Felügyelet

Este megkívántam egy kis bringázást, mondtam F.-nek, menjünk egy kört a környéken. Lecibáltam a kerékpáromat a második emeletről, éppen nyitottam a kaput, amikor F., utolért és rám szólt, hogy nem jól csinálom, a biciklinek mindig a jobb oldalon kell lenni, mert csak úgy tudom RENDESEN kitolni, úgy, hogy közben a hátammal támasztom az ajtót. Inkább nem szóltam semmit. Nem mondtam neki, hogy akkor úgy látszik, hozzám nagyon kegyesek az égiek, mert eddig még mindig simán kijutottam a kapun bringástól, pedig nem volt stratégiám. 

Vajon nem kellene nekem elmagyarázni, hogy is van ez a belégzés-kilégzés dolog? Mert most csak úgy veszem a levegőt, ahogy eszembe jut, és lehet, hogy nem is RENDESEN lélegzem...

Rossz arcok

Sokak szerint óriási dolog, hogy Patricia Arquette nem plasztikáztat. Engem pedig az hökkentett meg, hogy egyáltalán felmerül egy negyvenhat éves nő esetében, hogy kellene. Szerintem egy színésznő (hacsak nincs hatalmas, kampós orra vagy Jumbófülei) elvan plasztikai sebész nélkül. De ha nem tud megbékélni azzal, hogy múlik az idő, akkor is felesleges varratnia hatvan éves koráig. Mit kellene ránctalanítani egy negyvenhat éves nőn? És főleg minek? Hogy eltűnjön az a néhány kis nevetőránc a szeme körül? Azért, hogy cserébe úgy nézzen ki, mint Joker a Batman filmből?

Azért nem szeretek újabban hollywoodi filmeket nézni, mert dermesztő látni, mennyire szétszabták néhány sztár arcát. A legtöbb úgy fest, mintha egy Z kategóriás filmből a gonosz gumimaszkja lenne. Egyébként nem is értem, hogy van ez: húsz évvel ezelőtt csak a szike volt, ma ott a lézer meg a mélyhámlasztás, a hyaluron, meg ki tudja mi, és mégis, a hetven éves Gábor Zsazsa különben nézett ki, mint most az ötven éves Meg Ryan. Úgy tűnik, a plasztikai sebészeket is internetes gyorstalpalókon képzik már.

Semmering, óriásfánk, miegymás

Egy sort kihúzhatok az idei kívánságlistámról: elmentünk egy külföldi utazásra F.-el. Egy buszos kiránduláson voltunk Ausztriában. Nyugalom, nem ragadtam a nyolcvanas években, tudom, hogy nincs már éves valutakeret, és mindenki oda utazik, ahová akar. Csak mi nem mentünk mostanában sehová. Ahhoz képest, hogy F.-el kiránduláson ismerkedtünk meg, az utóbbi egy évben kimaradt az utazás. Jó, nem áll korlátlanul pénz a rendelkezésünkre, de igazából az volt a kihívás, hogy végre kinézzünk egy utat, befizessük, és felszálljunk a buszra.

A világ tetején.

Na jó, igazából a semmeringi sípálya környékén.

Találtunk egy nagyon jó utazási irodát, érdekes volt a program, kényelmes, tiszta volt az autóbusz, kedvesek voltak az idegenvezetők. Ebből is látható, hogy nincsenek túlzott elvárásaim a szolgáltatókkal szemben. Hazafelé tettünk egy kis kitérőt és megnéztük a lélegzetelállítóan gyönyörű Maria Schutz kegyhelyet. Mondjuk ott kiakasztott a csapatunk, mert úgy rohanta meg a templomot, mint egy tatár horda. Komolyan: 40-50 éves emberek még sosem hallottak arról, hogy egy templomban nem esünk neki mindennek, mint tehén az anyjának, nem nyúlkálunk a szobrokhoz, nem támaszkodunk az oltárnak, nem csörgetjük a mobiltelefonunkat, nem beszélünk hangosan? Nem, még azt sem ordibáljuk tele torokból, hogy "Aztadeszépodanézz!!!" Szerencsére amikor az idegenvezető bedobta, hogy a szomszédban óriásfánkokat lehet enni, a csapat nagy része áttódult oda, és kicsit lehetett csendben ülni a templom hátsó padsorában.

Egyébként az óriásfánk is egy csoda, nem olajos, a tésztája kicsit jobban hasonlít a kenyéréhez, mint a mi farsangi fánkunkéhoz, és tényleg óriási. De semmi pánik, megbirkóztam vele.

Újabb függőség

Ma olyan gyorsan lapátoltam magamba a zöldséges bulgurt, hogy alig vettem levegőt közben. Meg is lepődtem magamon, mert nem volt ebéd után megbeszélésem, lett volna időm enni. Aztán bevillant, hogy azért a nagy sietség, mert a fiókomban lapul egy fél Kapucíner szelet ebéd utánra.

 

Egy rohadt édességfüggő vagyok, nincs mit tenni.

Halál a projektmenedzserekre!

Egyik szemem sír, a másik meg nevet. Vállalatcsoporton belül áthelyezték a csapatunkat, egy nagyobb vállalathoz tettek minket. Magasabb beosztás, jobb fizetés, utazási költségtérítés, mifene. Szeretem a főnökömet, szuper a kollégám, világos az iroda, működik a számítógépes hálózat, van mobilinternet. Ez a jó. De az eddigi nyugis kis negyven fős cég helyett egy kétezer fős vállalat igazgatóságán vagyunk. Egy csomó nagyképű majom között. Ez a rossz.

A lányok pornókosztümben és mellnél szétpattanó blúzban, a fiúk feszülős szövetgatyában és karcsúsított ingben járnak. Ma jött velem a liftben egy pasas, akin kivágott póló, répafarmer és bokacipő volt. Nem tudom feledni a látványt. Még ebédelni sem szeretek, a Király utca menő, horror áras helyei az agyamra mennek. Mondhat nekem bárki bármit, két szelet Spar Budget rántott sajtért akkor is túlzás 1300 forint, ha a nagymama színesre festett tonett székén ücsöröghetek ebéd közben.

De ez mind nem is érdekelne, ha a sok menőség nem járna iszonyatos nagyképűséggel. Én ennyi kihaénnem, magától elszállt embert sehol sem láttam. Komolyan, némelyik majd hanyatt esik a saját nagyszerűségétől. Negyedik napja vagyok itt, de már összeugrottam egy másik szakterület projektvezetőjével. Mint új ember, tisztelettel, kedvesen kérdeztem tőle valamit e-mail-ben, ő pedig egyszavas, értelmezhetetlen válaszokat böfögött vissza. Újra udvariasan kértem, hogy legyen kedves kicsit bővebben kifejteni, mire két szavas lekezelő válaszokat küldött. Felhívtam, hogy tisztázzuk a dolgot, ő pedig közölte, hogy nem ad több információt, még akkor sem, ha a vezérigazgatónak van rá szüksége, mert ez a projekt ügye. Na, itt már elszakadt a cérna, és megkérdeztem, mégis kinek képzeli magát, és miért gondolja, hogy a projekt varázsszóval elfedhető minden baromság? Elanyázgattunk egy ideig, majd lecsaptam a telefont. 

Még most is dühös vagyok. De gyógykezelem magam. Már megettem egy nagy csokihabos pudingot, és iszom egy Cosmopolitan koktélt. Ha százhúsz kilós alkoholista leszek, az a projektmenedzserek miatt lesz.

Nyuggerek

Úgy volt, hogy ma este Pilatesre megyünk egy barátnőmmel. Sajnos a derekam nem lett jobb ma reggelre, így írtam neki egy üzenetet, hogy én legfeljebb nézőként vehetek részt ma az órán.

Visszaírt, hogy ő is éppen le akarta mondani, mert ő meg a vállát rántotta meg, így meg sem tud moccanni. Megegyeztünk, hogy csak jövő héten megyünk.

De lehet, hogy inkább nyugdíjas tornára kellene...

Túladagolás

Én tényleg szeretnék egy naaaaaaagy boldog család része lenni. Hétvégente testvérekkel, sógornőkkel, unokaöccsökkel színházba járni, együtt ebédelni, kertben sütögetni. Csak sajnos az a tapasztalatom, hogy a naaaaaaaagy boldog család a valóságban nem létezik. Minél nagyobb ugyanis a família, annál több emberrel kell megegyezni, és annál nagyobb az esély arra, hogy valakit, sőt megeshet, hogy valakiket a fenébe kívánunk. 

Ezúttal még csak nem is az én családom alakított, hanem F.-é. Vasárnap estére F.-nek, az apukájának és nekem koncertjegyünk volt. Ezt hónapokkal ezelőtt megvettük, F. apukája elmondta minden gyerekének, hogy ezen a napon nem ér rá. Igen ám, de ezen a hétvégén Stravinsky maraton van a MÜPA-ban, és ha ég a földdel egybe ér, azt mi akkor sem hagyhatjuk ki. (Ez F. álláspontja, nem az enyém. Én elhatárolódom.) Így aztán szombat délelőttre is koncertjegyet vett.  Ezt is jelezte András apukája minden gyermekének.

És itt lép működésbe a drága család. F. apukájától ugyanis minden évben színházjegyet kapunk ajándékba. Nem csak mi ketten, hanem F. testvérei, az ő párjaik, F. volt felesége és az ő párja. (Erről majd még mesélek, valami csodás ötlet, na.) F. nővére segített megvenni F. apukájának a színházjegyeket, és kiválasztani az időpontot. És mivel ő januárban és februárban minden másik hétvégén elutazik vagy vendégeket fogad vagy egyéb fontos tevékenységet végez, erre a szombat estére vette a jegyeket. Hogy hol van az lefektetve, hogy a karácsonyi ajándék előadás csak januárban vagy februárban lehet? És hogyan lehet úgy élvezni egy előadást, hogy közben azt pörgeted a fejedben, hogy koncert előtt még be tudsz-e ugrani húst venni? Mindezt megkérdeztem F.-től, de csak pislogott.

Így aztán ez a hétvége őrült rohanás volt, mert a szokásos teendőket, lásd bevásárlás, mosás, takarítás, be kellett szuszakolni két kulturális program közé. Ennek köszönhetően már szombaton reggel üvöltöztünk egymással, mert F. elszámolta magát, és elindított egy mosást, ami akkor járt le, amikor indult a villamosunk. Így üvöltözés után ő előre ment kiváltani a jegyeket, én meg szép ruhában teregettem és rohantam utána Tűzmadár szvitet hallgatni.

Mivel a koncert és a színház között nem lett volna időm normális ebédet főzni, megcsapoltam a SZÉP kártyámat, és meghívtam F.-et és az apukáját a Marcello étterembe. Ez nem volt rossz ötlet, olyan pirított erdei gombás szélesmetéltet és panna cottát ettem, hogy ha Marcello szeretne a családtagom lenni, bármikor szívesen örökbe fogadom.

Este színház, Shakespeare Vízkereszt vagy amit akartok, sok fiatal színésszel. Érdekes volt, tele poénokkal. Nem volt Shakespeare darab, hanem egy Vízkeresztet alapul használó történet, de jó volt. Este tízkor a család még javasolta, hogy üljünk be valahová, de mi leléptünk. Szerencsére nem kellett azt mondanom, hogy kösz az elcseszett hétvégét, menjen veletek, akinek három anyja van, mert a többiek vacsorázni akartak, F. pedig fogyókúrázik, és ilyenkor vérfarkasként viselkedik kaja közelében.

Ma reggel folytatódott a rohanás, be kellett pótolni a tegnap elmaradt bevásárlást, takarítást. A kapkodásban rosszul fordultam, és kiment a derekam. Délután már sem állni, sem ülni nem tudtam, így ki kellett hagynom a koncertet. Most fekszem, lóbalzsam szagot árasztok, és nyomorultul érzem magam. 

Kárpótlásul kevertem egy rozéfröccsöt, és megnézek annyi Jóbarátok epizódot, amennyit csak tudok.

Kommunikációs zavar

Reggel úgy ébredtem, hogy keresztben rajtam horkolva aludt a bolyhos. Van egy olyan érzésem, hogy ez a kutya nem értette meg maradéktalanul, mit jelent, hogy nem jöhet fel az ágyra...