Miért?

 Én csak azt szeretném kérdezni az Élettől vagy tulajdonképpen már bárkitől, aki tudja a választ, hogy miért nem tudnak az emberek egyszerűen érezni? Miért kell mindennek olyan kurvára bonyolultnak lenni?

 F-el másfél éve már csak vergődünk, vagyis én vergődöm, közös programokat szervezek, leültetem magunkat beszélgetni, töltök le filmeket, de semmi eredménye. Csak élünk egy lakásban, ennyi. 

 Közben pedig van körülöttem egy srác, aki nagyon jönne, de nekem nem megy. Nem ő, őt nagyon kedvelem, hanem a körülmények. Egyrészt nagyon sokkal fiatalabb nálam, másrészt kicsi gyerekei vannak. És egyszerűen tudom, hogy én nem lennék képes az utcán kézenfogva sétálni valakivel, aki majdnem a fiam lehetne. És nincs kedvem minden második hétvégémet játszótéren meg állatkertben tölteni az apás hétvégéken. De nem szeretném azt sem, ha egy ilyen drága fiú csak egy titkos viszony lenne, és a gyerekeivel sem akarnék paraszt lenni, mert cukik, és nem ezt érdemlik. 

 Ő pedig nagyon szeretné, hogy kezdjünk egymással valamit, pedig elmondtam többször, hogy nem megy. Munka miatt találkoztunk, mindig órákig beszélgetünk, ha összefutunk, minden nap ír, hív, nagyon édes. És borzasztóan jól esik a figyelme, kedvelem úgy igazán, ahogy kevés embert ezen a világon. Közben meg nem tudok többet adni neki, és ezt elmondhatatlanul sajnálom. 

 Miért nem lehet az, hogy ha valaki él egy 12 éves kapcsolatban, az részt is vesz benne, és hogy nem mennek szét kisgyerekes párok, és hogy kedves cuki férfiak nem maradnak egyedül, és hogy a kedves cuki férfiak nem náluk tizensok évvel idősebb nőket akarnak maguknak.

 Annyira kedvelem ezt a srácot, olyan szívesen töltök időt vele, mert okos, vicces, nagyon lehet vele kifigurázni, cikizni a világot. De sajnos így, hogy minden kontakt fájdalmas témába fut, inkább kerülöm, miközben olyan jó lenne beszélgetni vele sok mindenről. 

 Hát itt sem tanulság, sem boldog vég, sem semmi. Csak a kérdésem... 

Büszke

 

Szeretném itt megörökíteni azt, amire nagyon büszke vagyok, és szerintem akkor is megveregetem majd a vállamat, ha évek múlva benézek ide és  visszaolvasom. Nagyot mentem szerintem, és bár a Jóisten segített, én is megtettem mindent azért, hogy ez így alakuljon. 

 Az előzmény, hogy a húgom első férje egy bántalmazó, akinek nem volt elég, hogy verte a feleségét, sokszor a gyerekük szeme láttára, hogy tönkre tette a saját lánya kiskorát, még egy 10 millió forintos adósságot is a nyakukba akart varrni. 

 A közös othonból, amit hitelre vettek, a volt sógorom elüldözte a családját, majd hónapokig tartó, részeg bulizgatás után kiszerelt minden használhatót, konyhabútort, ajtókat kerettel, radiátorokat, fűtéscsöveket, és mocskot, romokat, valamint fizetetlen számlákat hátra hagyva kisétált a házból. A hitelt sem fizette többé, a húgom pedig a szétvert házba, ahonnan kikötötték a közműveket, nem tudott beköltözni, egyedül a hitelt sem tudta fizetni, így a bank felmondta azt. A volt férj külföldre költözött, így a követeléskezelő a húgomon követelte a 7 millió forintos hitelt. 

 Ő nem boldogult egyedül, így segítettem neki alkudozni a követeléskezelővel. Hat ügyvéddel egyezkedtem az elmúlt tíz év alatt, voltak, akik csak lehúztak, voltak, akik valamennyit segítettek, de sok eredményt nem értünk el. Tavalyelőtt a volt férj tulajdonrészét elárverezték egy nav tartozás miatt, és mivel nem tudtuk mi megvenni, így a nyakunkra kezdett járni az új tulaj, aki 1.5 millió forintért akarta megszerezni a húgom részét. Ha szép szóval nem, hát erőszakkal. És mindennek tetejébe tavaly karácsony előtt megérkezett egy levél a végrehajtótól, hogy mivel  a volt férj eltűnt, így az egész tartozást kamatokkal, kb. 12 millió forintot, a húgomtól kérnek, és elárverezik az ő tulajdonrészét is. Ez azt jelentette, hogy ha a házrész mondjuk a legjobb áron megy el, akkor is kb. 10-12 millió forint tartozás marad húgom nyakán. 

 Bedobtam magam, és körbejártam minden ismerősömet segítségért. És egyikük ismert egy ügyvédet, akinek életem végéig hálás leszek. Az elmúlt fél évben hetente jártam hozzá, osztottunk, szoroztunk, tárgyaltunk, és végül elérte, hogy a fenyegetőző tulaj eladta nekem jó áron a ház felét, a végrehajtó visszavonta az árverést, és jó megállapodással kiengedte húgomat a hitelből. 

 Most van egy romos házunk. Ami nyeli a pénzemet, de szépül, van már újra villany benne, vannak vadonatúj ablakok, jön a gázos, a vizes, a padlós... Ha befejeződik a felújítás, vagy odaköltözünk, vagy eladjuk és veszünk egy másik házat. 

 De már nem fenyegeti a húgomat a végrehajtó. Azt hiszem, erre mondhatjuk, hogy ügyes vagyok.

Levizsgáztam

 

Kifacsar ez az év. Jó dolgokat hoz, de meggyötör. Vagyis inkább az gyötör meg, hogy mindig szembesülök azzal, nem számíthatok a körülöttem levő emberekre. Mondjuk az Élet vagy a Jóisten vadidegen embereken keresztül mindig kisegít. Mondjuk ez jó spirin hangzik, de tényleg sokszor érzem így :)

 Ott volt például a kutyakozmetikus suli. Nagyon sűrű volt, az elméletet és a 200 óra gyakorlatot 5 hónap alatt kellett megcsinálni. Mivel a munkahelyemen rajtam kívül mindenki új ember volt, így hét közben nem nagyon tudtam gyakorlatra menni. Ez azt jelentette, hogy minden pentek délutánomat és az egész szombatomat a kutyakozmetikában töltöttem, volt, hogy a vasárnapomat is. 

 F. mindeközben elvolt a maga világában, bringatúrákat szervezgetett hétvégékre, így a kiskutya egész napra magára maradt. Ez egyresz azt jelentette, hogy reggel egy órával később tudtam elindulni, mert nekem kellett vele sétálni, másrészt azt, hogy délután mindig halál ideges voltam, hogy milyen feladatok jönnek a kozmetikában, mert ha elkezdesz egy kutyát kozmetikázni, azt nem lehet félbehagyni. Ha az utolsó vendég 4 órakor jött és mondjuk egy havanese volt, kicsi igazítással, akkor fél hatkor el tudtunk indulni haza. Ha viszont 5-kor érkezett két orosz fekete terrier, akkor az egész kozmetika bent volt este nyolcig. Ami azt jelentette, hogy Lara kilencig, negyed  tízig egyedül volt, akkor tudtam levinni. Ezen sokat veszekedtünk, F. halál bunkó volt, csak a bringázás érdekelte. Ez volt az egyik ok, smi miatt úgy döntöttem, hogy befejezem vele. 

 A húgom sem volt különb, ő meg állandóan hétvégi programot akart szervezni Budapestre, és amikor mondtam, hogy gyakorlatra kell mennem, akkor megsértődött. Ez azért esett szarul, mert az ő tanfolyamát én fizettem, és úgy tudott gyakorlatra járni, hogy én vigyáztam a gyerekeire, a nyári szabimat is arra használtam el, hogy pesztráltam a lányokat. Vele is összevesztem ezen, de nem nagyon jutott el a központba, hogy mi a gondom.

 Összeismerkedtem viszont két csajszival a tanfolyamon, akikkel segítettük egymást. A csoportba  háromféle tanuló volt. A nagyon fiatalok, akik érettségi után szerettek volna egy szakmát, a kismamák, akik gyerek mellett akartak egy munkát, aminél nem kell 10 orát tölteni az irodában, és voltunk mi hárman, túl a negyvenen, jó állással, ami mellé szerettünk volna valami kiegészítést. Nem lettünk összejárós cimbik, de tartjuk a kapcsolatot a vizsga óta is, segitünk ebben-abban egymásnak.

 A tanfolyam egyébként a végére nagyon jó lett, összerázódtunk. Kirúgták azt a segedoktatót, aki bantotta a kutyákat, így a tanulók is sokkal türelmesebbek lettek az allatokkal.  Az oktatónk igazi szupercsaj, három gyerek, kozmetika, saját tanya kecskékkel, tyúkokkal, disznókkal, fürjekkel. Nagyon rendes volt velünk, megkedveltem igazán. 

 A vizsga előtti héten már azt hittem, hogy a túlhajszoltságtól összecsuklom, aggódtam is, hogy Lara, aki minden kutyakozmetikustol ki van tiltva, mert ördögfióka, ha valaki száritani vagy nyírni akarja, de végül minden jól alakult, kutyakozmetikus lettem. Nem is lenne más hátra, mint elkezdeni a húgommal közös vállalkozást, azonban... Rövidesen mesélek...

 Lara példásan viselkedett, szép lett, nagyon hálás vagyok a kis hülye kutyámnak :).

Álmok

Az új évet tanulással kezdem, beiratkoztam egy kutyakozmetikus suliba. A képzést hagyjuk is, egyszerre kell tanulni az elméletet és teljesíteni a gyakorlatot. Így persze az van, hogy a gyakorlati helyen állandóan szemrehányást tesznek nekünk, hogy ezt sem tudjuk meg azt sem tudjuk. És hiába mondjuk, hogy még nem tartunk ott, az a válasz, hogy ezt tudni kell. Így aztán össze-vissza ugrálunk a tananyagban és mindannyian frusztráltak vagyunk.

Az oktató viszont nagyon profi, és meg is mutat mindent. A kozmetika rendes életében veszünk részt, segitünk a napi munkában. Mondjuk tíz tanulóra jut az egy szem oktató, így van, hogy segítek egy kutya nyírásánál, közben a másik asztalnál a szárításról beszél, azt mutatja, miközben megy a nagy teljesítményű szárító. Köööösziiiii...

Ami igazán kiakaszt, hogy a tanulók nagyon parasztok a kutyákkal. Az oktató nem, ő határozott nő, biztos kézzel bánik velük, de nem durván. A rutin nagyon sokat számít, a kutyák is érzik. De van egy munkatársnője, ő már végzett kutyakozmetikus, és egész nap üvölt a kutyákkal. Ha felemelik a lábukat, ha megnyikkannak, már ordít, meg rángatja őket. És ez valahogy bejön a tanulóknak, és ők is ráncigálják a kutyákat. Azt mondják, hogy megmutatják, ki a főnök, de mondtam nekik, hogy k...vára nem azt mutatják meg, hanem azt, hogy s....fejek. Már bocs, de nem tudom szebben írni. Tudom, hogy utálnak ezért, de rájuk szólok, mert nem fogom nézni, hogy bántanak egy állatot. Ráadásul az lenne a dolguk, hogy kényeztessék, szépítsék őket.

Pont ezért akarom megtanulni ezt a szakmát, mert egyik kutyámnak sem találtam soha olyan kozmetikust, aki normálisan bánt velük. Az egyik csajt azért hagytam ott, mert arra léptem be a kozmetikába, hogy tépi a 10 hónapos kutyám pofáján a szőrt, és ráüt az orrára. Nem idézem, hogy mit mondtam neki. 

Pedig ezekben a kutyákban semmi rosszindulat sincs, sokan félnek sz új helyen, annyira hálásak a jó szóért, bújnak az emberhez. Nem akarom fényezni magam, de a tanulók közül én bànok velük legjobban, tegnap is, ma is csak úgy tudtak megcsinált egy-egy kutyát, hogy én nyugtattam le, én tartottam meg őket. Pedig irtózatos pánikrohamot kapott mindkettő, és senki sem bírt velük. Kutyasuttogó lettem... 😉

Nehéz egyébként ez a munka, vizes lesz az ember, szőrös lesz mindene, leszakad a lába, a dereka, de a kutyák nagyon jó fejek. Remélem, hogy sikerül minél több fogást megtanulni, és csinálunk a húgommal egy olyan kozmetikát, ahol valóban jól érzik magukat a kutyák, ahol a gazdik nyugodtan ott hagyhatják őket.