Nagyon furcsa élményben volt részem a hétvégén. Az IKEA-ban újabb polcokat vásároltam, és amíg válogattam, hallottam, hogy egy huszonéves pár egy korombeli nővel vitázik. Ahogy kivettem a szavaikból, a gyerekek most költöztek közös albérletbe és olyan polcot szeretnének a szobájukba, mint az enyém. A korombeli nő a lány anyukája volt, és minden erejével le akarta beszélni erről a fiatalokat. A vita hevében hozzám fordult, gondolta, mivel egyidősek vagyunk, biztosan neki adok igazat, és megkérdezte, hogy ugye a kamrába veszem ezt a polcot. Mondtam, hogy nem, a nappaliba. Ezen kicsit meglepődött, a gyerekek viszont gyorsan elkezdtek faggatni, hogy a nyers fát mivel kezelem.
Mondtam, hogy lakkozom, ezen kicsit elszontyolodtak, mert ők fekete polcot szeretnének. Ezen az anyuka megint kiborult, mert szerinte "hogynézki" egy fekete polc. Együttérzően ránéztem, és mondtam, hogy ha egyszer a gyerekek valamit eldöntöttek, azt szerintem nem fogják megmásítani. A két kölyöknek meg annyit mondtam, hogy ha tényleg fekete színt akarnak, akkor legalább ne pácot használjanak, mert azt beissza a fa, hanem alapozót és valami fedőfestéket, és ha nagyon nem jön be a sötét szín, akkor még leszedhetik vagy átfesthetik. A srác olyan diadalmasan nézett az anyósjelöltjére, hogy majdnem felröhögtem. Ők megnyugodtak, én balra el polcokat vonszolva.
Azért hazafelé elgondolkodtam, hogy mennyire nem illek én a korosztályomba, akik már megállapodtak, ülnek otthon a sötétbarna szekrénysor előtt a bőrgarnitúrán és nem értik, hogyan rakhat valaki kamrapolcot a nappalijába.
