Balaton, szülinap

Amikor végignézem a régebbi bejegyzéseket, olyan jó felidézni az emlékeket, rácsodálkozni, hogy jaj, ez vagy az milyen szép volt. Ezért elhatároztam, hogy legalább azt feltöltöm ide, amikor készítek pár szép fotót, hogy ha vacak a kedvem, csak fellapozhassam. 

Tavasszal már volt néhány kalandunk a csajszikkal, de az első igazi nyaralás F-el volt a szülinapomon. Kitalálta, hogy meglepetésként szervez egy utazást, amiről én nem tudhattam semmit. Így esett, hogy amikor bringáztunk ki a Déli pályaudvarra, és jött szembe F barátja, és kérdezte, hogy hová megyünk, én annyit válaszoltam, hogy nem tudom, én csak a pályaudvarig tudom az utat, F meg annyit, hogy a Sarkkörön túlra. Láttam rajta, hogy megsértődött kicsit, úgyhogy mondtam F-nek, hogy a vonatról írja már meg neki a szitut, ne gondolja, hogy valami bajunk van vele. 

Aztán egészen Keszthelyig mentünk vonattal, majd elkerekeztünk Vonyarcvashegyre, ahol a szállásunk volt. Út közben ettem egy fügés fagyit, brühühü..., annyira finom volt, minden nap eszembe jut... Bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy egy fehér fakunyhóba megyünk az erdő szélére, ahol a nagy diófáról lóg a függőhinta, vagy egy türkiz kabinba, aminek a teraszáról nézhetjük a Balatont. Aztán F felvilágosított, hogy ilyen szállásokat foglalt először, de amikor megtudták, hogy Selyem is jön velünk, akkor kidobtak minket. Hiába mondta, hogy pici fehér selyemkutya, nem megy az ágyra, hangja sincs, nem volt kegyelem. Így aztán F foglalt egy apartmant egy házban a kilencvenes években. Isten az atyám, 20 évesnek éreztem magam a sok német felirat között, a tipikus Zimmer Feri panzióban. Szép volt, tiszta, gondozott a kert, cseresznyefával, levendulával, volt medence is, amiről sajnos nem tudtam, pedig pacsáltam volna benne szívesen. 

Az első nap megérkeztünk, lementünk a partra, és elkerekeztünk a Szent Mihály dombhoz. Itt F fotózott, én pedig bőgtem, úgy, hogy ő ne lássa. Az utunk ugyanis amellett a kis magánkemping mellett vezetett el, ahol a volt férjemmel sokszor nyaraltunk. Eszembe jutott, hogy reggel mindig korán felébredtünk a sátorban, és Bolyhossal kettesben elmentünk sétálni a bringaút mentén. Harmatos volt a fű, én pizsamában és melegítőfelsőben bóklásztam, Bolyhos még félig aludt, úgy ballagott mellettem. Aztán visszabújtunk még kicsit bóbiskolni a matracunkra. A Szent Mihály dombról pedig megláttam a nagykempinget, amit bezártak, mert lakóparkot építenek a helyére. És egyszerre eszembe jutott, hogy ezek a jó kis kempingezések nem csak elmúltak, hanem el is vesztek örökre, nincs már Bolyhos, és mennyire hiányzik. 

Másnap Keszthely volt az úticél, nagyon régen voltam a kastélyban, ezért kértem, hogy sétáljunk kicsit a parkjában. Először csalódás volt, mert én egy dús, gyönyörű, tele virágokkal kertre emlékeztem, és egy kiégett placc fogadott. Aztán elkeveredtünk a kastély mögé, megtaláltuk a tavat, a gyönyörű fákat, bokrokat, és bár egyáltalán nem tűnt ismerősnek, azért szép volt. Az első nap még nem tűnt fel, de most már igen, hogy május harmadik hete volt, mégis üres volt minden. Vonyarcon még úgy gondoltam, hogy jó, hát ez mégiscsak egy kis falu, érthető, hogy alig vannak, de Keszthelyen azért már vártam volna embereket. Nem hiányoztak, nem azért, csak fura volt. Hazafelé Balatonedericsen bementünk a Mónisüti cukrászdába, hát, már csak ezért is szívesen költöznék ebbe a faluba. 

Harmadik nap Szigligetre mentünk, gyönyörű volt az út is, a Sós-öböl az egyik kedvencem, gyönyörű Szigliget minden utcája is. Mindig úgy megyünk, hogy az egyik alsó úton érkezünk be, végigtekerünk alul, aztán a strand utcáján, majd felmegyünk a felső utcákba, és az Alkotóház mellett bringázunk vissza. Nagyon szeretem, hogy itt még őrzik a régi építkezési szokásokat, tudom, hogy nem lehet skanzent csinálni mindenből, de én azért szeretnék. Selyem mindig az első bringakosárban utazik, be van kötve hámmal, onnan tekintget szét. Ennek köszönhetően mindig mosolygó emberek jönnek velünk szemben, mert amint meglátják a kutyát, vigyorognak. Persze, nem órákig aszaljuk a kutyát a kosárban, mindig tartunk pihenőt, iszik, lespricceljük vízzel, van árnyékolója, szóval vigyázunk rá nagyon. A legnagyobb kincsünk ez a kis hülye. 

A negyedik naptól kicsit féltem, mert csomagokkal kellett eltekerni Vonyarcvashegyről Fonyódra. Persze a Selymet F vitte, és nem is volt sok csomagunk, annak is nagyobb részét ő vitte, de azért ne feledjük, hogy én egy 20-as kerekű, összecsukható bringával járok, nem egy félmilliós csodával, mint F. Ennek ellenére simán bírtam, nagyon szép volt az út, Balatonberénybe beleszerettem, az még a régi balatoni hangulat. 

Nagyon jó kis szülinapi utazás volt, az elején még fura volt látni a sok értelmetlen építkezést, de amikor kerekeztem Vonyarcvashegynél a parton, és szólt a kakukk, rájöttem, hogy a Balaton az mindig is Balaton marad, és elkezdtem a természetre koncentrálni, a sok virágra, a víz illatára, a vitorlásokra, és nagyon jól éreztem magam. 

Virágmánia

 Tegnap este olyan helyzetbe kevertem magam egy virág miatt, hogy a végén hol sírtam, hol nevettem.

Munka után elszaladtam az Oázis kertészetbe, tűzesőt és kisebb Annabelle hortenziát akartam nézni. Vittem egy szatyrot, ha esetleg több virágot kapok. Már amikor a 9-es buszon zötykölődtem, láttam, hogy furcsán kékes az ég, mintha hó készülődne. Gondoltam, gyorsan körbefutok csak, mire elkezd esni a hó, haza is érek. 

Igen ám, de ahogy nézegettem a hortenziákat, megéreztem valami mesés illatot. És megláttam egy télen virágzó cserjét, egy Tündérfát. 3000 forintért. Kb. mintha ingyen lenne. Ami mellesleg 1,5 méret magas volt, nagy cserépben. De nem tudtam ott hagyni, hiszen egy ilyen fogás nekem felér egy kisebb csodával. A pénztárosnő fura hangsúllyal kérdezte, hogy kocsival vagyok-e, és elég ijedten néztek össze a kolléganőjével, amikor válaszoltam, hogy nem, BKV-val. 

Amikor kiléptem a kertészetből, megértettem, miért pislogtak. Az ég fekete volt, és a Kőbányai úton vízszintesen fújta a viharos szél a havat. Igyekeztem a 1.5 méteres csomagot magamhoz szorítani és minél hosszabb szakaszon megtámasztani. A cserjére húzott nejlon dagadt, mint egy vitorla, én pedig alig tudtam megtartani. Beszaladtam egy közeli ház árkádja alá, de a szél akkora volt, hogy felborította az egyik üzlet előtt a rágó automatákat is. Azért némi menedéket adott, amíg a vihar legerősebb része lefutott. Mivel nem lehetett tudni, hogy ez meddig tart, elindultam futólépésben az 1-es villamoshoz, ami két buszmegállónyira van a kertészettől. 

A vállamon a laptop, és a szatyor pár kisebb virággal, a karomban a Tündérfa. A hó szakad. Mire a villamoshoz értem, átázott a kabátom, a cipőm, a sálamból, a hajamból folyt a víz. Ja, és persze egy régi villamos jött, tele emberrel, még jó, hogy zilált külsőm nem volt feltűnő a sok lepukkant utas között. 

De van egy Tündérfám, aminek most két hétig érzem is az illatát, mert egyelőre a loggián állomásozik.

Vigyori

Csak vonszolom magam, szorongós, bánatos napjaim vannak, pedig nem történt semmi különös. Bármerre nézek, mindenki rosszkedvű, a blogokban is azt olvasom, hogy mindenki letargiában van. 

Hogy legyen körülöttem egy kis vidámság, rendeltem a Legyél Te is Kreatív oldalról vigyori linzerformákat. És megyek a csajokhoz hétvégén, megnézem, mi a helyzet a kertben, meg kicsit feltöltöm a jókedv-tartalékaimat.

Kívánságok

Az év eleje arra készteti az embert, hogy áttekintse, mit hagyott maga mögött, és mit tervez a jövőben.

Az elmúlt évre nem lehet panaszom, rövid kacskarigók után megtaláltam azt a munkahelyet, ahol egész jól érzem magam, és tréneri végzettséget szereztem. Sok időt töltöttem a telken, jókat bandáztam a húgommal meg a keresztlányaimmal meg a Selyemmel, a lehetőségekhez képest jártam is elég sok helyen, voltam Óbányán, Pécsett, Egerben, Tihanyban, Bükkszentkereszten, Siófokon. Ami rossz volt, hogy nem jutottam el Olaszországba, és egyáltalán nem haladtam sem a lakás szépítésével, sem az angollal, sem a vezetés gyakorlásával, sem a saját vállalkozás építésével. A járvány kikészít, bár van három oltásom, félek a Covidtól, és több, számomra fontos ember meghalt 2021-ben, ez pedig érzem, hogy megviseli a lelkem.

Ez az év eddig eléggé miaf.sz, a Selymen és a Kismadáron kívül minden szerettemből elegem van. Lelkizni most nincs kedvem, ezért kicsit a testemet igyekszem kényeztetni. Fent hagytam az ünnepi fényeket, szeretem a meleg sárga pöttyöket az ablakon, narancsos-fahéjas illatgyertyát égetek, szól a zene, hiperkarma, kispál, vad fruttik, 30Y ilyesmik. És mivel úgy éreztem magam az elmúlt hónapokban, mint a farkas, miután a nagymamát és Piroskát kövekre cserélték a hasában, könnyebb ételekre váltottam, lemondtam a gyorskajákról, főzök itthon, nem nagy dolgokat, tésztát, bulgurt, ilyesmit. Reggelire mandulatejes áztatott zabkásákat készítek keserű kakaóval, magokkal, gyümölcsökkel. Holnapra olyan pestos tésztát csináltam sörélesztő pehellyel, hogy csiklandozza a szájpadlásomat... hmmmmmmmm... Még a mozgást kellene bevezetni, az sem lenne túl bonyolult, csak el kellene pakolni a dobozokat az elliptikus trénerem elől. Jó, mentségem, hogy a sarkam még mindig be van gyulladva, és sokszor alig tudok lábra állni. Remélem, hogy a lökéshullám terápia használ. És a nagy mumusom, a vízivás is ott van még, ez valahol nevetséges persze, hogy nem vagyok képes meginni pár pohár vizet, de hát, sajnálom, ez van...

Remélem, 2022 csak jókat hoz nekem. Szuper lenne a munkámat kicsit felpörgetni, megcsinálni a honlapomat, szeretnék megint vezetni, kicsit angolozni, a csajokkal kempingezni Balatonon, a telken megszépíteni a házikót kívülről is, sokat ott aludni, megcsinálni a teraszt is, a kertet, rendbehozni a beteg fáimat, és nézni a sorban nyíló virágokat. Be akarom fejezni a lakást, kipakolni végre az összes holmit a dobozokból. Utazni is jó lenne. Ha esetleg a Covid elhúzna, Dél-Olaszországba szeretnék eljutni nyár végén, de Óbánya remélem mindenképpen belefér, és Bükkszentkereszt is, meg egy kis Mátra, meg az Őrségben is jó lenne bringázni, és a Balaton felvidéken. És az évek óta dédelgetett vágyam, hogy a Selyemmel elmenjek egy soknapos gyalogos zarándokútra, körbe a Balatonnál. Először a Covid tett keresztbe, utána a sarokgyulladásom. Remélem, idén májusban vagy ősszel legalább néhány napot tudok kalandozni. Ha meg nem, akkor kifekszem a kertbe, és nézem a loncokat, a Pink Annabelle hortenziáimat, a rózsáimat, a sásliliomokat, a gyertyavirágokat, a nyári orgonákat, a mályvacserjéket, az árnyékliliomokat, a.... Jaj, már alig várom a tavaszt...

 

Boldog? Új év

Egyelőre nem a kedves arcát mutatja nekem 2022. Egerből nagyon jókedvűen érkeztem haza, F a három nap alatt végig cuki üzeneteket küldözgetett messengeren, hogy mennyire vár ő is, Selyem is. 

Ehhez képest, amikor beléptem az ajtón, egy lelkes kutya, és egy kelletlen pasas fogadott. Egész este alig akart szólni hozzám, amikor meséltem neki Egert, alig figyelt, majd látványosan elkezdett nézegetni a tabletjén valami interjút. Közben közölte, hogy ő másnap elmegy bringázni, de még nem hozott sós süteményt a pezsgőhöz, azért nekem kell lemennem. Mondtam, hogy ok. Mondta, hogy de korán kell mennem, mert elfogy a sós. Mondtam, hogy ok.

Szilveszter reggelén szerettem volna meginni egy kávét, és enni egy szelet bejglit. F már egyedül megreggelizett azzal a jelszóval, hogy ő már megy is bringázni. Telepakolta a cuccaival a fürdőt, majd elkezdte pumpálni a bicikli kerekét az étkezőben Így én ott álltam a felfordulás közepén hálóingben, és nem tudtam sem öltözni, sem enni. Nézegettem a híreket a telefonomon, hogy teljen már az idő, készüljön F. Egyszer csak hallom, hogy elkezd csapkodni, morogni, majd megjelenik az utcai ruhájában, hogy ő akkor lemegy a cukrászdába, mert látja, hogy én nem fogok, és elfogy a sós sütemény. Köpni-nyelni nem tudtam, elkezdtem mondani, hogy rá várok, de addigra nagy csapkodások közepette elrohant. 9.30-kor. 

Velem fordult egyet a világ, kurvára feldühödtem, felöltöztem, és elindultam én is a cukrászdába, hogy lássam, valóban veszélyben volt-e a sósellátmányunk a nyitás után fél órával. Út közben találkoztam F-el, de rá sem néztem, legszívesebben felrúgtam volna. Persze a cukiban halomban állt a sütemény, vettem sósat, édeset, hogy lenyomjam F torkán zacskóstól. Mikor hazaértem, még mindig tárva-nyitva volt a fürdő, szét volt szedve a bringa az étkezőben, F pedig téblábolt. Próbáltam megkérdezni, hogy ez mi volt, de csak emelt hangon azt hajtogatta, hogy én a telefonomat nyomkodtam, és nem akartam lemenni, miközben elfogyott a sós a cukrászdában. 

És akkor beugrott, hogy anyám szokott ilyen megveszekedett baromként viselkedni, és éreztem, hogy én ezzel az emberrel nem akarok szilveszterezni. Ezt el is mondtam F-nek, bementem a nappaliba, és becsuktam az ajtót. Amikor elment bringázni, kicsit összekaptam a lakást, behordtam a sütemények, üdítők felét magamhoz, behívtam a kiskutyát, és én a magam részéről lezártam 2021-et. Este a petárdázás miatt a Selymet kellett pátyolgatnom, az összebújás-takaróba bugyolálás, dajkálás közepette én is elaludtam 11 órakor. 

Azóta sem nagyon beszélek F-el, egyelőre nem is nagyon van mondanivalóm számára azon kívül, hogy csesződjön meg sósan.