan a fenéből is megy a mi vonatunk. Ez nem gond,ha egyedül vagyok, de kutyával, két gyerekkel azért nem egyszerű. A vonaton hering módjára utaztunk, és az volt a legidegesítőbb, hogy az emberek személyes sértésnek vették, hogy nem terpeszkedhetnek kedvükre. Mi egy sráchoz ültünk, aki a szívére vette, hogy nem ülhet egyedül a négyes ülésen, és magában dúlt fúlt. Szerencsére Tárnoknál leszállt, onnan nem kellett a savanyú képét nézni. Komolyan nem értem, hogy emberek elvárnák másoktól, hogy álljanak másfél órát, és nézzék az üres üléseket, csak hogy néhány szerencsés kinyújtózva heverhessen négy ülésen?

 Végül már sötétben értünk a faluba, alig láttunk, mert az utcákban nincs nagyon közvilágítás, a telefonunkkal világítottunk. Mikor már a legkisebb veszély sem állt fenn, hogy a családjával kell foglalkozni, akkor előkerült a sógorom, aki elkezdte telefonon számon kéregetni a húgomat, hogy miért nem hívta napközben, meg elkezdett egy hosszú sztorit arról, hogy lehet, hogy meghalt egy ismerőse 47 évesen. Mivel baromi nehéz egy töksötét utcában tolni egy babakocsit, úgy, hogy közben telefonnal világítod az előtted lévő utat, és még egy kutya is van a hátizsákodban, megkértem a húgomat, hogy halasszák el a családi életet egy fél órával, és tegye le a kva telefont. 

 A lányoknak nagyon tetszett a túra, a kicsi is meg a nagy is még ma is azt mesélték nekünk meg egymásnak, hogy milyen jó volt a vonat, hogyan pisilt a kicsi a naaagy wc-be, milyen szép volt a Balaton, milyen finom volt a máááánás limonádé, milyen sokat fürödtek. Én iszonyatosan elfáradtam, és mivel holnap reggel indulunk Óbányára nyaralni, fogalmam sincs, hogyan száradnak meg egy éjszaka alatt a ruháim, de nem bánom, hogy elvittem a lányokat, mert őszintén örültek a Balatonnak. Kicsit szomorú, hogy szegényeknek ennyi nyári élmény jutott, és nem azért, mert ne lenne rá pénz vagy lehetőség, de normális apát nem tudok nekik adni. 

Kisvonat

 Tudtuk, hogy idén nem lesz hosszabb nyaralásunk, mert nekem a munkahelyváltás miatt elveszett egy csomó szabim, a húgomnak gyakorlatra kellett járni, nekem kellett vigyázni a csajokra, meg azért a járvány miatt sem akartuk belevetni magunkat a strandolásba. 

 Július végén már nagyon hiányzott egy kis balatoni hangulat, ezért amikor olvastam, hogy felújították a kisvasutat Balatonfenyves és Csisztafürdő között, mondtam F.-nek, hogy nézzük meg. Ő ott töltötte a gyerekkori nyarait az unokatesóival, a nagymamájának volt ott egy pici házikója. Én utólag is leborulok a mama előtt, aki hat unokát vitt le Budapestről Csisztára vonattal, és ott nyaraltatta őket, úgy, hogy gázpalackos tűzhelyen főzött az egész bandára. 

      

F. eleinte elég kelletlen volt, kérdeztem is tőle a vonaton, miért nem mondta, hogy őt nem érdekli ez az egész. Aztán amikor már ültünk a kisvasúton, elkezdtek visszajönni az emlékei, és megvidámodott. Fikázta ugyan a kis vityillókat, amiket én imádok, mert végre valami emberi ebben a nagyzolós, "fenn az ernyő nincsen kas" országban. Tudom, hogy összetákolt házak, apró kertek, de a mi gyerekkorunkban legalább ennyi kis zöldje lehetett egy családnak. Még ha csak a nagypapa meg apa barkácsolta lambériából a házat, kátránypapír volt a tetőn, de meg lehetett aludni bennük, lehetett bringázni a földutakon, meg tologatni a babakocsiban a macit, lehetett állatkodni a Dunánál, Tiszánál, Balatonnál vagy egy ilyen kis fürdőben, mint Csiszta. 

Persze, tudom, ezek nyomába sem érnek egy szántódi háznak például, de ki a fene teheti meg, hogy a lakása mellett még nyaralója is van? A legtöbb ember csak csorgatja a nyálát a kétszáz négyzetméteres villák előtt, aztán egy hét alatt elveri a spórolt pénzét a parti butiksoron. Szóval én imádom ezeket a kis putrikat. Lassan F. is belelendült a gyerekkori történetekbe, ebéd közben már vigyorogva mutatta, hol dobták meg kővel bringázás közben a szomszéd gyerekek. persze azt elfelejtette említeni először, hogy azért, mert ő csúnyákat ordibált feléjük. Még mindig olyan, mint egy rossz gyerek. 

 Hazafelé sétáltunk még Fonyódon, felmentünk a Panoráma sétányhoz, és beültünk a Panoráma Villa teraszára. Amellett, hogy életünk legrosszabb Sacher tortáját és legdrágább limonádéját ittuk, ezt nézhettük:

                         

Hazafelé a vonaton majdnem sírtam, amikor eltűnt a Balaton a szemem elől.

Zápor

 Vasárnap délután már készülődtem hazafelé, csomagoltam, de még indulás előtt egy gyors tápos locsolásra átszaladtunk a telekre. Láttuk, hogy lassan esik, de aznap már volt reggel is zápor, pár percig esett, utána nyoma sem volt. Gondoltuk, legfeljebb egy kicsit megázunk, de úgyis kisüt újra a nap, és mire hazaérünk, félig meg is száradunk. 

 Sétáltunk a kis utcában, amikor egyszerre elsötétült az ég, zúgást hallottunk, és egyszerre csak jött velünk szembe a vihar. Olyan erős volt a szél, hogy alig tudtunk megállni a lábunkon, egy pillanat alatt csurom vizesek lettünk, és mindenhonnan falevelek, letépett ágak repültek felénk. 

 Gyorsan kiabáltam a húgomnak és a nagylánynak, hogy kapják fel a kutyákat, forduljanak meg, és fussanak egy fedett autóbehajtó felé, én pedig gyorsan arra kormányoztam a babakocsit, amiben a kislány ült. Mindenki nyüszített vagy sírt, a húgom azt hajtogatta, hogy "Mi lesz velünk..."

 Szerencsére a beálló megvédett minket, így biztonságból néztük végig, ahogy fákat tör ketté, kerítéseket dönt ki a vihar. Ami ahogy jött, úgy ment is, öt perc múlva napsütésben sétáltunk haza. Húgom udvarát is lerombolta a szél sajnos, a szomszéd diófáját rádöntötte a villanyvezetékre, úgyhogy jött az újratervezés. 

 Telefonáltam a főnökömnek, hogy sajnos nem tudok hazamenni, mert segítenem kell a helyreállításban. Nagyon rendes volt, mondta, hogy hallotta, mi történt a faluban, ott lakik egy barátja, és náluk a fenyőfát csavarta ki. Maradjak nyugodtan, majd jelezzem, ha tudok menni. 

 Így aztán visszaszaladtam a telekre, felmarkoltam a lengőcsatlakozókat, és mivel a szolgáltató kikapcsolta az áramot, elmentünk a harmadik szomszédhoz, kértünk egy kis delejt, hogy legalább a hűtőszekrény ne olvadjon le, és tudjuk tölteni a telefonokat, mert össze-vissza kellett telefonálni. 

 Mivel húgoméknál a víz is elektromos szivattyúval jön, és a bojler is árammal megy, még este le kellett menni vödrökkel a kúthoz, és hozni kellett vizet a mosdóhoz, a mosogatóhoz és a wc-hez. Közben sógorom az egyik barátjával elkezdte feldarabolni a kidőlt diófát, mert a szolgáltató azt mondta, ő ezzel nem foglalkozik, kikapcsolta a villanyt, szabadítsák ki ők a vezetéket, a szomszéd pedig, aki csak hétvégi telkes, nemes egyszerűséggel kinyomta a telefonját. 

 Éjfél után kerültünk ágyba, hétfőn korán keltünk, mert jött egy villanyszerelő, aki a házfalból kitépett kábeleket visszakötötte, mi pedig elkezdtük összeszedni az udvarról a romokat, és a kertből a földre levert gyümölcsöket. Hihetetlen, hogy egy pár perces vihar milyen károkat tud okozni. és még szerencsénk volt, mert csak a garázs tetejét szaggatta meg kicsit, a házat nem bántotta. Sajnos két szilvafa és egy körtefa nagyon megsérült, megpróbálják megmenteni, de nem lesz könnyű. 

 Most olvastam, hogy a Magyar Provence központi épülete is leégett villámcsapás miatt. remélem, hogy sikerült helyre állítani hamar, mert nagyon szép kis hely, a tulajdonos sokat dolgozott vele. 

Ringat a víz

 Az viszont szentigaz, hogy bulizni a húgommal tudunk legjobban. Na meg persze a csajokkal. És ne feledjük a kutyákat. 

 Kivettem egy hét szabit, hónom alá csaptam a Selymet, és lementem a húgomékhoz, és a telekre tíz napra. Sógoromat elpateroltuk a háztól, elment túrázni a haverjaival, mi pedig nem csináltunk semmit. Vagyis sokáig aludtunk, medencéztünk, grilleztünk, főtt kukoricát, dinnyét ettünk, jégkrémeztünk, és pacsáltunk a medencében, filmeztünk, és kutyáztunk. Ebből csak akkor léptünk ki, amikor a húgomat kísértük Budapestre, és amíg ő gyakorlaton volt, mi a két csajjal végigjártuk a Bikás park játszótereit, utána csatangoltunk az Allee-ban.

 A világ legtakarékosabb nyaralása volt, tekintve, hogy a BimmBammos autóból tankoltuk fel magunkat rántott sajttal, sütnivaló krumplival, fagyival, a medence pedig egy felfújható gumicsoda. Nagyon jól éreztük magunkat, szerintem senki sem csalódott a csapatból. A lányoknak megmutattuk gyerekkorunk kedvenc filmjeit, a Keménykalap és krumpliorrot, a Kismaszat és a gézengúzokat. Aztán Ötvös Csöpi jött, visítva mutogattuk a húgommal a lányoknak, hogy merre nyaraltunk, milyen béna autók voltak régen. Este pedig kinyitottuk a hatalmas sarokgarnitúrát, és mindannyian együtt aludtunk.

 Az volt a legviccesebb, hogy még a kutyák is élvezték a lazaságot, észrevehetően felszabadultak. A Selyem még a medencébe is bejöhetett, persze úszni ő nem tudott, hanem csónakban ringatózott, amikor pedig a kiscsaj elkobozta a játékot, mert ő akart beleülni, akkor a kutyát áttettük egy nagy lavórba. A víz ringatózásától pedig a kis hülye elaludt. És nagyon jó volt, hogy senki nem húzta a száját, hogy mit csinálunk.  

 Az utolsó nap már kicsit komorabb volt, egyrészt hazaért a sógorom, aki elkezdett pattogni, másrészt vasárnap este átéltük életünk legfélelmetesebb kalandját. Holnap leírom, este már nem akarom ezzel paráztatni magam.

Mint az ujjam

Hihetetlenül fáradt vagyok, de nem tudok elaludni, pedig már éjfél elmúlt, és holnap 6 órakor ébreszt a telefonom. Az a baj, hogy dühös és elkeseredett vagyok, mert a körülöttem lévő emberek rohadt önző módon viselkedtek egész héten.

Onnan indultunk, hogy húgomnak el kell kezdenie a szakmai gyakorlatát. Muszáj új szakmát tanulnia, eladóként ott a faluban egyszerűen nem tud elhelyezkedni olyan munkarendben, hogy sógorom folyamatos váltóműszakos munkaidejéhez passzoljon. De egyre jobban úgy tűnik, hogy a váltás minden terhe rám hárul. 

Sógorom ugyanis kijelentette, hogy ő nem tud vigyázni a gyerekeire, mert nem kapott szabadságot. Anyu nem ér rá nyugdíjasként, tesóm anyósa nagyon gyengének érzi magát ahhoz, hogy két gyerekkel legyen otthon. Így aztán maradtam én. Szabadságot nem tudtam kivenni, mert kolléganőm már ezer éve lefoglalta a nyaralását. Így maradt az, hogy home office-t kérek négy napra. Nagyon rendesek voltak velem, megadták. A feladatokat azonban nem tudták csökkenteni, mert minden határidős. Ja, amikor kiderült, hogy négy napig én vigyázok otthon a két gyerekre (4 és 14 évesek) úgy, hogy dolgoznom is kell, F. bejelentette, hogy neki el KELL utaznia egy barátjával Szlovéniába, mert halaszthatatlan kerékpártúrájuk van... Így még a kutya is egyedül rám maradt.

Minden nap hatkor keltem, elláttam a gyerekeket, reggelit, vacsorát készítettem, ebédet főztem, bevásároltam, takarítottam, közben pedig nyolc órát dolgoztam. Áldottam a nevét annak, aki a légkondit kitalálta, mert így a 40 fokos melegben a gyerekek kényelmesen üldögélhettek a lesötétített szobában, ha már a játszótérre csak este tudtunk lemenni. A csajok aranyosak voltak, reggel a kicsit elvittem egy bevásárló körre, ahol ugrálhatott a bolt előtti mini játszótéren és mehetett a pénzbedobós zenélős vonattal, addig a nagy összepakolta a reggelizés romjait. Dolgoztam kicsit, majd délben összeütöttem egy sajtos tésztát vagy lecsót, ettünk, a csajok pedig aludtak délután. Addig én megint dolgoztam, este pedig elmentünk játszóterezni. A kutya is drága volt, reggel villámpisi elég volt neki, est pedig türelmesen ücsörgött mellettem a játszótér melletti padon. Mondjuk szerintem ez a hőség is besegített, mert mindhárman nagyon pilledtek voltak, a kislány egyik nap délelőtt is elbóbiskolt meg délután is aludt két órát. 

Húgom már az első este elég furcsa volt, amíg én vacsorát készítettem, megágyaztam, megfürdettem a kicsit, pizsamába imádkoztam a nagyot, lefektettem a két gyereket, addig ő azon problémázott, hogy másnap melyik köpenyét vegye fel, befonja vagy feltűzze-e a haját, majd belemerült a telefonjába. A következő négy nap is így telt, reggel kávézott egyet, kiválogatta a napi ruháját, készített magának reggelit, majd ellibbent, este nagyon későn jött haza, lezuhanyozott, leült vacsorázni, közben elmesélte, hogy mi minden történt a gyakorlati helyén, majd közölte, hogy ő megy aludni. 

Én azt sem tudtam, hol áll a fejem, ő pedig alaposan tett erre. Ennek örömére össze is vesztünk, amikor megjegyezte, hogy milyen jó nekem, hogy nem kell naponta két órát utaznom a munkahelyemre. Felvilágosítottam, hogy bocsi, de én nem szabadságon vagyok, hanem dolgozom, miközben vigyázok a gyerekeire, és nagyon jó nekem, hogy miközben videókonferencián ülök, a háttérben a kicsit és a nagy egymást túlüvöltve veszekszik valami orbitális baromságon, és mindig azon izgulok, nehogy kiküldjek egy körlevelet 600 embernek, hogy "Azonnal gyere be az erkélyről, mert kizuhansz!"  Persze mindezt elengedte a füle mellett, csak ment a sértődés, a szipogás, hogy neki milyen szar, ő nem számíthat senkire...

Úgyhogy elég rossz hangulatban telt a hét, tegnap még elmentünk az Állatkertbe, attól kicsit feldobódtunk, ma pedig hazautaztak. Én az egész hetes feszültségtől bőgtem délután, aztán csak forgolódtam az ágyban. Most pedig készítettem egy rózsavizes limonádét, azt megiszom az erkélyen, hátha az segít.

Új munka

 Állásszédelgő lettem, december közepe óta a negyedik munkahelyemen kezdek. Mentségemre szóljon, ebből három ugyanaz a cég volt, csak szervezeten belül ide-oda pakoltak minket. Már kilátásban volt, hogy megyünk a negyedik helyre, amikor úgy döntöttem, hogy nekem ebből elegem van, mert mindig új helyre költöztünk, mindig újrakezdődött a próbaidőnk, és a saját gépünkön kellett dolgozni, saját telefont használni, mert az IT nem tudta tartani a lépést a szervezeti forgószéllel.

 Felhívtam néhány ismerősömet, hogy gondoljon rám, ha lesz valami, és lett. Az első nap kaptam saját laptopot, céges telefont, pár nap múlva frissen festett szoba, új bútorok fogadtak. A munka ismerős, a kollégák normálisak. A közvetlen kolléganőm okoz csak fejtörést, nála még nem tudom, mi a helyzet. Megértem, hogy tart tőlem, mert engem azért vettek fel, mert nem voltak elégedettek az ő munkájával. Azt mondták, hogy napokig nem is látják, és nem halad semmi. Ő azt mondja, hogy egyszerűen nem győzte, annyi a feladat. El tudom képzelni, hogy így van, ezt ennyi idő alatt nem tudom eldönteni. Az mondjuk nem javít a helyzetén, hogy hetente csak kétszer jön be, és akkor is csak pár órára.Közben meg minden feladatot átlök nekem, olyan ügyeket oldok meg vadiúj emberként, amelyek hónapok óta húzódnak. A harmadik munkanapomon már sajtóközleményt adtam ki, ami azért nem rossz teljesítmény a mi szakmánkban. Persze, ismerem a szakterületet, van is rutinom, de azért na... Szóval, nem tudom, mi lesz ebből.

 Az új hely kicsit messze van, majdnem egy óra, amíg odavisz a villamos, az a szerencse, hogy nem kell átszállnom, így tudok olvasni, közben nézem a parlamentet, a Várkert Bazárt, a Bartók Béla utat. Jó így...

Családi buli

Karácsonyra ebédmeghívást kaptunk F. nővérétől, amit a nyomi covid miatt eddig nem tudtunk kivitelezni, így vasárnap felkerekedtünk, és elmentünk Királyrétre. Nagyon meglepődtem, régen jártam arra, akkor még egy kis faházban ettük a szottyadt hot-dogot meg ittuk a forralt bort. Szerettem a helyet, bár az üzlet tulajának elég fura volt a stílusa. Nemrég találtam róla egy cikket, kiderült, hogy annak a környéknek legendás figurája volt. Hát, egyedi volt, az szentigaz...

Épült oda egy turistaközpont, büfével, kiülő résszel, mosdóval. És vele szemben van egy étterem, óriási fedett terasszal. Svédasztalos rendszerben lehet enni, hangulatos, jó kis hely. A járvány miatt most úgy adagolják az ételt, de elég sok étel közül lehetett választani. Én pirított apró újburgonyát, párolt babot, kukoricát és somlói galuskát ettem, tudom, hogy nem ínyenc ételsor, de nekem éppen jó volt.

Az étterem bejáratánál voltak gyökerekben elrendezett beültetések, hát, ott ólálkodtam körülöttük, nem tudom, ki találta ki, nagyon dögösen néznek ki. 

Ebéd után fel akartunk menni az új kilátóhoz, de F. sógornője nem hozott túracipőt, egy kis topánban jött, mert szegény csak annyit tudott, hogy ebédelni indulnak. Mondjuk én azt hittem, hogy a család lemond a túráról, de nem, F. meg a nővére, meg az öccse simán elindultak felfelé azzal a jelszóval, hogy a csajszi üljön be az autóba, egy óra alatt megjárjuk. Hát ez szerintem nagy bunkóság volt, mondtam, hogy én lent maradok, majd sétálunk a lenti betonúton, az is az erdőben visz. Így hát mi ketten sétáltunk egy jót a napsütötte erdőben, aztán letelepedtünk Királyréten egy padra. Egy óra múlva visszaértek a többiek, ők is letelepedtek hozzánk, és nagyon jót beszélgettünk. F. öccse és a felesége között elég feszült volt a hangulat, be-be szólogattak egymásnak, de tapintatosan süketnek tetettük magunkat, és nem tört ki veszekedés. 

Mondjuk F. meg közöttem este már igen, mert megjegyeztem, hogy azért elég bunkó dolog volt öcsike részéről, hogy képes lett volna ott hagyni egyedül a feleségét, aki azért nem hozott túracipőt, mert ő nem szólt neki a túráról. Erre nekiállt hepciáskodni, hogy hát akkor rá is mondhatnám, hogy bunkó, mert ő is ott hagyott engem. Mondtam, hogy köszönöm, hogy ezt nem nekem kellett kimondanom, tényleg elég tapló és önző volt. Erre már nem mondott semmit, én sem akartam az alapvetően jó napot ezzel megkeseríteni, úgyhogy lapoztunk. 

Jó kis nap

 A családunktól szokatlan módon, egészen jól sikerült az anyák napja. 

 Reggel sárgarigó hangjára ébredtem, nagyon szeretem a titokzatos, gyönyörű énekét. Korán keltünk a keresztlányommal, mert volt egy titkos projektünk, pólót kellett transzferálni a húgomnak anyák napjára. Mivel senki nem tudhatott róla, a padlásszobájában ügyködtünk, ott kellett vasalni a padlón. Volt is egy kisebb malőr, le kellett settenkednem a földszintre, minél csendesebben ki kellett mosnom a pólót, majd a tetőablakon lógattuk ki, hogy gyorsabban száradjon. Végül szép lett, de volt izgalom. 

 Ebéd után átbringáztunk anyuhoz, aki palacsintával várt minket. Örült nekünk nagyon, látszott rajta, hogy szinte kiugrik a bőréből. Persze nem is ő lett volna, ha nem kezdett volna sóhajtozni kicsit, hogy az öcsénk miért nem jött, de leállítottuk, nem tört ki ramazuri. 

 A késői vonattal jöttem haza, így volt még időnk kicsit heverészni a nappaliban, valami szürreális mesére kattantak rá a csajok, birkák a főszereplők, a történet nem jött át, de feltűnt, hogy kétpercenként böfög vagy fi...ööö...pukizik benne valamilyen állat. Elfáradtam, ahogy apukám mondta mindig, gyorsan alszom majd, hogy kipihenjem magam holnapra. 

Elvágyódva

  Rettentően nehéz most itt lenni a városban, amikor a telken minden tele van pitypanggal, százszorszéppel, tulipánnal és nárcisszal. Igaz, hogy a kisház egyelőre elég lepukkant, de nem érdekel, virágok között szeretnék csövezni. Nagyon szeretem látni, hogy kiviszek egy gyöszös kis virágot, és mire legközelebb megyek, kivirult, vigyorog az új helyén. 

  A home office miatt meg is tudtam volna oldani eddig, hogy lent maradok, de mindig úgy volt, hogy itt kell lennem, mert pár nap múlva költözünk az új irodánkba, most már tényleg csak pár nap, aztán még mindig csak ígérgetés van, hogy de már május 4-én aztán tényleg... Egyébként is furi egy munkahely ez, a főnökünk képtelen úgy ismertetni az elvárásait, hogy az megértsük, bármit csinálunk, az nem elég jó, mégis azt mondja, hogy tetszik neki, közben megcsináltatja mással. És így hetekkel később tudjuk meg, hogy tulajdonképpen feleslegesen dolgoztunk éjfélig meg hétvégén. Én múlt hétvégén pont ezért nem is voltam hajlandó online értekezleten bohóckodni, meg éjszakán át írni. Mondtam, hogy nincs nálam laptop, ami igaz is volt, telefonon pedig nem tudok 20 oldalt írni, majd hétfőn ezzel a feladattal kezdek. A többiek persze nekiálltak, jutalmuk az, hogy vagy leszarozták a munkájukat, vagy nem is kaptak még visszajelzést rá, miközben újra itt a hétvége. 

  Azért sajnálom, hogy ez így van, mert egyébként nagyon érdekel, amivel foglalkozunk, fejlődési lehetőséget is látok benne, a kollégák egy kivételével rendesek, a fizetés sem rossz, és az sem mellékes, hogy a Parlament közelében van az új irodánk. Már ezerszer elgondoltam, hogy reggel leszállok a Jászai Mari téren, és sétálok egyet, délután meg a Margit szigeten keresztül jövök haza. Persze, lehet, hogy így lesz, de a héten elég rossz érzésünk van a cég jövőjével kapcsolatban, meglátjuk.

   Pedig éppen most akartam venni egy elektromos rollert, mert hétvégente akarunk F-el olyan túrákat, hogy ő elmegy bringával hajnalban a Balatonhoz, én meg egy reggeli vagy délelőtti vonattal leviszem a rollert és a kiskutyát, ott kalandozunk ketten, aztán találkozunk F-el, kicsit együtt is bringázunk-rollerezünk, eszünk valamit, aztán hazajövünk. Én azért nem a kemping bringámmal megyek, mert a kutyával együtt már nehéz lenne végigszenvedni az utazást. Szép tervek, de nem tudom, hogy most belevágjak-e egy 180 000 forintos kalandba, amikor a munkahelyem ilyen bizonytalan. 

   Mondjuk ezen a nyáron nem megyünk komolyabb nyaralásra, Olaszország, ahová vágynék, még rizikós szerintem, belföldön pedig olyan zsúfolt lesz minden, hogy én azt nem tartom pihenésnek, hogy a szálloda éttermében összeér a könyököm a másik asztalnál ülőével. Ehelyett a telken szeretnék sok időt tölteni, tennivaló is van ott elég, és azért jó lenne már pihenni is a kertben, madárcsicsergésre ébredni, olvasgatni a függőágyban, hülyéskedni a csajszikkal. Ha így nézzük, akkor a nyaraláson megspórolt pénzből vehetek rollert, de még gondolkodom ezen. 

Szülihét

 Van, amikor szórakoztat a sógorommal való huzakodás, de mostanában inkább fáraszt. Egy bántalmazó puhapöcs, nem tudom szebben mondani, aki állandóan alázza, kioktatja, kritizálja a húgomat. Minden percét ő akarja beosztani, feladatokat oszt neki egész nap. Engem rühell, legszívesebben nem is látna, de fél is tőlem, ezért inkább sunyi módon tesz keresztbe, amikor csak tud. Amikor náluk vagyok, mindig keresztbe szervez valamit, vagy amikor mi lányok pihennénk, filmet néznénk, akkor munkát ad a húgomnak, ami baromira halaszthatatlan. Mert ha egy nappal később lesz 30 centivel arrébb pakolva valami farakás az udvaron, akkor vége a világnak. 

 Ez a huzakodás ment a húgom szülinapja kapcsán is. 40 éves volt múlt csütörtökön, és már hónapok óta sóhajtozik, hogy milyen jó lenne egy buli. A sógorom benyögte, hogy ő csak olyan bulira hajlandó, amelyen az ő haverjai !!!! vesznek részt. A húgom barátnőit ő nem akarja látni, mert büdös kurva mind... Na, most jól jött a covid, mert a létszámkorlátozásra hivatkozva kitaláltam, hogy vasárnapra szervezzen bulit sógorom a haverjaival, én majd szombatra rendelek étteremből egy vegyestálat ebédre, utána áthívom húgom legjobb barátnőjét, és tartunk csaj (és gyerek) bulit, amíg sógorom dolgozik. 

 Barátnő oltott, mi oltottak vagyunk, barátnő sütött egy isteni finom Jaffás tortát is. Én csináltam füstölt sajtos ropogóst leveles tésztából. A keresztlányaimmal feldíszítettük az udvart rózsaszín lufikkal, pink felirattal. Nagyon jót beszélgettünk, nevetgéltünk, sütiztünk. A fő attrakció az volt, hogy a rendezvény két óvodás résztvevője sorban kidurrantotta az összes lufit, majd földön fekvős hisztit rendeztek, hogy fújjuk vissza őket. 

 Másnap a buli alatt vigyáztam a gyerekekre, hogy a szülők tudjanak bulizni. Néhány szót én is beszélgettem néhány vendéggel, de nincs sok közös témám elvált hegesztőkkel, akik vagy a volt feleségüket szídják, vagy a külön élő kamasz gyerekeikre panaszkodnak. Mondjuk aranyosak voltak, az egyikük kivitt a vonathoz, és mondta, hogy látja, hogy nagy a táskám, felsegítsen-e a vonatra. Nem kellett, de kedves volt, hogy megkérdezte.

Kiütve

 A Húsvét vége húgoméknál nagyon jól telt, finomakat ettünk, kertészkedtünk. Mondjuk én kicsit türelmetlen voltam, és bár a télen rengeteg virágmagot összevásároltam, azért most, hogy szombaton megláttam a palántákat, azokból is bevásároltam. Árvácska, nefelejcs, mézike, büdöske jöttek velem. El is ültettem őket vasárnap, aztán egész éjszaka álmatlanul forgolódtam, mert azon aggódtam, hogy mi lesz velük az éjszakai fagyokban. Hát, a büdöskéket megviselte eléggé, a többin szerencsére nem nagyon látszott, remélem, megmenekültek. 

 Hétfőn aztán megkezdődött a szenvedésem. Már fejfájással ébredtem a front miatt, azt hittem, hogy egy tabletta elmulasztja. Hát, nem így történt, tompán éreztem a fejem, kedden pedig már annyira szarul voltam, hogy nem tudtam hazajönni, keresztlányom tetőtéri szobájában fetrengtem, miközben a család lábujjhegyen járt, hogy tudjak pihenni. Aludtam kora estig, akkor feljött a két kiscsaj, és ápoltak. A nagy mesélt, mesélt, videókat nézetett velem, a kicsi meg behordta az összes plüsst az ágyamba, hogy vigasztaljanak. Nagyon cukik voltak, bár úgy éreztem magam, mintha valami durva drogpartyn lennék pink polipok és szivárvány színű pónik között. Estére jobban lettem, megnéztük az Égigérő fű filmet, a lányok nagyon élvezték, mi a húgommal pedig nosztalgiáztunk, hogy nézd, kantáros nadrág, nézd, karéj lekváros kenyér, nézd, fodros bugyi! Olyan aranyos filmek voltak ezek, megbeszéltük, hogy megnézzük az összeset a Keménykalap és Krumpliorrtól kezdve a Szeleburdi családig.

 Ma is kótyagos voltam még, de kicsit tudtam dolgozni, volt értekezletünk, ahol egész értelmes dolgokat mondtam, bár közben jégakkuval a halántékomon feküdtem az ágyon. Azért nehéz lesz visszarázódni a home office-ból az irodai létbe. 

 Az esti vonattal hazajöttem, rajtam kívül vagy öten voltak a szerelvényen. Amikor a Délinél leszálltam, szakadt a hó pár percig. Mire hazaértem villamossal, már nyoma sem volt, de azért a virágaimért még aggódom. 

Áldott

 Azt hiszem, ennél nem nagyon lehet lejjebb venni a húsvéti készülődést. 

 Egyetlen körrel elintéztem a bevásárlást, főztem tojást, sütöttem füstölt tofut, F-nek és apukájának sonkát, reszeltem retket, volt almás torma, F. sütött kalácsot és hozott marlenkát.

 A húsvéti dekoráció két percig készült, a legnehezebb az volt, hogy kitaláljam, melyik dobozba tettem a pici tojásokat. 

 A böjt nem igazán jött össze, én amúgy sem eszem húst, nekem az édességekről való lemondás lett volna a felajánlás, de hagyjuk, remélem az igyekezet is számít...

 Pénteken kirándultunk, elmentünk Tatára, és sétáltunk egy kicsit, messzire kerülve mindenkit. 

 Szombaton pedig jött kései ebédre F. apukája. Ő 92 éves, egy éve csak 3 méterről láttuk, amikor vittünk neki csomagot, amit letettünk a küszöbre. Ő nekünk nagy kincs, az egész család óvta, nehogy beteg legyen, ő pedig hihetetlenül fegyelmezetten tartotta magát, csak a ház körül sétált, úgy, hogy ne találkozzon senkivel. Mozognia kellett rendszeresen, mert volt már trombózisa, az orvos írta elő a sétákat. Már beoltották, védett, mi is kaptunk oltást, úgyhogy az orvos és a nagy család engedélyével jöhetett hozzánk bulizni.

 Tegnap sokáig volt nálunk, nagyon szeretek vele beszélgetni, mert naprakész a politikában, a gazdaságban, a régi dolgokra is emlékszik, és nem úgy, hogy nosztslviázgat, hogy bezzeg Kádárnál minden jobb volt, hanem komolyan lehet vele társalogni. 

  A járványról azt mondta, hogy olyan, mint a háború, amit kiskamaszként élt át, annyi a különbség, hogy most legalább valamit tehet az ember magáért, mert hordhat maszkot, kérhet oltást, akkor pedig, ha elhurcoltak valakit vagy lebombáztak egy várost, ott nem nagyon volt esély a túlélésre. 

 Érdekes volt ezt hallani, tényleg rengeteget számít, mihez viszonyít az ember.

 Remélem, hogy ez a húsvét már egy reményteljesebb élet kezdetét jelzi, és a nyár már nem csak szünetet hoz a covidban, hanem a végét jelenti. 

Isten

 Ma délután, úgy fél négy felé vittem a telken az ásót a kisházba, és végignéztem a kerten. Ibolya volt a fűben mindenütt, tódult a cseresznyefáról a virágillat, sütött a nap, és hirtelen belémvillant az az érzés, hogy ez olyan gyönyörű, hogy mindjárt kijönnek a könnyeim. 

Méregtelenítés

 A coach és a tréner tanfolyam miatt rengeteg pszichológia témájú könyvet, tanulmányt, cikket olvasok, és bevallom, sokat segít, hogy ne érezzem úgy, hogy az emberiség valahol megérett a pusztulásra... 

 Ma éppen azok a videók kerültek a szemem elé, ahol egyes nagyonhülyék apró bizgentyűket találnak a maszkjukban. Komolyan, azokban a napokban, amikor naponta 220 ember hal meg a fertőző betegség miatt, még mindig azon vekengenek, hogy nem akarnak maszkot hordani. És tüntetést akarnak szervezni a maszkhordás ellen. 

 Olvastam, hogy van klímaszorongás, hát bennem kezd kialakulni egy katasztrófaszorongás. Eddig valahogy az volt bennem, hogy ha megint lenne egy természeti katasztrófa, akkor van már annyira fejlett a világ, hogy összeszedetten, normálisan úrrá lennénk rajta. De az elmúlt egy évben nem ezt látom, hanem, hogy felnőtt emberek elkényeztetett, öntörvényű, hisztis hülyegyerekként viselkednek. És nem arról beszélek, hogy az ember nem vakon hajtja végre a központi döntéseket, mert nyilván azok között hülyeség is lehet, hanem arról, amikor valaki pl. először megosztja, hogy a maszktól légszomja lesz, aztán, hogy a szabadságát veszélyezteti, aztán, hogy féreg van benne. 

 Ilyenkor jót tesz a lelkemnek, hogy tulajdonképpen egy csomó pszichológiai hárítás eredménye, hogy ennyi sületlenséget hordanak össze emberek a járvány kapcsán. Van, akit a pánik, van akit a szorongás feszít, és kell valami menekülő út. És lehet, hogy az éppen egy összeesküvés-elmélet, vagy egy félreértelmezett mini szabadságharc, amely a szabályok elutasításában nyilvánul meg. Remélem, hogy az egészségügyi dolgozók mindezekkel valamennyire tisztában vannak, mert nagyon dühítő és lelkileg romboló lehet arról olvasni, hogy aki egészséges, meg ülhet biztonságban a maga kis kuckójában, nem akar maszkot hordani, ők meg éjjel nappal súlyos betegek és haldoklók között kell helytállniuk már egy éve. 

 Már nagyon sokszor bebizonyosodott, hogy jelentősen csökkentenem kell minden ostobaságok forrásának, a Facebooknak a böngészését. Kikapcsoltam az értesítéseket, ooooohhhhhmmmm...

Offline

Azt hiszem, én most merültem le. Az elmúlt egy évben betartottam minden szabályt, nem utaztam külföldre, belföldön is csak a telekre, nem voltam kozmetikusnál, csak házhoz rendeltem az ételt, hordom a maszkot, nem találkozom barátokkal. Nem lettem beteg, úgyhogy még a szerencse is mellettem volt.

Én alapvetően jól megvagyok magamban, de 12 hónapja csak a párommal, a húgomékkal, és néha-néha a kollégáimmal találkozom, és már sikítani tudnék, hogy lássak már végre újra igazi, hús-vér embereket. Nincs bajom az online léttel, én is élvezem, ha egy konferencia szünetében be tudok dobni egy mosást, a következő szünetben pedig ki tudok teregetni, de érzem, hogy elengedem magam. Napokig szöszmöszgatyában kószálok itthon, smink, körömlakk, sőt, hajmosás nélkül. Ha le kell szaladnom a boltba, és felveszem a játszós farmerem, az már kiöltözésnek számít. 

Nem gondoltam, hogy ezt valaha kimondom, de emberek közé vágyom.

Pfffffff...

 A hétvégén megint lementem a telekre és a húgomékhoz, és megtapasztaltuk, milyen az, amikor mindannyiunkat egyszerre csíp meg a Hülyelégy. 

 A sógoromnak begyulladt a foga, de úgy, hogy feldagadt a bal arca, és mivel valakitől hallotta a munkahelyén, hogy gyulladt fogat nem húznak ki, így 2 napig szenvedett, és ennek örömére szekálta a húgomat, aki türelmetlen volt a gyerekekkel, ők pedig ettől hisztisek, én meg már alapból rosszkedvű már napok óta.

Végül szombaton minden pszichológiai és taktikai érzékemet bevetve rábeszéltem a sógoromat, hogy hívja fel az ügyeletet, és kérdezze meg, mi legyen. Szerencsénkre a doki berendelte, kihúzta a fogát, és úgy teletömte fájdalomcsillapítóval, hogy délután és este aludt, és nem a családtagjait piszkálta.

Mondjuk piszkálták ők egymást gyönyörűen eleget. A kislány most van abban a korszakban, hogy mindent meg akar nézni, ami a nővéréé, a nagylàny meg ahelyett, hogy két percre odaadná neki, mindent kirángat a kezéből. A kicsi persze bőg, az anyjuk persze ordít a naggyal, elveszi a telefonját, erre a nagy is bőg. Erre már majdnem én is, mert ahelyett, hogy élveznénk egymás társaságát, faszoskodunk. 

 A húgom alapból kitett most magáért, végig szólni sem lehetett hozzá, a facebook-ot meg a market place-t túrta egész nap. Ha nem üvöltött a gyerekeivel, akkor lerázta őket, amikor meg ráébredt, hogy egy órája a fenti szobában játszunk, beszélgetünk a lányokkal, akkor meg nekünk esett, hogy mi kiszorítjuk őt. 

 Ez mondjuk nagyon jól esett, hogy nem elég, hogy pihenés helyett az ő családi ügyeit oldogatom meg, még ő sértődik meg. Ezt nagy vonalakban vázoltam is neki, volt egy kis sértődés, de aztán kialudtuk magunkat, és vasárnap kertészkedtünk együtt a telkemen. 

 Nagyon várom már a jó időt, hogy el tudjak vonulni a kisházamba, mert úgy látszik, hogy nem jó, ha túl sokat vagyunk összezárva. 

 

Fent és lent

 

 A tervezett munkák felét sem tudtuk elvégezni, mert vacak volt az idő, az éjszakai fagyok miatt nem lehetett ültetni, a nappali szél miatt pedig nem tudtuk összesöpörni az összes levelet. Voltak olyan rohamok, hogy a levágott ágakat is elfújta, sőt  a kutyát és a kiscsajt is majdnem feldöntötte. 

 

 Tanulni persze tanulhattam volna, de azt meg nem csináltam. Az anyám mindenit... Inkább Durellék filmeket néztünk naphosszat, és chipszet meg csokit ettünk a kanapén fetrengve. A végén már fájt a fejem a sok lustálkodástól.

 Mindezek ellenére haza kellett jönnöm, mert ma vártak a szemészeten. Hónapok óta ömlik a könny a szememből, homályosan látok, és felmerült, hogy hályog van készülőben, így mindenképpen meg kellett nézetnem.  A világ legrendesebb doktornőjét fogtam ki az SZTK-ban, minden létező vizsgálatot elvégzett, de szerencsére csak annyit talált, hogy középsúlyos szemszárazságom van. Kaptam cseppet, napi ötször kell cseppentenem, meg krémet használnom éjszakára. Két hét múlva még lesz egy pupillatágításos vizsgálat, hogy a tavaly csillárdokért csináltatott szemüvegem használható-e még, vagy indul a buli, és új lencsék kellenek. 

  Összességében pedig nem vagyok jól. A telken egyszer nagyon örültem annak, hogy megvan, hogy egyre szebb, a következő pillanatban pedig sírtam a wc-ben, hogy mi a francnak vettem egy újabb gondot a nyakamba, és hogyan fogom győzni munkával és pénzzel. Arra gyanakodtam, hogy a PMS játszik velem, de egyre több jel mutat arra, hogy depresszió inkább. Azt hiszem, kérek időpontot a pszichológustól, hátha használ, ha kicsit kiöntöm neki a szívem.

Lazítás

 Úgy volt, hogy a vizsgára készülök a hosszú hétvégén, de a járvány miatt elhalasztották 2 hónappal. Az online vizsgát... Hogy ne fertőzzük meg egymást a zoom roomban? Mindegy is, ha már így alakult, a hónom alá kaptam a Selymet, és lejöttem a telekre. 

 Tegnap megmetszettem a hatalmas lila akácomat, ami befutja az egész utcafronti kerítést, feltörte az olló a kezemet. Remélem, hogy igaza lesz a kertésznek, aki a netes videójában azt tanácsolta, hogy tavasszal alaposan vissza kell vágni, mert ennyi szenvedés és vérhólyag után megérdemelném, hogy lila virágzuhatag legyen a kerítésem. A szembeszomszédom odajött, amikor vagdostam a hajtásokat, és aggódva megkérdezte, hogy ugye nem vágom ki az akácot, mert olyan szép. Meglepődtem, hogy őt érdekli, mert eddig csak úgy láttam, hogy mogorván elhúzott előttem BMW-vel. Hiába, a férfilélek...

 A kisházban letettük az új linóleumot, de csak a szobában tudtuk, mert kiderült, hogy a pvc ilyen hidegben megkeményedik, megtörik. Hőlégfúvóval melegítettük, hogy be tudjuk passzítani a szobába. Még szerencse, hogy a sógoromnak támadt ez az ötlete. De nagyon jól néz ki már így is a szoba, a tölgy színű padlóval meg a fenyő bútorokkal. 

 Ma rózsát metszünk, meg raklapokból készítünk a csajoknak egy játszóhelyet homokozóval, tégla lépegetővel. Semmi extra nem lesz, csak legózunk a raklapokkal, de a lányok tavaly is szerettek ott játszani az árnyékban. 

 A kert nagyon szép, mondjuk ez most még nem nekem köszönhető, hanem a természetnek, tele van ibolyával, bújnak a nárciszok, jácintok. Remélem, sikerül majd a kertészkedési kísérletem, és nyáron már látszik az én munkám nyoma is.

 

 

Cikkcakkok

 Komolyan mondom, az a valaki, aki mindezt műveli, álljon már elém, és mesélje el, mi a terve velem munkaügyben. Az év első két hetét úgy töltöttem, hogy ültem az irodámban, végignéztem, hogy elküldözgetik a kollégáimat, és vártam, hogy közöljék, mi a tervem velük. Majd elmentem home office-ba, és ott vártam, hogy mi lesz velem. Végül felhívott a volt vezetőm, hogy menjek vele egy nagyon izgalmas projektre. 

Két hete egy új központban dolgozom, ami még nem is létezik igazán, mi hozzuk majd létre. Az első munkanapomon pedig felhívtak az egyik álommunkahelyemről, hogy ott van előttük az önéletrajzom, menjek be állásinterjúra. Kapásból azt mondtam, hogy köszönöm, már van állásom, és letettem a telefont. Aztán beszéltem egy barátommal, és visszahívtam őket, hogy mégis elmennék egy interjúra. Nagyon szuper beszélgetés volt. Most aztán itt szoronghatok, mert ha engem választanak, akkor meg kell bántanom a jelenlegi főnökömet, ha meg nem engem választanak, az meg elég rossz érzés.

Persze, jó lesz ez a hely, az irodánk a Dunától két percre van, a Műegyetemnél, egy kivételével jó fejek a kollégáim, érdekes feladataim lesznek és önállóságom akkor is, ha itt maradok. És mellette marad még időm a tréneri meg coach munkámra is. 

Mondjuk ami most a legjobban foglalkoztat, az a kisházam. Holnap megjön az új linóleum, kőmintás a konyhába és famintás a szobába. Annyira várom már, hogy ott tudjak aludni, ültessem a virágokat, fessem az ablakkereteket, felkerüljenek a szép karnisok, függönyök, és ki lehessen ülni a kertbe reggelizni, fetrenghessek a hintaágyban.

Persze, ahogy a legtöbb ember, én is félek a harmadik hullámtól, attól, hogy olyan kemény kijárási korlátozás lesz, hogy a lakásból sem léphetünk ki. Jó lenne már túllenni ezen. 

Új év

 Mivel lényegében az elmúlt hetekben keresztül-kasul összefoglaltam az elmúlt évet, már csak megnyitnám az ideit. 

 Ami egy elég jó kis gyomrossal kezdett. Az új munkahelyemen 2021 első munkanapján délben összehívtak miket, és közölték, hogy a vezetőnket elküldték, új ember jön, várhatók jelentős szervezeti átalakítások, úgyhogy mindenkinek veszélyben van a helye. 

 Próbaidősként eléggé el vagyok szontyolodva, kissé fura érzés volt orvosi alkalmasságira menni meg fotót csináltatni a belépőkártyámhoz. A jövőről senki nem tud semmit, vagy nekünk nem mondja, mindenesetre mindenki ül letargiába süllyedve a helyén, és a kötelező feladatokat csinálja. Normális esetben most éves terveket kellene írni, ötletelni, zizegni, de mivel nem tudjuk, maradnak-e a régi célok vagy új program lesz teljesen, egyáltalán ki marad, ki kerül át másik helyre, vagy sehová, így csak gubbasztunk. 

 Én csak azért nem bőgöm el magam bent, mert nem akarom, hogy úgy lássanak a többiek, de egyébként ahhoz lenne kedvem. Ilyenkor szerencse, hogy maszk takarja az arcunk háromnegyedét.

A család másik fele

 Az ünnepeket kicsit beárnyékolta, hogy a családunk elég féloldalas. A három testvérem közül csak a húgommal jó a kapcsolatom, az egyik öcsémmel, évente négyszer-ötször beszélünk, a másikról pedig évek óta nem tudunk semmit. Apu hét éve meghalt, anyunak van egy új élettársa, ő nem nagyon foglalkozik velünk. 

 Most persze a Covid miatt nem is szorgalmaztuk a személyes találkozót, de az előző években is kimerült a karácsony azzal, hogy Szenteste telefonon beszéltünk, aztán mi a húgommal meg a két csajszival átsétáltunk anyuékhoz a két ünnep között, mert ők egy faluban laknak, az öcsém kijött a kisfiával a városból, egy órát beszélgettünk, aztán mindenki hazament. Öcsémék még a húgomékhoz sem akartak átjönni, mert siettek.

 Idén egyáltalán nem találkoztunk, az öcsémékhez a sógorom bevitte az ajándékaikat, meg kihozta a miénket, anyuék meg képtelenek voltak mondani egy időpontot, amikor ki tudnak menni a kapuhoz az ajándékukért, így ott nem volt túszcsere. Erről tudnék azért mit mondani, hogy egy nagymama egy zacskó szaloncukrot sem küld az unokáinak, de mindegy. Azt mi mondtuk nekik, hogy játékokat ne vegyenek, mert ne mászkáljanak boltokba, de egy mikuláscsomag erejéig azért megerőltethették volna magukat. 

Persze tudom, közben anyu meg telesírja a rokonságot, hogy mi nem foglalkozunk vele, de amikor az engem számonkérő nagynénémnek elmeséltem, hogy háromszor hívtuk fel anyuékat, hogy mikor mehet sógorom az ajándékkal, és mindig az volt a válasz, hogy most délutáni alváshoz készülődnek, most a városba indulnak, most barátok vannak náluk, és egyszer sem jelentkezett, hogy na most jó lenne, akkor eléggé elnémult, meg hebegett habogott, hogy hát ő ezt nem tudta.

Nem, ezt senki sem tudja. Minket meg már nem is érdekel, nincs kedvünk erőlködni.