Meghalt az én gyönyörű kismadaram. Ő volt a világ legokosabb kanárija. Általában nem erős bennem a vágy, hogy birtokoljak valakit vagy valamit, nem vágyom jó autóra, nagy házra. De három évvel ezelőtt egy tavaszi reggelen hallgattam, ahogy randalíroznak a madarak az ablak alatt, és rám tört, hogy szeretnék egy kanárit. El is hoztam Csipikét egy tenyésztőtől, és azóta minden reggel madárdalra ébredtem. Vagy ha éppen vedlési időszak volt, akkor víjjogásra és apró kocogtatásokra.
Csipikének az volt az egyik mániája, hogy kiverte a magokat a táljából és a kalitka aljáról szedegette fel azokat. Imádta a mézes vitaminrudakat és az almát. Én pedig imádtam őt. Csodaszépen énekelt, nagyon jó kismadár volt.
Két hete elkezdett visszahúzódni, egyre többet gubbasztott. Próbáltam több vitamont adni neki, beszéltem állatorvossal, melegítettem, de semmi sem segített. Elment. És hihetelenül hiányzik. Itt van a kalitkája, kitalakírottam, de nincs szívem elpakolni. Így viszont naponta többször odapillantok és várom, hogy felbukkanjon a sárga kis feje. De nem bukkan.
Nem tudom kire, de nagyon dühös vagyok, nem értem, miért nem élhetett még ez a pici állat, aki nem ártott senkinek. Kicsit könnyebb, hogy a kertben temettem el, a meggyfa alatt, hogy mindig velünk lehessen, ha kint ülünk a teraszon. Nem tudom, mikor tudok úgy gondolni rá, hogy ne érezzek sajgást a szívemnél.
