Öt napig vártam, mielőtt elkezdtem írni ezt a bejegyzést, mert ha rögtön az évindító értekezletünk után ültem volna le megírni, akkor itt egy csomó ... lenne. De mára lábon kihordtam egy agyvérzést, és lenyugodtam.
Szeretem a csapatomat a munkahelyemen. Jó velük dolgozni, felkészült, okos emberek, akik még akkor is jól teljesítenek, ha tegnapra kell elkészülnünk egy anyaggal. És persze általában tegnapra kell.
Van azonban egy kolléganőm, aki elég sok fejtörést okoz mostanában. Másfél évvel ezelőtt a főnökeim nagy reménységnek tartották, és meggyőztek, hogy nevezzük ki az egyik csoport vezetőjének, a fizetését is elég szépen emeltük. Ennek sajnos nem az lett a következménye, hogy igyekezett bizonyítani, hanem az, hogy elkezdett tenni az egészre. Ahelyett, hogy összefogná a csoportja munkáját, egyszerűen csak a vezetők által kiadott feladatokat továbbítja a munkatársaknak, a kollégák által elkészített kész anyagokat pedig átnézés, javítás nélkül továbbítja nekem, mint közvetlen főnökének. És mivel én átnézem, ellenőrzöm a kapott holmikat, naponta kétszer-háromszor kénytelen vagyok azokat visszaküldeni javításra. Ha számon kérem, hogy ő ezt vagy azt miért nem vette észre, annyi a válasz, hogy szerinte az nem az ő feladata. Reggelente rendszeresen fél-háromnegyed órákat késik, amikor a nagyfőnök megkérdezte, hogy ez mégis mi, annyi volt a válasz, hogy ő képtelen reggel felkelni időben. Többször leültünk már vele beszélgetni, de hisztinél tovább nem nagyon jutottunk.
Tudom, erre most száz emberből száz azt mondja, hogy ki kell rúgni. Oké, egyszerűnek tűnik, de a valóságban azért nem olyan könnyű utcára tenni egy harmincas nőt, akinek se kutyája, se macskája, és albérletben lakik. Nagyon utálom, hogy az emberek képtelenek viszonozni, ha normálisan bánnak velük.
