Grincsünk

Ha egy ünnep el..szásáról van szó, az én anyukámra bizton számíthatok. Nem véletlenül hagytam utoljára a hazalátogatást. F-et fel is mentettem az utazás alól, mondtam, hogy nem való ez gyenge idegzetűeknek.

 

Az első napot a hugicáméknál töltöttem, tökéletes ajándékokat találtunk ki egymásnak, apróságokat, de jókat. Ettünk finom töltött káposztát, habkarikát kilószámra, sütöttünk gesztenyét. Este csajos buli volt a gyerekszobában, tableten Shrek-et néztünk, aztán egymás hegyén-hátán aludtunk, "ölelve", ahogy a keresztlányom szokta mondani.

 

Másnap aztán jött a feketeleves. Átmentünk a Kisöcsémékhez, velük kicsit fagyos mostanában a viszony, de nem hoztuk szóba a kényes témákat, furfangosan a régi közös ismerősök fikázására tereltük a szót, jókat nevettünk, hiába, minket a gonoszkodás felszabadít.

 

Aztán megérkezett anyu is. Hónapok óta nem talákoztunk, de a rutinja a régi, egy jól irányzott "miért vágattad le a hajad?"-dal kezdett, majd bevitt egy "F miért nem jött?"-öt is. Szünetet sem tartva elkezdte a húgomat sorozni, záporozott a "kislánynak miért ilyen hosszú a fufruja?", a "van már munkahelyed végre?", a "ekkora szoknyában nem fagy be a feneked?" Amikor a kisöcsi került volna sorra, a sógornőnk kétségbeesett kamikázéként vetette magát anyu elé egy nagy tál pogácsával.

 

Ezzel sikerült elterelni a figyelmet magukról, mert anyunak eszébe jutott, hogy "szegény Józsikám mennyire szerette a pogácsát!" Ez azért szép, mert Józsikám nem a mi apánk, hanem anyu élettársa, akivel apu halála után élt, és aki nyáron halt meg. Kicsit fura volt, hogy a mi családi karácsonyunkon egy számunkra idegen embert siratunk, de még el is fogadtam volna, hiszen szegény csak néhány hónapja halt meg, nyilván friss még a seb. De anyunak nem volt elég a szegényjózsikámozás, elkezdte, hogy apu mekkora gazember volt, hogy itt hagyta őt öreg korára egyedül.

 

Megjegyeztem, hogy apu valószínűleg már kisfiú korától azt tervezte, hogy a nyugdíjazása előtt fél évvel rákot kap, két hónap alatt csontsoványra fogy, majd meg is hal, csak hogy anyut bosszantsa. Erre a drága jó anyám felsikoltott, hogy én mindig is szemtelen voltam, és kirohant bőgni a konyhába. Kisöcsém utána ment, elkezdte kérlelni, hogy hagyja már abba, és elkezdte magyarázni neki, mint egy nagyon türelmes ápoló egy különösen idegesítő elmebetegnek, hogy mi apu gyerekei vagyunk, és nekünk rosszul esik, hogy így beszél róla.

 

Anyuhoz valószínűleg nem jutott el az eszmei mondanivaló, mert berohant a szobába, és kiabálta, hogy apu Józsikám kislábujjáig sem ért fel, neki pedig egyenesen tönkre tette az egész életét, mert belőle bármi lehetett volna, ha nem apu mellett kellett volna nyomorognia. Felidéztem, hogy apu tizenöt évig két munkahelyen dolgozott, hogy etetni tudja anyut, a két öcsémet meg a húgomat, annak a férjét és a kislányát, mert akkoriban éppen egyikük sem dolgozott. Volt, hogy a városból az utolsó busszal, éjfélre ért haza, aludt négy órát és a hajnali első busszal ment vissza délelőttös műszakba. Erre az volt a válasz, hogy apu mindig is hülye volt, csak gürizett, de nem keresett semmit. És őt sosem vitte Horvátországba, sosem vett neki ékszereket. És hirtelen előkapta a telefonját, hogy megmutassa, hogy az új pasija micsoda szerelmes sms-eket írogat neki.

 

Itt jött el az a pont, amikor úgy éreztem, hogy vagy felállok és eljövök, vagy lehányom, úgyhogy felkaptam a kabátomat és elviharzottam, hugicámék alig értek utol. Kisöcsém este felhívott, elmesélte, hogy anyu még két órán át őrjöngött náluk, a lényeg az volt, hogy apu milyen alja ember volt. Megegyeztünk, hogy bár rendkívüli mértékben élveztük a műsort, jövőre inkább anyu nélkül karácsonyozunk.

Ajándék

Nem bírom magamban tartani, hogy milyen csoda ajándékot hozott nekem a Jézuska idén. Nem volt a kívánságlistámon, sosem vettem volna meg magamnak, nem is számítottam rá. Éppen ezért csodálatos.

 

Tulajdonképpen nem is én kaptam, hanem F. Az ő munkahelyén a tulajdonos minden évben meglepi a dolgozókat valamilyen értékes ajándékkal. Kaptak már szuper hátizsákot, túradzsekit, MP3 lejátszót. Idén ebook olvasót. Mivel F nem rajong az olvasásért, nekem adta. Kicsi, könnyű, gyönyörű.

 

Rejtő könyvet olvastam rajta először. F nevetve megjegyezte, hogy olyan vagyok most, mint egy gyerek, egész nap szólni sem lehet hozzám, a karácsonyi ajándékomat forgatom, ki- és bekapcsolom, olvasok, megszűnt számomra a világ. És tényleg így van.

 

Nagycsoportos óvodásként tanultam meg olvasni anyukámtól, és azonnal beszippantott a betűk világa. Ahogy kiszabadultam az iskolából, azonnal könyvet ragadtam. Mindegy volt, hogy mese, monda, indián történet, Tarzan vagy pöttyös könyv, minden jöhetett. Amikor elfogyott a gyerekszobai könyvespolc kínálata, akkor anyuék szobájából lopkodtam Szabó Magdákat, az Aranyecsetet, versesköteteket.

 

A volt anyósomnak is és Cs-nek is rengeteg könyve volt, aranybánya volt számomra a könyvespolcuk. Cs szenvedélyesen gyűjtötte is mindenhonnan az olvasnivalót, így az egész lakás, sőt még a telken a faház is tele volt ezekkel. Amikor elköltöztem onnan, otthagytam egy csomó bútort, használati tárgyat. Egyetlen dolgot hoztam el, ami nem volt az enyém: két novelláskötetet.   

 

F is tudta, hogy szeretek olvasni, kaptam is tőle egy tabletet két évvel ezelőtt, rengeteg könyvvel. A kis gép azonban néhány hónapja elkezdett gyengélkedni, féltem, hogy felmondja a szolgálatot. De most itt ez a kicsi, könnyű, vékony olvasó, úgyhogy hódolhatok továbbra is a szenvedélyemnek.

A mi karácsonyunk

Én arra emlékszem, gyerekkori karácsonyokból, hogy apu az összes szenteket felemlegette, amíg befaragta a fát, anyu meg kora reggeltől a konyhában szitkozódott, hogy neki húsgombócokat kell gyúrnia, mert "Apátok töltött káposztát akar karácsonyra." Nekünk már délután kettőkor el kellett kezdenünk a szaloncukor kötözését, hiszen öt kilónyit kellett felmadzagolnunk. És este, amikor legszívesebben jóllakottan feküdtem volna a karácsonyfa alatt és olvastam volna az ajándékba kapott könyvemet, fel kellett szedelőzködni és a hidegben elindulni valamelyik nagymamához, hogy nézzem az egy éve nem látott unokatesókat, akik ugyanúgy unják a családi bazájt, mint én.

 

Azért szeretek felnőtt lenni, mert már senki nem erőltetheti rám a plafonig érő karácsonyfát, az ötfogásos karácsonyi menüt, a véget nem érő rokonlátogatásokat. A karácsonyfát öt perc alatt díszítem fel,  nem kell degeszre tömnöm magam, és egész karácsonykor nyugodtan heverészhetek a meleg takaró alatt a kanapén.

Kiscsaládom

Én elméletileg egy rendes csaj vagyok. F előző házasságából származó gyerekeivel kedvesen viselkedem, ha nálunk alszanak, veszek nekik kiflit vacsorára, meghallgatom a történeteiket, tiszta törölközőt készítek nekik.

 

De amikor a Legkisebb este hétkor közli, hogy fél óra múlva felugrik, ezért nem tudom elkezdeni a hajfestést, és végül fél tízkor toppan be, így már nem is tudom befesteni a hajamat, majd F bejelenti, hogy holnap a gyerekek tízre jönnek, így holnap reggel rohamtempóban kellen készülnöm a karácsonyra, na, akkor már nem vagyok rendes csaj.

 

Csak tudnám, miért csak az ordításból értenek az emberek.

Kívánságpor

A hugicámtól kaptam kívánságport karácsonyra. Úgy kell kívánni, hogy a gyönyörűen csillogó varázsport a négy égtáj felé kell fújni, és fél lábon ugrálva el kell kapni néhány csillámot, és sorolni kell a vágyainkat. 

Szeretem a kistesómat! :)

Karácsonyi minimál

Nem tudom, ezekben az Ákossal terhelt időkben szabad-e ilyesmit bevallani, de én idén karácsonykor biztosan nem nyerek Szuperháziasszony díjat. Több helyen is olvastam, hogy már novemberben végig kellett volna gondolnom, hogy mikor mosok ablakot, milyen menüt teszek az ünnepi asztalra, milyen lesz a teríték, milyen ruhám, frizurám és körmöm lesz karácsonykor.

 

Nos, voltak terveim, de mivel oda a szabadságom, így ablakmosás helyett majd behúzom a függönyöket, a három fogásos vacsora rakott húsra és cukrászdából rendelt bejglire szűkül, a teríték olyan lesz, mint a tavalyi volt, új ruhát sem veszek, a frizurám sem újul meg karácsonyra, és hát a körmöm, nos, még az is előfordulhat, hogy ugyanaz a lakk lesz rajta, mint ma.  

 

A női princípiumnak annyi.

Csillagok, háborúk

Megkaptuk ma az első karácsonyi ajándékunkat: megnézhettük az új Star Wars filmet egy családi mozizás keretében. Hát... Bebizonyosodott, hogy évtizedek alatt sem változott az ízlésem, és nekem még mindig Harrison Ford a legjobb pasi a filmben.

Köszönöm, lányok, fiúk!

A munkahelyemen földindulás van. A főnököm egyszer csak kirúgta maga alól a széket, és azt mondta, hihetetlenül élvez minden cégünknél töltött percet, de nem képes tovább elviselni ezt a fene nagy boldogságot, így  aztán többé nem dolgozik itt. Mindezt évzárás és jövő évi üzleti tervezés kellős közepén. Szerda óta már be sem jár, neki már elkezdődött a karácsony. Neki most jó.

Nekem, akinek egész évben azt mondogatták, hogy ne szomorkodjon, hogy tavasszal és nyáron csak pár nap szabadságot tudott kivenni, mert majd decemberben elmehet, nekem most nem annyira jó. Ugyanis az év végi zárás és a jövő évi üzleti tervezés rám maradt. Egy nagy rakás elintézetlen üggyel egyetemben. Úgy terveztem, hogy ma lesz az utolsó munkanapom az évben, nyugodtan készülök a karácsonyra. Ehelyett még 23-án is dolgozom. 

Azért mégis csak nagyon jó nekem, mert az utóbbi pár napban kiderült, hogy van néhány szuper munkatársam, akikre számíthatok. Többen visszajöttek a szabijukról, bébisintérre hagyták a gyereküket, hogy nekem segítsenek, és függőben lévő ügyek félbemaradt szerződéseit, elkallódott teljesítésigazolásait keressék, orbitális excell táblázatokba rendezgessenek tervezett bevételeket, kiadásokat. 

Három nap alatt vagy tíz ügyet tettünk rendbe úgy, hogy nálunk is és a partnereknél is szabadságon van a gárda fele. Amikor ma este leadtuk az utolsó paksamétát is, és ballagtunk le a gazdasági osztályról porosan, hulla fáradtan, legszívesebben körbecsókoltam volna mindegyiküket. Remélem érzik, mennyire hálás vagyok nekik.

Fülbemászó

Ma bevásárlás közben gyönyörű zenét hallottam. Gyorsan lecsaptam a kosaramat, hangfelvételre állítottam a telefonomat, és a szaloncukros polcok mellett állva felvettem egy kis részletet. Itthon megkérdeztem a komolyzene nagy barátját, F-et, mi ez. Kis tanakodás után felismerte:

Beleborzongok, annyira gyönyörű. Azt hiszem, F-nek sikerült elrontani a zenei ízlésemet.

Most jó nekem

Alig vártam ma, hogy hazaérjek, feltekertem a konvektort, most itt ülök a meleg szobában a tűz mellett puha meggyszínű plédembe bugyolálva, fahéjas almateát kortyolgatok és a Szeretettel sebezve könyvet olvasom. A kutya itt kucorog a lábamnál a szőnyegen, és hangosan horkol. 

F hozott nekem mákos kiflit a péktől, így van holnapra reggelim. Most nagyon jó nekem.

A mi kis ügyeink

Vettem egy szőnyeget a Vaterán. Az eladó három saroknyira lakik tőlünk, ezért gondoltam, vasárnap elsétálunk érte F-el, és ketten hazahozzuk. Jó terv volt. Csak azzal nem számoltam, hogy F-nek elmennek otthonról.

 

Már induláskor átment elviselhetetlenbe: amikor mondtam neki, hogy nemsokára indulhatunk, felkapta a cipőjét és a kabátját, és kirohant a folyosóra, hogy onnan óbégasson befelé, miért nem megyek már. Amikor mondtam neki, hogy még öltözöm, kioktatott, miért nem akkor szóltam neki, amikor már valóban indulunk. Erős volt a kísértés, hogy lelökjem a lépcsőn, de túl sokan járkáltak a lépcsőházban, nem akartam tanúkat.

 

Az odafelé vezető úton is végig morgott. Hogy miért nem villamossal megyünk. Hogy miért nem autóval megyünk. Én szívesen megkérdeztem volna, hogy miért nem megy el az anyukájába, de nem akartam egyedül cipelni a szőnyeget.

 

Amikor kifizettem a holmit, még alig csukták be az eladók az ajtót, jött a következő kör: szőnyeget nem tudja két ember vinni, az képtelenség. Mondtam, próbáljuk ki. Nem, mondta, ki fog csúszni a kezünkből, és leesik a sárba. Annyira felidegesített, az idióta kekeckedésével, hogy egyszeriben rázúdítottam mindent, ami a rovásán volt hetek óta. Kibukott belőlem, hogy pontosan tudom, hogy arról szól ez a színjáték, hogy lusta dög, és így akarja elérni, hogy egyedül oldjak meg mindent. Felsoroltam, hogy nem segít a házimunkában, a bevásárlásban, most is elnézné, hogy egyedül vigyem haza a szőnyeget, miközben semmi dolga, csak fetrengeni akar a tévé előtt.

 

Egy ideig csak toporgott, majd dühösen a vállára kapta az összecsavart szőnyeget és elrohant vele. Én sarkon fordultam és elindultam az ellenkező irányba. Annyira dühös voltam rá, hogy jobbnak láttam otthagyni, mielőtt megfojtanám, aztán kénytelen lennék arra használni a szőnyeget, hogy a hulláját csavarom bele.

 

Már a házunk sarkához értem, amikor megláttam, hogy a keresztben éppen átsétál az úttesten vállán a hatalmas szőnyeggel. Annyira nevetséges volt, ahogy nagy dühösen menetelt, mind egy elcseszett gárdista, hogy elkapott a nevetés. Gyorsan felmentem a lépcsőn, bementem a szobába, becsuktam az ajtót. Ő dúlva-fúlva bement a másik szobába. Tíz perc múlva aztán átmentem hozzá, és megkérdeztem tőle, hogy voltak-e cigány ősei, mert ez a műsor a nyóckerben is sikert aratna. Először tette a sértődöttet, de erre már elröhögte magát. 

 

Néha azért megkérdezem tőle, hogy összecsavarjam-e a szőnyeget, akar-e járni vele egyet a ház körül. Csoda, hogy úgy érzem, én egy szent vagyok, mérhetetlenül sok türelemmel?

Mérjük össze!

Nem, még most negyven éves fejjel sem tudom megérteni, hogy felnőtt emberek miért nem képesek felnőtt emberek módjára viselkedni. Egy munkahelyen például miért kell újra és újra elmondani, hogy mindenki érjen be a munkaidő elejére, a fél órás ebédidő nem másfél órás, illik a munkaidő végéig maradni és a határidő az nem ajánlás.

 

Amíg hat ember tartozott hozzám, addig nem kellett ilyen megalázóan piti dolgokkal foglalkoznom, mindenki tudta a maga dolgát. Néhány hónapja kaptam egy nagy csapatot, és úgy gondoltam, ha a kezdetek kezdetén egyértelműen tisztázzuk a szabályokat, akkor azokat mindenki be is tartja.

 

Nagy hírem van, ez nem így megy. Vannak emberek, akik folyamatosan igénylik az erőfitogtatást. Úgyhogy nálam a karácsony előtti időszak a boruljunkösszesírvaafenyőalatt helyett azzal telik, hogy megmutatom, az enyém a nagyobb.