Amikor végignézem a régebbi bejegyzéseket, olyan jó felidézni az emlékeket, rácsodálkozni, hogy jaj, ez vagy az milyen szép volt. Ezért elhatároztam, hogy legalább azt feltöltöm ide, amikor készítek pár szép fotót, hogy ha vacak a kedvem, csak fellapozhassam.
Tavasszal már volt néhány kalandunk a csajszikkal, de az első igazi nyaralás F-el volt a szülinapomon. Kitalálta, hogy meglepetésként szervez egy utazást, amiről én nem tudhattam semmit. Így esett, hogy amikor bringáztunk ki a Déli pályaudvarra, és jött szembe F barátja, és kérdezte, hogy hová megyünk, én annyit válaszoltam, hogy nem tudom, én csak a pályaudvarig tudom az utat, F meg annyit, hogy a Sarkkörön túlra. Láttam rajta, hogy megsértődött kicsit, úgyhogy mondtam F-nek, hogy a vonatról írja már meg neki a szitut, ne gondolja, hogy valami bajunk van vele.
Aztán egészen Keszthelyig mentünk vonattal, majd elkerekeztünk Vonyarcvashegyre, ahol a szállásunk volt. Út közben ettem egy fügés fagyit, brühühü..., annyira finom volt, minden nap eszembe jut... Bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy egy fehér fakunyhóba megyünk az erdő szélére, ahol a nagy diófáról lóg a függőhinta, vagy egy türkiz kabinba, aminek a teraszáról nézhetjük a Balatont. Aztán F felvilágosított, hogy ilyen szállásokat foglalt először, de amikor megtudták, hogy Selyem is jön velünk, akkor kidobtak minket. Hiába mondta, hogy pici fehér selyemkutya, nem megy az ágyra, hangja sincs, nem volt kegyelem. Így aztán F foglalt egy apartmant egy házban a kilencvenes években. Isten az atyám, 20 évesnek éreztem magam a sok német felirat között, a tipikus Zimmer Feri panzióban. Szép volt, tiszta, gondozott a kert, cseresznyefával, levendulával, volt medence is, amiről sajnos nem tudtam, pedig pacsáltam volna benne szívesen.
Az első nap megérkeztünk, lementünk a partra, és elkerekeztünk a Szent Mihály dombhoz. Itt F fotózott, én pedig bőgtem, úgy, hogy ő ne lássa. Az utunk ugyanis amellett a kis magánkemping mellett vezetett el, ahol a volt férjemmel sokszor nyaraltunk. Eszembe jutott, hogy reggel mindig korán felébredtünk a sátorban, és Bolyhossal kettesben elmentünk sétálni a bringaút mentén. Harmatos volt a fű, én pizsamában és melegítőfelsőben bóklásztam, Bolyhos még félig aludt, úgy ballagott mellettem. Aztán visszabújtunk még kicsit bóbiskolni a matracunkra. A Szent Mihály dombról pedig megláttam a nagykempinget, amit bezártak, mert lakóparkot építenek a helyére. És egyszerre eszembe jutott, hogy ezek a jó kis kempingezések nem csak elmúltak, hanem el is vesztek örökre, nincs már Bolyhos, és mennyire hiányzik.
Másnap Keszthely volt az úticél, nagyon régen voltam a kastélyban, ezért kértem, hogy sétáljunk kicsit a parkjában. Először csalódás volt, mert én egy dús, gyönyörű, tele virágokkal kertre emlékeztem, és egy kiégett placc fogadott. Aztán elkeveredtünk a kastély mögé, megtaláltuk a tavat, a gyönyörű fákat, bokrokat, és bár egyáltalán nem tűnt ismerősnek, azért szép volt. Az első nap még nem tűnt fel, de most már igen, hogy május harmadik hete volt, mégis üres volt minden. Vonyarcon még úgy gondoltam, hogy jó, hát ez mégiscsak egy kis falu, érthető, hogy alig vannak, de Keszthelyen azért már vártam volna embereket. Nem hiányoztak, nem azért, csak fura volt. Hazafelé Balatonedericsen bementünk a Mónisüti cukrászdába, hát, már csak ezért is szívesen költöznék ebbe a faluba.
Harmadik nap Szigligetre mentünk, gyönyörű volt az út is, a Sós-öböl az egyik kedvencem, gyönyörű Szigliget minden utcája is. Mindig úgy megyünk, hogy az egyik alsó úton érkezünk be, végigtekerünk alul, aztán a strand utcáján, majd felmegyünk a felső utcákba, és az Alkotóház mellett bringázunk vissza. Nagyon szeretem, hogy itt még őrzik a régi építkezési szokásokat, tudom, hogy nem lehet skanzent csinálni mindenből, de én azért szeretnék. Selyem mindig az első bringakosárban utazik, be van kötve hámmal, onnan tekintget szét. Ennek köszönhetően mindig mosolygó emberek jönnek velünk szemben, mert amint meglátják a kutyát, vigyorognak. Persze, nem órákig aszaljuk a kutyát a kosárban, mindig tartunk pihenőt, iszik, lespricceljük vízzel, van árnyékolója, szóval vigyázunk rá nagyon. A legnagyobb kincsünk ez a kis hülye.
A negyedik naptól kicsit féltem, mert csomagokkal kellett eltekerni Vonyarcvashegyről Fonyódra. Persze a Selymet F vitte, és nem is volt sok csomagunk, annak is nagyobb részét ő vitte, de azért ne feledjük, hogy én egy 20-as kerekű, összecsukható bringával járok, nem egy félmilliós csodával, mint F. Ennek ellenére simán bírtam, nagyon szép volt az út, Balatonberénybe beleszerettem, az még a régi balatoni hangulat.
Nagyon jó kis szülinapi utazás volt, az elején még fura volt látni a sok értelmetlen építkezést, de amikor kerekeztem Vonyarcvashegynél a parton, és szólt a kakukk, rájöttem, hogy a Balaton az mindig is Balaton marad, és elkezdtem a természetre koncentrálni, a sok virágra, a víz illatára, a vitorlásokra, és nagyon jól éreztem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése