Nem érdekel, nem érdekel...

Persze, túl szép lenne, ha nyugiban telne egy karácsony. Mindig vannak okosok, akik azt mondják, hogy ez nem illik, mert igenis meg kell adni a módját az ünneplésnek, és igenis kell ajándék, és kell vendégség, mert anélkül nem az igazi. És ha visszakérdezek, hogy mi nem az igazi, a szopás?, akkor meg hüledeznek, hogy de hát én milyen vagyok. 

És mivel nem akarom tovább feszíteni a húrt, nem kérdezem meg, hogy ugyan mi értelme egy szuperszar fotókból összeállított naptárt adni karácsonyra, amit a megajándékozott tuti, hogy nem rak ki a falára, és amire az ajándékozó annyi energiát szánt, hogy az utolsó oldalán még a számlát is rajta felejtette. Mert félek, hogy ha ezt megemlíteném, akkor megkérdezném, hogy mi értelme lenne egy egész délután ülni tíz olyan ember között, akiknek nincs egymás számára mondanivalójuk, és csak kényszeredetten pörgetik a hogytanulnakagyerekek/denehézapedagógusokélete/szörnyűezakormányazelőzősevoltjobb/fájaderekadmiértnemmészorvoshoz imamamalmot, és még annyi mindent megkérdeznék, amit jobb, ha nem kérdezek. 

Így aztán csak annyit válaszolok, hogy nekem így jó. Végül is mindegy, hogyan csűrjük-csavarjuk, megúsztam a családot ezen az ünnepen is.

Karácsonyi luxus

Az elmúlt hetekben - ahogy minden évben karácsony környékén - megerősödött bennem, hogy luxusban élek. Nem, nem kaptam autót karácsonyra, még gyémánt gyűrűt sem. És nem, nem utazunk el Thaiföldre.

De amikor az üzletekben én voltam az egyetlen, aki a kétségbeesett, tele kosárral ide-oda futkosó emberek között nyugodtan vásárolt, éreztem, hogy szerencsés vagyok. Nem, nincs bejárónőm, aki elintéz mindent. Ennél nagyobb luxust engedek meg magamnak. Egyszerűen csak nem érdekel. Nem arról van szó, hogy utálom a karácsonyt. Nagyon is szeretem. De nem izgat, hogy szabályos lesz-e az ünnepi menű, nem hajtok égig érő, színben tartott karácsonyfára, nem magyarázom be magamnak, hogy csak a házi bejgli a jó bejgli, és nem akarok megajándékozni boldog-boldogtalant.

Gyerekkoromban szenteste napja attól volt hangos, hogy anyu a konyhában, apu pedig az erkélyen szitkozódott, mert a kurva töltött káposztához vagy száz tölteléket kellett gyúrni, a rohadt három méteres fenyő pedig sehogy sem illett a talpba. Amióta felnőttként én dönthetem el, milyenek legyenek az ünnepek, szépen lassan elhagytam mindent, amit értelmetlen erőlködésnek gondolok.

A karácsonyi ebéd úgy készül, hogy tepsiben együtt sül mindenféle finomság, így amikor elkezdődik az énnemeszemdisznóhúst/csirkehúst/sajtot/gombát/zöldséget körjáték, akkor csak annyit mondok, hogy akkor azt ne szedj magadnak. A bejgliket cukrászdából hozzuk, és csak a gyerekek kapnak ajándékot. És nem járjuk körbe a rokonokat veszett ugróegér módjára. Van az évben még 362 nap, annyi éppen elegendő arra, hogy mindenkit meglátogassunk.

Tudom, hogy ez nem tetszik mindenkinek. Nem számít. Ez az én karácsonyom, és én nyugodtan, csendesen, lassan akarom tölteni. Ez benne a luxus.

Advent mifelénk

Jó, hogy emberek milliói számára a karácsony egyet jelent az esztelen vásárlással, mert így a kereskedők egy rakás akcióval táplálják az őrület tüzét. Ennek köszönhetően én is a szokásosnál jóval olcsóbban jutok hozzá egy-egy darabhoz a bronz-, ezüst- vagy aranyvasárnapokon.

Ma például 4000 forintért kaptam gyönyörű mélybordó sötétítőfüggönyt a nappaliba. Mondjuk az adventi készülődésbe én is belecsavarodtam kicsit, az egész lakás bordó és arany színű. F-nek kellene egy érmet adományozni, hogy még nem tette szóvá a mindenhová bőven adagolt üveggömböket, csengettyűket, mécseseket, fenyőágakat.

Mások degeszre eszik magukat karácsonykor, nekem meg a dekorálástól áll majd ketté a fülem. De tehetek én arról, hogy olyan jó ilyenkor a hidegből bejönni a jó meleg, mély színekkel és csillogó fényekkel teli, narancsillatú lakásba?

Csapatkutya

Ma csapatépítő tréningünk volt, és mivel kirándulás is szerepelt a programban, vittem magammal a bolyhost is, hogy futkoshasson kedvére kicsit az erdőben, és ne itthon kelljen kuksolnia egyedül.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kollégáim ennyire örülnek majd neki. Egész nap egymás kezéből kapkodták ki, simogatták, becézgették. És nem csak a lányok szeretgették, jöttek a fiúk is, nem is volt olyan munkatársam, aki legalább egy kicsit ne foglalkozott volna vele. A kis hülye meg persze élvezte a helyzetet, mindenkinek csóválta a farkát, vigyorgott, aludt az ölükben.

Lehet, hogy egyszerűbb lenne csapaépítés gyanánt kutyás napokat tartani a munkahelyemen.

Friss: az egyik srác sült csirkemellet hozott a bolyhosnak, úgyhogy hétvégén ünnep van a kis majomnak.

Bridget Jones egy nagy...

Bridget Jones pedig csessze meg. Sosem tartoztak ezek a filmek a kedvenceim közé, nekem túl erőltetett ez a "csetlő-botló buta liba vagyok, de mindenki belém szerelmes" történet. Az egyetlen ami tetszett a korábbi részekben, hogy végre nem egyszálbélű csajt választottak főszereplőnek, hanem emberi formájú nőt. 

Ettől a babavárós résztől azonban felállt a hajam. Az is rémisztő, ahogy a szereplők kinéznek, de gondolom, azért küldték szabadságra a sminkeseket, hogy világszerte negyvenesek milliói sóhajthassanak fel: na én legalább nem öregszem olyan ocsmányul mint Bridget és Mark Darcy. 

Az igazán dermesztő azonban az volt számomra, amit ez a film üzen. Hogy egy nő bármit is csinál, férfi nélkül senki. Tudom, hogy az emberek többségének szüksége van társra, én is ehhez a többséghez tartozom. De ha egy pacák egy kiállhatatlan, nagyképű majom, aki úgy néz a nőre, mint egy gyengeelméjűre, képtelen kimutatni az érzéseit, majd évekre eltűnik, akkor amikor újra előkerül, a csajnak az első találkozáskor gyorsan meg kell pördülnie a sarkán és olyan messzire futni, amilyen messzire csak tud. Mert ha marad, akkor az bizony nem a NAGY SZERELEM, ahogy most Bridget Jones állítja, hanem kapcsolatfüggőség. Kiábrándító, hogy egy régen független, vagány csajról szóló film ugyanabba a szarba fut, mint minden amerikai borzalom: csak az lehet boldog vég, ha egy bazi hosszú menyasszonyi fátylat fúj a szél és kisbabát tartasz a karodban. Semmi bajom a fátylakkal és a babákkal, de azzal már igen, ha még Bridget Jones is azt rágja a számba, hogy hiába van hivatásod, hiába jutottál előre a munkahelyeden, úgyis jönnek a fiatalok, úgyhogy ne erőlködj, keress egy férfit, hagyd a francba a munkát, csak akkor leszel biztonságban, ha kötényben állsz a tűzhely előtt. Sőt, azt is a képedbe vágja, hogy ugyan sokat változott a világ, ma már a konzervatív politikusok is támogatják a leszbikus anyákat, és két nyolcvanas pasi is nyugodtan nyomhatja a nyelves csókot, de ha heteroszexuális nő vagy, akkor vagy férjhez mész és gyereket szülsz, vagy lehúzhatod magad a vécén. 

Az az egy szerencse, hogy Patrick Dempsey-t bevették a filmbe, így legalább volt értelme fizetni a mozijegyért.

Hőmérő

Rángógörcsöt kapok ettől a hülyeségétől, hogy amikor azt mondom, fázom, nem azt mondja, hogy ő nem fázik, hanem azt, hogy nincs hideg. 

Miért nem lehet azt mondani, hogy még ne kapcsoljam be a konvektort, mert spórolni akar a gázszámlán, miért kell úgy beszélni velem, mint egy csökkent értelmű hintalóval, és bizonygatni, hogy nincs hideg, miközben KIBASZOTT HIDEG van?

Hol állok?

Nagyon furcsa élményben volt részem a hétvégén. Az IKEA-ban újabb polcokat vásároltam, és amíg válogattam, hallottam, hogy egy huszonéves pár egy korombeli nővel vitázik. Ahogy kivettem a szavaikból, a gyerekek most költöztek közös albérletbe és olyan polcot szeretnének a szobájukba, mint az enyém. A korombeli nő a lány anyukája volt, és minden erejével le akarta beszélni erről a fiatalokat. A vita hevében hozzám fordult, gondolta, mivel egyidősek vagyunk, biztosan neki adok igazat, és megkérdezte, hogy ugye a kamrába veszem ezt a polcot. Mondtam, hogy nem, a nappaliba. Ezen kicsit meglepődött, a gyerekek viszont gyorsan elkezdtek faggatni, hogy a nyers fát mivel kezelem. 

Mondtam, hogy lakkozom, ezen kicsit elszontyolodtak, mert ők fekete polcot szeretnének. Ezen az anyuka megint kiborult, mert szerinte "hogynézki" egy fekete polc. Együttérzően ránéztem, és mondtam, hogy ha egyszer a gyerekek valamit eldöntöttek, azt szerintem nem fogják megmásítani. A két kölyöknek meg annyit mondtam, hogy ha tényleg fekete színt akarnak, akkor legalább ne pácot használjanak, mert azt beissza a fa, hanem alapozót és valami fedőfestéket, és ha nagyon nem jön be a sötét szín, akkor még leszedhetik vagy átfesthetik. A srác olyan diadalmasan nézett az anyósjelöltjére, hogy majdnem felröhögtem. Ők megnyugodtak, én balra el polcokat vonszolva.

Azért hazafelé elgondolkodtam, hogy mennyire nem illek én a korosztályomba, akik már megállapodtak, ülnek otthon a sötétbarna szekrénysor előtt a bőrgarnitúrán és nem értik, hogyan rakhat valaki kamrapolcot a nappalijába.

Jó reggel

Reggel lekéstem a villamost, de nem bántam meg. A következő járművet egy idősebb férfi vezette, aki nem az automata hangot kapcsolta be, hanem ő mondta be a megállókat és mindenféle jópofa dolgot. 

Ilyeneket hallottunk, hogy "Úgy nézem, ez a Gárdonyi tér.", "Előttünk áll a 47-es villamos, aki nem volt felmentve tornából, megpróbálhat átszállni, megspórolhat egy lámpaváltást." "Áldja meg a napjukat az ég, köszönöm, hogy villamossal utaztak."

Tök jó hangulatban értem be a Deák térre, és hogy tökéletes legyen a reggelem, elkanyarodtam a Cserpes felé egy kakaós csigáért.

Rally

Hagyatéki tárgyalás miatt el kellett utaznom a szülővárosomba csütörtökön, így aztán kivettem még egy nap szabit és csaptunk a húgomékkal egy hosszú hétvégét. A hagyatékiról majd később, egyelőre annyit mondanék, hogy nevetséges volt, de mégiscsak a nagymamám halálához kapcsolódik, így maradjunk a tragikus jelzőnél.

Dolgoztunk a kertemben is elég sokat, de főként ökörködtünk. Esténként felpattantunk az ütött-kopott elektromos bringákra, és száguldoztunk a faluban a húgom, a keresztlányom és én. Sütött a nap, üresek voltak az utcák, nagyon jókat vihorásztunk. Végül pedig beültünk a cukrászdába krémest enni vagy vettünk a kisboltban citromos sört meg chipszet és otthon megnéztünk egy mesefilmet. 

Olyan fárasztó ez a vad motoros élet, hogy csak pillogok most a kanapén, fogalmam sincs, holnap hogyan megyek dolgozni.

Lassan

Csoda jó programon voltam ma. Beiratkoztam egy négy alkalmas mindfulness tréningre. Ma volt az első találkozás.

A tréner egy kedves fiatal nő, olyan kellemes kisugárzása van, hogy egész nap elhallgatnám. Kicsit még elvont nekem ez az egész, de ha ilyen lelkiállapotot el lehet érni azzal, hogy az ember megtanul a jelenben élni, akkor vállalom.

Ma már volt evés meditáció és séta meditáció. Hát, nem gondoltam volna, hogy én valaha ilyesmire adom a fejem...

Kompatibili

A kurva nénikéjét a svéd bútorfarigcsáló cégnek. Nem elég, hogy egyre több a műanyag holmi náluk, de állandóan variálnak az árukészlettel. 

Jó pár éve beleszerettem azokba a fából készült rácsos polcokba, amelyeket ugyan eredetileg kamrába szánnak, de úgy gondolom, amikor az ország felének raklapbútorok vannak a nappalijában, én is tarthatom a könyveimet és a tévémet ilyen jó kis szellős polcokon. 

Elkelne néhány új tároló a nappaliba, ezért gondoltam, az alacsony tévéállványt kibővítem kicsit. El is mentem az Őrsre, megvettem a két új polcot. Otthon aztán kiderült, hogy a svédek spórolnak és ma már keskenyebb léceket használnak mint korábban, így ezek a polcok 5 cm-rel kisebbek mint a korábbiak.  Most vagy veszek még három polcot, a régieket pedig besorakoztatom a kamrába, vagy lemondok a bővítésről. 

És akkor még mi magyarok mondjuk, hogy ilyen is csak itt fordulhat elő. Dehogy. Svédországban is.

Kis borostyán

Régóta kerestünk egy jó kis hagyományos éttermet, és ma végre megtaláltuk. A Lágymányosi utcában, közel a Gellért térhez, megleltük a Kis borostyán éttermet. 

F apukájával mentünk, nagyon jó történeteket mesélt. Például Cseh Tamásról, akit személyesen ismert. És finomat ebédeltünk. Hideg meggylevest ettem, majd fűszeres csirkét steak burgonyával, uborka salátával. Mamám!

Ja, és Karinthy Márton ült a szomszéd asztalnál. Azt hiszem, ide még visszamegyünk.

Pörgés

Iszonyatosan nehéz nap volt ma a munkahelyemen. Mások ostobasága miatt az én csapatom nem tudta időben elkezdeni a munkát, és mindenképpen ki kellett ma adnunk egy anyagot. Amire normális esetben napjaink vannak, arra ma volt négy óránk.

Ennek ellenére estére elkészültünk, és ez tényleg annak köszönhető, hogy nagyon profi munkatársaim vannak. Este hétkor jöttem el, úgy érzem magam, mint egy kifacsart citrom, de nagyon jó érzés, hogy ezt megcsináltuk.

Párhuzamos világok?

Sokat gondolkodom azon mostanában, hogy vajon az én gondolkodásommal van-e gond vagy mindenki máséval. Arról van szó, hogy a balatoni nyaralásunkon mi is elmentünk több olyan étterembe, borozóba, amelyeket honlapokon, blogokon ajánlottak. 

És... hát a legtöbb tényleg gyönyörű helyen van, finom az étel is, de... könyörgöm, 2300 forint egy hamburgerért? Én nem keresek rosszul, de túlzásnak tartom, hogy két embernek tízezer forint legyen egy soványka ebéd, ami ízletes, persze, de ami után két órával már korog a gyomor. 

A barátaimat, kollégáimat is kérdeztem erről, de ők vagy nem is mennek ezekre a helyekre, vagy évente kétszer vagy háromszor beiktatnak egy alkalmat, amikor nem nézik, hogy mennyit költenek, és akkor bevállalnak egy házi szörpöt 700 forintért vagy egy kajálást tizenezerért. 

De ezekről a helyekről úgy írnak mindenhol, mintha mindenki megengedhetné magának a szőlőföccsöt aranyáron (ami azért mégiscsak szőlőlé szódával, ne hülyüljünk már). Olyan túraajánlók jelennek meg, amelyek szerint a bringások egyik helytől a másikig gurulnak, és mindenhol fogyasztanak. Arról persze már nincs szó, hogy a nap végén a húsz-harmincezer forintos végösszeget ki állja. 

Lehet, hogy én vagyok az ünneprontó, de mégis mi értelme olyan világról írni, ami az emberek többsége számára elérhetetlen?

Nyaraltunk

Mindkettőnk munkahelye húzta az ívet, így összesen négy napra tudtunk elmenni Badacsonytomajba. Az égiek kárpótolni akartak minket, mert nagyon jó időnk volt, viszont ebben rajtunk kívül kevesen bíztak, így szinte üres volt a Balaton környéke, amit én nem bántam. Imádom az embereket, de azért jobb, ha ők itt vannak a fővárosban, én pedig kétszáz kilométerrel arrébb. Vittünk bicikliket, úgyhogy minden nap túráztunk. Ahogy megérkeztünk, átöltöztünk és tettünk egy kis kört: Badacsonytördemic, Nemesgulács, Káptalantóti, Kékkút, Salföld, Ábrahámhegy, és vissza Badacsonytomajra.

Tihany és Balatonfüred volt az úticél másnap. Hatvan kilométert tekertünk, én sokat káromkodtam, végül életben maradtam.

Eltekertünk a harmadik napon Badacsonytomajból Vonyarcvashegyre és vissza. Útba ejtettük nagy kedvencemet Szigligetet is.

A negyedik napon ismét egy rövid túra jött: feltekertünk Hegymagasra a lengyel kápolnához. Ez talán a legszebb vidék, megéri végigtolni a bringát a meredek emelkedőkön.

A kertemben...

Egyszerűen nem tudok másra gondolni.

Amikor bringázunk a Balatonnál, azt nézem a kertekben, hogy milyen növényekből lehet szép sövény. Vagyis, milyen legyen a kertemben.

Amikor sétálok a kutyával, a panelházak előtti ágyásokat nézem, melyik virág érzi jól magát a napon, melyik az árnyékban. Vagyis, mit, hová ültessek a kertemben.

Amikor a neten keresgélek valamit, állandóan a sétányrózsákhoz, az árnyékliliomokhoz, a nyári orgonákhoz kanyarodom. Mert ezeket is szeretnék a kertembe.

Az utóbbi egy órát komposztvécék tanulmányozásával töltöttem. Mert olyat is szeretnék a kertembe.

Azt hiszem, ez a szerelem.

Mesés Római

Régen voltam már a Római parton, most az egyik barátnőmmel elmentünk vasárnap. Nagyon sokan voltak, így szabad stéget nem találtunk, de leterítettük a pokrócunkat a sóderre, és órákig bámultuk a vizet.

 

Sétáltunk is egy keveset, és tudom, hogy olyan vagyok, mint aki szatyorban él, de nem tudtam, hogy több nagyon tuti hely is nyílt ott. Nyugágyakban lehet ücsörögni, az egyik helyen pedig olyan színes kis asztalok és székek voltak, mintha egy meseillusztrátor rajzolta volna a teraszt.

 

Annak ellenére, hogy iszonyú nagy volt a tömeg, nagyon jól éreztük magunkat, ebben persze közrejátszott az is, hogy ettünk csavaros fagyit.

Anyám...

Mindig megfogadom, hogy nem hívom vissza. De valahogy nem tudom kiírtani magamból azt az idióta ösztönt, hogy ha valaki ötször-hatszor keres egymás után, akkor az azt jelenti, hogy az illető bajban van. Valahol az agyam egy pici zugában mocorog bennem, hogy megint csak egy dermesztő játszmába akar behúzni, amitől agyvérzéshez közeli állapotba kerülök, mégis mindig felhívom. Hiszen, ahogy mondani szokták, mégiscsak az anyám.

És most meging. Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy hét nem fogadott hívás/visszahívó sms érkezett anyutól. Joggal gondoltam, hogy rosszul van, vagy elütötték, és robog vele a mentő a kórházba. Felhívtam, és köszönés nélkül elkezdte hadarni, hogy azonnal menjek le, mert a volt élettársa gyerekei kidobták őt a közös nyaralóból, és ott az összes holmija, azonnal el kell hozni mindent. Kérdeztem, hogyan jutottak be a gyerekek a házba. Mondta, hogy ő engedte be őket, mert olyan kedvesek voltak, azt mondták, hogy nyaralni jönnek. De induljak AZONNAL. Már itt kijöttem a sodromból, mert vagy százszor elmondtam az elmúlt hetekben, hogy augusztus második felében mindkét főnököm szabadságon van, az enyém az egész osztály, most még a bocskoromat sem dobhatom fel, nemhogy lelépjek egy napra. Persze, reggeli zuhanyozás, öltözködés, rohanás, sajtófigyelés közepette még lebonyolítottam néhány telefont, hogy találjak valakit, aki odamegy segíteni anyunak. Mondtam neki, hogy hívjon rendőrt is a helyszínre. Aztán munka közben is még bonyolítottam vagy száz telefont, hogy oké, ha a rendőrök azt mondták, hogy neki van igaza, akkor cseréljenek zárat, de szedje össze a holmijait, és majd autóval jövő hét végén elhozzuk a dobozokat.

Pénteken néma csend, szombaton délben megint hívássorozat. A változatosság kedvéért induljak AZONNAL, mert megint elfoglalták a gyerekek a nyaralót, és hívták, hogy fél kettőkor vigye el a cuccait. Kérdeztem, hogy lecserélte-e a zárat. Ja, azt nem. Kérdeztem, összepakolta-e a holmijait. Ja, azt sem. Kérdeztem, ha úgysem csinál meg semmit, amit mondok, akkor miért nem hagy békén. Erre kezdődött a bőgés. Mondtam, hívjon rendőrt, és kérje meg az ismerősünket, aki a szomszéd faluban lakik, hogy megint menjen oda vele a házhoz. Egy óra múlva megint visszahívó sms-ek. Felhívom anyut, aki azt mondja, a rendőrök azt tanácsolják, hogy szedje össze a holmijait, és vigye át a saját házába. Ő el is vinné, de ő most engem kérdez, hogy mi legyen, mert én azt mondtam, hogy ne hagyja ott a házat, és ő fél, hogy én veszekedni fogok vele. És beszéljek akkor én a gyerekekkel, mert ő nem tudja, hogy most mi legyen. Itt fordult velem egyet a világ, és dühömben telefonon leordítottam a gyerek fejét, hogy ha már el akarják foglalni azt a tetűfészek kisházat, akkor miért nem lehetett ezt normálisan megbeszélni, miért kell rátörni a másikra az ajtót, és rákényszeríteni, hogy a bugyogóit a fél utca előtt szedje össze. Olyan hangerővel ordítottam, hogy szerintem az egész falu hallotta, a gyerek csak habogott. Pedig igazából a haragnak csak a kisebbik része szólt neki, amiért ezt az egész zavaros örökösödési ügyet nem képesek normálisan intézni, de ebben a helyzetben mit mondhattam volna neki? Hogy a nevemben is csapja agyon az anyámat és ássa el a kert végébe?

Dolgozni akartam ma, be kellene fejeznem egy anyagot, hogy nyugodtan indulhassak nyaralni, de persze a fülemben dobog a vér, baromira nem tudok koncentrálni. Állandóan eszembe jut, hogy az elmúlt egy évben, amióta anyu élettársa meghalt, hányszor kértem, hogy tisztázza a nyitott kérdéseket az örökösökkel, és hagyja azt a koszfészket a fenébe. Nem ér egy fityinget sem, eladhatatlan, és százezreket kellene rákölteni, hogy ott lakni lehessen, miközben két utcával arrébb ott van anyu rendes háza, amire szintén költeni kellene, és arról kellene inkább egyeztetni a bankkal. Erre most anyu idegenek előtt azt állítja, hogy tulajdonképpen miattam nem jött még el onnan. Komolyan. Erre már nincsenek szavaim. 

Kiskert

A kerttel kapcsolatban semmi sem a tervek szerint alakult. Összességében sokkal jobb lett, mint reméltem, hiszen sikerült megmenteni a kisházat, és lett egy szép kis faházam is, meg egy nagy teraszom, és mindez még nem is emésztette fel a pénzemet, csak sajnos mindjárt vége a nyárnak, és még nem volt két órám sem a birtokon, amit nyugodtan, fetrengéssel tölthettem volna. 

De ha csak végiggondolom, hogy van egy kertem, van egy mini házam, egy mini faházam, vannak rózsáim, vannak loncaim, akkor ki tudnék ugrani a bőrömből örömömben.

Hálás

Hosszú kihagyás után ma írtam a hálanaplómba, és az első, amivel kezdtem, az volt, hogy hálás vagyok, hogy ma már újra itt van a kiskutyám. 

Annyira hihetetlenül jó, hogy itt kuporodik a lábamnál, a hátát nekiveti a bokámnak és hangosan horkol. Rengeteg szeretet és bizalom van benne. Akinek nincs állata, nem is tudhatja, mennyire jó érzés ez.

Előre szaladtunk

Körülöttem mindenki az őszre készül, én pedig még bőven benne vagyok a nyárban. Két hét múlva megyek F-el a Balatonra. Alig várom már, hogy az üres falvakban bringázzunk. 

Remélem, nem esik majd az eső. Eddig mindig jó időt fogtunk ki, volt, hogy 30 fokban heverésztünk a tóparton szeptember elején.

Úgyhogy kedves ősz, tudnál még várni néhány hetet?

Papás mamás

Meglátogatott minket Balatonon a sógorom egyik barátja. Annyit tudtam róla, hogy már tíz éve elvált, egyedül él, most éppen nincs munkája, mert elindult szerencsét próbálni külföldre, és nem járt sikerrel. 

Elhatároztuk, hogy megnézzük Balatonfüredet és Tihanyt, de egy autóba nem fértünk be, így a húgomék megkértek, hogy én menjek Zolival. És mivel én tudtam, hol van lángosos és hol lehet parkolni, mi mentünk elöl. 

Még be sem ültünk a kocsiba, máris régi-régi rutinok jöttek elő mindkettőnknél. Nyitottam a nagykaput, ő kiállt, én bezártam, ő járatta a motort. Megvárta, amíg bepakolok a hátsó ülésre, és megkérdezte, indulhatunk? Mondtam, fordulj balra, balra fordult. Mondtam, itt lesz jobbra a parkoló, lassított. Megvárta, amíg kiveszem a kardigánt a hátsó ülésről, és csak utána csippantotta a riasztót. Valahogy közénk ült a büfében a keresztlányom, és ő is belekeveredett az önkéntelen játékba. Én felkockáztam neki a rántott sajtot, Zoli felvágta az uborkát. Füreden közöttünk jött a kislány, fogta mindkettőnk kezét, és hol engem kérdezett, hol őt. Mi pedig válaszoltunk. Ahogy az szülőktől elvárható. Amikor hazafelé autóztunk, nagyon riadtan-tanácstalanul nézett rám, látszott, nem érti, mi történik. 

Otthon a húgom megjegyezte, hogy passzolunk egymáshoz Zolival. Csak annyit mondtam, hogy nem mi passzolunk, hanem a sebeink. Hiszen mindketten voltunk boldog házasok, neveltünk kisgyereket. És most egyszerre visszaléptünk tizenöt évet, és újra átéltük, milyen jó is volt az. 

Nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet, ezért amikor hazaértünk, gyorsan elmentem aludni. Jó volt kicsit felidézni a régi szép időket, de ami elmúlt elmúlt.

Megint bringa

Még utazás előtt kedden meglátogatott F és kettesben bringáztunk egy kicsit. Én nem mertem nekivágni a vonatozásnak a saját bringámmal, féltem, hogy nem férek fel a vonatra, ezért béreltem egyet Almádiban. Meglepően jó járgányt fogtam ki, teleszkópos volt a kormánya és az üléscső is, úgyhogy a nem létező balatoni bringaút hepehupái nem rázták szét a sejhajom.

Almádiból indultunk, voltunk Füreden, Tihanyban, elkerekeztünk egészen Akaliig, ott vonatra szálltunk, én leszálltam Almádiban, F pedig továbbment Budapestre.

Csopak és Füred között van egy szuper hely, a Guruljon az élet. Igazából csak egy limonádéra akartam beugrani, és hogy vethessek egy pillantást a kerthelyiségre. Aztán F meglátta az étlapon a zsíros deszkát lila hagymával, én pedig a tiramisut. Így aztán egy órát ücsörögtünk az árnyékban és ettünk, ittunk.

 

Nagyon szeretem ezt a bringás pihenőt. A kis faépítményeket, a függőágyakat, a padot a körtefa alatt, a gyönyörű panorámát. Az is jópofa, ahogy a tulaj a kezedbe nyom egy cetlit meg egy tollat, hogy írd fel magad a rendelésed, és hogy ő és a felesége készíti el az ételeket is.

Füreden vagy negyed óráig élvezkedtem a rózsaillatban, a kikötőnél. Remélem, rövidesen nekem is lesz ilyen szép rózsaliget a kertemben. Tihanyban lefotóztuk a Jókait, és gyönyörködtünk a panorámában. Sajnos nagyon kicsi volt a bringa csomagtartója, így nem tudtam levendulapalántát venni, pedig csak 400 forint lett volna. Tihany másik felén jött a jó kis lejtő, ahol lehet száguldozni biciklivel, aztán következett az út leggyönyörűbb szakasza, végig balatoni kilátással.

45 kilométert tekertünk, tudom, ez nem hőstett, de nekem elég volt, Akaliban vöröslő fejjel estem be a vasútállomásra, és zöld jeges teát követeltem. Akkor úgy éreztem, hogy végem, de már este, amikor a teraszon feküdtem a nyugágyban, jó volt visszagondolni a kiruccanásra.  

Balatoni barom

Leírom ide emlékeztetőként az elmúlt hét történéseit, így ha esetleg valaha az életben még egyszer eszembe jutna, hogy közösen nyaraljak a hugomékkal, akkor csak idelapozok, és azonnal leteszek a tervemről.

Úgy kezdődött, hogy a barátnőm felajánlotta nekünk augusztus első felére a családi nyaralójukat a Balatonnál. F éppen Svájcban van, de mivel a hugomék egyáltalán nem tudnak idén nyaralni, gondoltam, elhívom őket. Mivel az egész házat megkaptuk, a sógorom 96 éves nagypapáját is el tudták hozni.

Még el sem indultunk, de már rojtosra szaggatták az idegeimet. Hétfőtől volt miénk a ház, már hetekkel ezelőtt megbeszéltük, hogy én vonattal megyek, ők kocsival. Én múlt héten mindent kimostam, összepakoltam, megszerveztem, kiskutyát és autót elhelyeztem, vonatjegyet megvettem, péntekre útrakészen álltam. Erre jön a húgomtól az üzenet, hogy nem tudja mi lesz, de ők összevesztek, a sógorom nem akar jönni. Így ő és a gyerek sem tud. Becsületemre, nem küldtem el mindenkit a francba, mondtam, semmi gond, akkor pakoljanak össze, én visszakérem az autót, és megyek értük. Egész szombaton ment az elkudozás, baszakodás, mire a húgom este üzent, hogy kibékültek, pakolnak, jönnek.

Az eredeti terv az volt, amit vagy százszor átvettünk, és amire mindenki az mondta, hogy rendben, hogy megreggelizünk, a tesómék kimennek a strandra, én otthon maradok a papával, délután hazajönnek, estefelé együtt lemegyünk egy kicsit a strandra, aztán séta még a parton.

Ebből mi lett? Nonstop kínlódás. Mert nagyon messze van a part. Mert nincs szabadstrand, ahol a csónakot vízre lehet tenni. Mert drága a strandbelépő. Mert nagyon tűz a nap. Mert hideg van. Mert el kell menni Tihanyba. Mert el kell menni Veszprémbe.

Talán nem kell mondanom, hogy nem a gyerek nyüszögött, hanem a családfő. Aki előzetes bejelentés nélkül meghívta egy napra és egy éjszakára a barátját. Aki előzetes bejelentés nélkül odacsődítette egy másik haverját és a családját. És aki csütörtökön bejelentette, hogy hazamennek, mert szerinte a nagypapája nem érzi jól magát a nyaralóban. Az a papa, aki egész nap a teraszról nézte a Balatont, és sóhajtozott, hogy milyen gyönyörű itt.

Ami a legrosszabb, hogy a húgom képtelen volt leállítani ezt a cirkuszt, csak szopott gombóc fejjel topogott, és emelgette a karját, hogy hát mit csináljak vele, mindig ilyen. Tegnap aztán kicsit kieresztettem a sárkányt, és elmondtam a tesómnak és a párjának, hogy bocs, de ez egyrészt az én nyaralásom is, az évesz szabadságom negyedét áldoztam a bulira, másrészt, aki egy olyan nyaralóban, amelynek az erkélyéről látni a Balatont, tömött hűtő mellett képtelen jól érezni magát, az üljön le egy sarokba és haljon meg, mert az érdemtelen az életre.  

A vége az lett, hogy a sógorom a papával hazament, mi meg hárman csajok maradtunk a nyaralóban. Igaz, hogy nincs autónk, így egy órát kell gyalogolni a partig, de nem érdekel. Este már láttunk hullócsillagot a teraszról, most reggel fújtunk szappanbuborékot. Úgyhogy végre nyaralunk!

Menőségek

Beiktattunk egy esti bringázást. Csalinkáztunk a Kopaszi gáton, aztán a Szabadság híd felé vettük az irányt. Én kértem, mert amióta nem megy rajta a villamos, nem voltam arra, metróval járok dolgozni. A neten rengeteg jó fotót látni, ahogy ücsörögnek az emberek a pilléreken, táboroznak a járdán. A Bálnát is én akartam megnézni, mindenhol azt olvasom, hogy szuper kiülős helyek nyíltak ott.

Tényleg hangulatos volt, a hídon van egy kicsi káosz, azért bringával figyelni kell, nehogy az ember áthajtson egy-két zenét szolgáltató laptopon vagy éppen egy piknikező kinyújtott lábán, de ez belefér, nekem a régi-régi Szigeteket juttatta eszembe.

A Bálnánál is jó helyek vannak, jó ötlet volt nyugágyakat tenni a teraszokra, és a Duna perti sétányra kitett hatalmas műanyag ülőkék is szuperek.

Amit viszont nem értek, hogy az emberek hogyan tudnak ilyen mocsokban létezni. Nem vagyok Borsószem hercegkisasszony, szeretek kempingezni, alszom autóban, ha úgy alakul, nem rettenek meg egy kerti buditól, de az kiakasztott, hogy a hídon a mocskos girosos nejlonok meg ételmaradékok között fetrengtek a népek. Az meg kifejezetten idegesítene, ha egy ezrest kifizetnék egy limonádéért, és a nyugágyamtól két méterre egy kuka díszelegne, amiből kifolyik a szemét. Azt sem értem, hogy másoknak nincs szaglásuk? Ahogy lekanyarodtunk a hídról, a pesti oldalon egészen a Boráros térig bűzlött a kerékpárút környéke.

Szerencsére a Boráros tér után, ahol nem sokan járnak a sétányon, sokat javult a helyzet, a Nemzeti Színház és MÜPA környéke már elfogadható volt, ücsörögtünk  a színház előtti fura tónál, aztán a Rákóczi hídról szép naplementés, hajós fotókat csináltunk, és hazatekertünk a kedvenc utamon a vasúti töltés mellett.

Menőség ide-oda, azért nem tudok kibújni a bőrömből, én azokat a helyeket szeretem ebben a városban, ahol kevesen vannak.

Mit is akarok?

Felhívott Cs, hogy kölcsönadnám-e a kisautót a hétvégére, mert a barátnőjével és a haverjaival elmennének Kapolcsra, Kiscsillag koncertre. Mondtam, hogy persze, jöjjenek érte, vigyék. 

Aztán szombaton reggel megjelent Cs hátizsákkal, hálózsákkal, a régi mozdulattal pattintotta a Kispál kazettát a magnóba, és elhajtott. Én pedig mérhetetlenül dühös lettem. Mert én nem megyek Kapolcsra. Mert nem hallom a Kiscsillagot. Mert nem autózom a Balaton partján. Mire felértem a lakásba, már a sírás szélén voltam. 

Csináltam egy rózsaszín limonádét (málnaszörp és citromlé), és a hideg italtól kitisztult a fejem. Ki is gátolt meg abban, hogy Kapolcsra menjek? Eddig meg sem fordult a fejemben, hogy éjfélkor Kiscsillag koncerten ücsörögjek. A barátnőm felajánlotta, hogy bármikor aludhatunk náluk Almádiban, ha hívtam volna, szerintem Kapolcsra is eljött volna velem. Akkor most mi a k.... anyám bajom is van? tettem fel a jogos kérdést magamnak. És válaszoltam is rá: semmi. Még szerencse, hogy nem pms időszakban vagyok, mert akkor egész hétvégén hangosan bömböltem volna a kanapén.

Így viszont folytattam a szombatot, ahogy elterveztem, és piacoztam, heverésztem, dinnyét ettem, olvastam, aludtam, filmet néztem. Nem tudom miért, de én nagyon igénylem, hogy legyen időnként olyan hétvégi nap, amikor nincs kötött program, nem kell időre menni sehová, lehet fetrengeni az ágyon órákig. Végülis a húgomékkal egész héten jöttünk-mentünk, lehet, hogy az merített ki kicsit. 

Most tulajdonképpen kipihentem a pihenést.

Körkép

Szeretem az e-könyveket, jó, hogy ha elutazom, egy egész könyvtárat magammal vihetek, és ha befejezem vagy éppen megunom, amit éppen olvasok, akkor kereshetek mást. Kiváló könnyedebb olvasmányokhoz. 

Az igazi kedvenceket azonban mindig megveszem nyomtatott formában. Mivel smucig vagyok, általában használtan vagy vásárokon negyedáron szerzem be ezeket a könyveket. 

Az egyik polcom a kommunikációs szakkönyvekkel van tele, előfordul, hogy egy-egy szakmai kérdés miatt érdemes visszamenni az alapokig, és átlapozni egyiket-másikat.

A másik fontos kupac a pszichológiai könyveké, az utóbbi időben főként a pozitív pszichológiával foglalkozó munkákat szedtem össze. Általában neten beleolvasok az újdonságokba, vagy a könyvkölcsönzőből elhozom, és ha tényleg olyan, amit érdemes később is elővenni, akkor megveszem.

Ott vannak még a régi-régi kedvenceim, amelyeket gyerekkorom óta minden évben újra és újra elolvasok: a Tüskevár, a Téli berek, Az elvarázsolt egérkisasszony, a Kincskereső kisködmön. Ide tartoznak a Bächer Iván és a Vámos Miklós könyvek, valamint a József Attila kötet. 

És ami már-már mániává nőtte ki magát, az a novelláskötet-gyűjtemény. Szinte az összes Körképet összeszedtem a 60-as évektől, aztán valahol a 2000-es évek közepén megszakadt a sor, nem találtam későbbi könyveket a megszokott helyeimen. Azért jók ezek, mert ha felütök egy-egy könyvet, rögtön abba az évbe repülhetek, amikor kiadták azt. Nagyon furcsa átélni, hogy mi foglalkoztatta az írókat akkor, amikor én első osztályos voltam, vagy még meg sem születtem. A későbbi novellákban pedig már vannak ismerős mozzanatok, újra lehet élni például a rendszerváltás éveit.

Tegnap nagy szerencse ért, mert belebotlottam egy olyan könyvesboltba, ahol fillérekért kínáltak új könyveket. Megláttam egy szerelmes ponyvát 300 forintért, gondoltam, ennyiért bőven megéri. És ahogy keresgéltem a polcokon, egyszer csak a kezembe akadt egy 2011-es Körkép. Mellette a 2012-es. Majd a 2013-as. és a 2014-es. Az újabbak 200, a két régebbi 99 forintért.

Olyan sebesen kapkodtam össze és fizettem ki a könyveket, mint aki attól fél, hogy valaki mindjárt közli vele, hogy bocs, tévedésről van szó. 

Most aztán itt sorakoznak az ágyam mellett, és hol az egyikből, hol a másikból olvasok egy-egy novellát. Komolyan, úgy érzem, mintha nyertem volna a tombolán!

Nyaraltunk

Vasárnap jött hozzám a hugicám és a keresztlányom. Vettem ki szabit, így aztán miénk volt négy nap. Sütiztünk, megnéztük a moziban a Jégkorszakot, állatkerteztünk, tollasoztunk, rollereztünk egy régi, rokkant, kiskerekű rollerrel. Esténként volt chips, sörözés, ágyban vihorászás, Férjek gyöngye. 

A mai napot elmosta az eső, bosszúból palacsintáztunk, aztán nekik haza kellett menni. Most tök üres és néma a lakás.

Vérfagyasztás

Voltunk ma az Állatkertben. A legfélelmetesebb élményem az volt, amikor beléptem a Lepkeházba, hogy szóljak a keresztlányomnak, hogy azonnal jöjjön ki onnan, és elindult felém egy alávaló, megátalkodott, támadó szándékú pillangó. 

És sajnos vannak emberek, akik nem értik, miért rohan ki valaki a Lepkeházból áááááááááááááááááááá-t üvöltve.

Kényelmesen hátradőlsz...

Én eddig is próbáltam meditálni, de tényleg. Nem én tehetek arról, hogy meditációs gyakorlat felmondására csak olyan pasikat kérnek fel, akiknek olyan hangjuk van, amitől kiráz a hideg. 

De komolyan, ki tudja elengedni magát akkor, amikor egy szatír susmorog a fülébe erőltetetten kedveskedő, selymes hangon? 

Ezentúl azonban egészen más lesz, mert találtam egy meditációs felvételt, amelyen a Mentalista magyar hangja beszél. 

Akkor én most hátradőlök és hagyom, hogy egy pasas rádumáljon valamire.

Kisebb, nagyobb vagy egyenlő?

Nem akarok bocsánatot kérni azért, mert vannak önálló döntéseim. Pedig gyakran érzem úgy, hogy ezt várják tőlem. 

Mert van saját bankszámlám, mert engedély! nélkül veszek kertet magamnak. Mert amikor szerettem volna egy kutyát, akkor szereztem egyet, és eszembe sem jutott, hogy megkérdezzem a zuramat, hogy megengedi-e. Mert amikor hasznosnak láttam elvégezni egy főiskolát, akkor beiratkoztam, és eszembe sem jutott megkérdezni a zuramat, hogy szabad-e. 

Nem igaz, hogy nem alkalmazkodom senkihez. Hatkor felkelek, hogy kétcentis kockákra vágjak egy kiló marhahúst, és gulyáslevest ehessen a család ebédre. Fülhallgatóval nézem a filmet, hogy a párom nyugodtan aludhasson. 

Az sem igaz, hogy nem tisztelem a férfiakat. Komolyan veszem a mondandójukat, tiszteletben tartom a céljaikat, támogatom az erőfeszítéseiket. De nem kérek engedélyt egyikőjüktől sem, ha szeretnék valamit. 

Nem mondom, hogy néha nem csábulok el, nem szeretnék hátra dőlni, és hagyni, hogy más döntse el helyettem, hogy mi legyen a program hétvégén, hogy honnan legyen pénz a villanyszámlára, melyik szerelő javítsa meg az autó riasztóját. De csak ideig-óráig vágyom erre, mert tudom, hogy nem viselem el, ha más dönt az életemről.

És ha mindezért egy férfi azt mondja, hogy kisebbrendűségi érzése van mellettem, akkor valószínűleg kisebb is.

Miniszabi

Nem szeretném elfelejteni, ezért gyorsan itt megörökítem, hogy milyen jó volt a Balatonnál:

Palacsinta

Tudok palacsintát sütni! Ez csak azért nagy dolog, mert eddig azt hittem, hogy nem tudok. Anyukám utált sütni, gyerekkoromban ha háromszor rávette magát, akkor sokat mondok. A nagymamám nagyüzemben gyártotta, de sosem mutatta meg, hogyan készül, mindig kizavart minket a konyhából, mert félt, hogy felrobban a gázpalack. Így aztán úgy lettem felnőtt, hogy gőzöm sem volt, hogyan készül a palacsinta.

Amikor Cs-vel éltem, egyszer elkezdtem bekeverni a tésztát, de anyósom kikapta a kezemből a tálat, amikor kérdeztem, hogy szerinte jó-e a sűrűség, és ő fejezte be, aztán már ha csak szóba került a palacsinta, rohant a konyhába, nehogy én előbb érjek oda. F lányai palacsintaguruk, feldobva fordítják meg a tésztát, úgyhogy nem akartam velük versenyre kelni.

Ma viszont olyan sz.. hideg idő van, hogy kívántam valami finom meleg édességet. Mivel a szakadó esőben még ki sem lehet ülni a Római partra valamelyik büfébe, így nekiálltam én magam. Találtam a neten egy szuper receptet, és isteni ruganyos, finom palacsintákat sütöttem.

Most F is, én is kómában fekszünk.

Munkamánia?

Kivettem egy nap szabadságot, és elmentünk a Balatonhoz kicsit csavarogni. Hazafelé a vonaton F olyan fotót készített rólam, hogy éppen telefonálok, a céges mobilon pedig az e-mailjeimet nézem. Azt mondta, hogy nem ártana kicsit leállni, mert az, hogy egyszerre válaszolok munkahelyi levelekre, beszélek a húgommal és nyaralok, az szerinte kicsit sok. 

Nem tudom. Értem, látom, hogy mindenhonnan az jön, hogy slow meg lazaság. Az én munkahelyemen viszont az a szokás, hogy a vezetők munkaidőn kívül is ránéznek a leveleikre. És ha nem tudnék egyszerre két-három ügyet intézni, akkor soha nem végeznék a feladataimmal. 

Akkor most mi legyen?

Mama

Meghalt a nagymamám. Régóta nem beszéltünk, apu temetésén találkoztunk utoljára. Volt néhány év, amikor jóban voltunk, sokat utazgattunk kettesben rokonokat látogatni. Csak aztán én elromlottam. Mert elmentem főiskolára, miközben egy lánynak nem tanulgatni kellene, hanem férjhez menni és gyerekeket szülni. Meg kihoztam az intézetből egy cigánygyereket, ahelyett, hogy szültem volna sajátot. Aki a mi vérünk...

Reménytelennek láttam, hogy meggyőzzem, így inkább elkerültem. Ma, amikor végiggondoltam, hogy hány évet élt, döbbentem rá, hogy nem is volt annyira öreg, mint ahogy én képzeltem. Ahogy számoltam, alig múlt tizennyolc éves, amikor apukámat szülte, mire betöltötte a huszonnégyet, már háromgyerekes anya volt, akit magára hagyott a férje. Ha belegondolok, nem is csoda, hogy olyan keserű volt. Próbáltuk összeszedni a testvéreimmel, hogy mit szeretett, de nem tudtunk semmit felsorolni, amiért mama valaha is lelkesedett volna. Nem akart utazni, nem akart enni, még az édességek sem hozták lázba. Soha nem hallottam, hogy szépnek talál egy virágot vagy érdekelné egy könyv. 

Szegény mamának nem volt jó élete, talán nem bízott abban, hogy valaha megtalálhatja a  boldogságot, ezért el sem kezdte keresni. Ma egy kis trafik előtt találtam ezt a kis rózsát, elültetem mama emlékére. Nyugodjon békében.

Együtt vagy külön?

Annyit kérdezgetik tőlem, hogy F miért nem jön velem a birtokra, hogy időnként felmerül bennem: lehet, hogy túl keveset vagyunk együtt? 

A miértre egyébként az a válasz, hogy azért, mert nem szeret kertezni. A szüleinek is volt telke a Pilisben, és mindig utált ott lenni. Soha egy szóval sem ígérte, hogy velem jön. Én viszont szeretek kertezni, és nem akarok lemondani erről. F bringázni szeret, hétvégente száz-százötven-kétszáz kilométeres túrákat tesz. Én is szeretek kerekezni, de inkább csak a ház körül, ilyen távokat nem bírnék, és őszintén szólva eszem ágában sincs a tűző napon úgy tekerni, hogy szakadjon rólam a víz. 

Így aztán az lett a menet, hogy én minden második szombaton lemegyek a birtokra, F pedig elmegy bringázni. Ő késő este ér haza, én másnap kora délután. Nekünk jó így, de a körülöttünk élők mindig szörnyülködnek, hogy külön utakon járunk. Mindig ilyeneket hallgatok a rokonoktól meg a barátainktól, hogy miért hagyom, hogy F egyedül menjen Svájcba, miért nem megyek vele a Mátrába, amikor a gyerekeit viszi oda az őszi szünetben. És hiába mondom, hogy azért, mert tavaly már voltam Svájcban, és kiderült, hogy nem csípem F haverját, akihez vendégségbe megy, és nem akarok feszengeni, és nyáron megyünk a gyerekekkel a Bükkbe, és nagyon aranyosak, de elég a nagy családi boldogságból nekem annyi, nem igazán elégedettek a válasszal.

Lehet, hogy szingliagyam van, de nekem szükségem van olyan napokra, amikor mehetek a saját dolgaim után. Amikor például ruhát vásárolok, a hátam közepére sem hiányzik más. Én nem igénylem, hogy valaki fetrengjen a Zarában a kanapén, amíg próbálok, és kérdezgesse, hogy na, nem mutatod meg? Nem.

Tényleg, most is itt ülök a gép előtt egyedül. Át is megyek F-hez, megkérdezem tőle, nem töltünk-e túl kevés időt együtt. Ez milyen jó közös program, nem?

Piacozás

A hétvége egyik legjobb része, amikor kimegyek a piacra. Nincs bajom a bevásárlóközpontokkal, éljen és virágozzon a globalizáció, de annál nincs jobb, mint amikor az ember órákon át bolyonghat a füstöltsonka- és lángosszagú piacon, és válogathat a jobbnál jobb ételek között.

Ma vettem zsenge spárgát, olyan vékonyat, mint a ceruza, ez masnitésztával nagyon finom lesz. És kaptam hatalmas szemű, majdnem bordó színű epret, aminek olyan illata volt, hogy alig bírtam megállni, hogy fel ne faljam már útközben. Persze nincs belőle már egy szem sem...

Megint cipel

Én valamelyik előző életemben valószínűleg agyoncsaptam egy teherhordót, vagy nem tudom mi lehet, de ma megint úgy alakult, hogy négy műanyag széket cipeltem egy villamosmegállónyi hosszon. 

A Jófogáson találtam négy új állapotban lévő műanyag széket fillérekért. Megbeszéltem a hölggyel, hogy ma este elmegyek értük. Gondoltam, hazaugrom, beülök a kocsiba és átmegyek hozzá. Igen, csakhogy miután ma munka után felültem a villamosra, telefonált a főnököm, hogy menjek vissza gyorsan, mert a jogi igazgatóság felébredt, és egy nagyon fontos szerződést most akarnak átnézni. 

Így aztán egy órával később tudtam elindulni bentről, mint ahogy terveztem. Ráadásul a telefonom, vagy  a netem, nem tudom, lebénult, és képtelen voltam felhívni az eladót, hogy késni fogok, ezért nem mertem hazamenni az autóért, hanem egyenesen odamentem. Negyed óra késéssel érkeztem meg, a hölgynek pedig el kellett mennie otthonról, és bár felajánlotta, hogy visszamehetek később, egyszerűbbnek találtam, ha hónom alá csapom a székeket és hazagyalogolok. 

Szuper látvány lehettem, ahogy csiniruhában, csinitáskával, lakkozott körmökkel tipegek az úton és cipelek négy széket. Nem számít, ha minden kötél szakad, rakodómunkásnak még elmehetek, úgy érzem.

Lánybuli

Semmi nem úgy alakult, ahogy elterveztem, az eső elmosta a hétvégi kertben heverészést. Egy kicsit azért lementem a birtokra, és nem bántam meg, mert nagyon jót bandáztam a keresztlányommal.

Este elmentünk sétálni a faluba, és ezt a gyönyörű rózsát találtuk egy kapuban:

A gyerekszobában aludtam, és éjfél után, az apai tiltás ellenére, átjött hozzám a matracra aludni. Mentségemre, álmomból riasztott fel, hogy megkérdezze, megengedem-e, és abban a pillanatban az is megengedtem volna, hogy felgyújtsa a házat. De egyrészt reggel visszacsempésztem az ágyába, még mielőtt a szülei rájöttek volna az elkóborlására, másrészt nem könnyű nemet mondani egy olyan hálótársnak, aki úgy alszik, hogy közben átölel a kis karjával.

Reggel pedig játszottunk hercegnős memóriajátékot - persze, laposra vert. És a végén azt mondta, nagyon szeret nálam lenni a kertben, mert nálam lehet cigánykerekezni. Ennyi előnye van annak, hogy a virágjaim eddig még nem dugták ki a fejüket.

Bicepsz

Vajon ki az, aki autó és férfi nélkül megy rózsának való földet és marhatrágyát vásárolni? Igen, jó tipp, én.

Gondoltam, nem lehet húsz liter föld nagyon nehéz, és tulajdonképpen csak a villamosmegállóig kell elcipelni, alig pár métert. A barkácsáruházban persze már rájöttem, hogy ez nem ilyen egyszerű, de akkor már nem volt visszaút, holnap korán reggel megyek a birtokra, útközben már nem tudok vásárolni, úgyhogy nem volt más választásom, nagy nehezen belódítottam a zsákokat a kosárba és irány a pénztár. 

A kijáratnál aztán előszedtem két nagy IKEA táskát és beletuszkoltam a földet meg a trágyát. A csomagokat feldobtam a vállaimra, aztán irány a villamos. Amikor leszálltam, két idősebb szaki lesegítette a csomagjaimat. Az egyik jó nagyot füttyentett, amikor megemelte a szatyrot, ennyit mondott: "Hát, kislány, nem szeretnék sallert kapni magától." 

Nos, ehhez tartsa magát mindenki.

Elkapott...

Kicsit túlpörögtem, azt hiszem. Amióta megvan a birtok, egész nap kertészeti honlapokat nézek, virágmagokat, palántákat vásárolok, különböző blogokat bújok, hátha találok valami használható tippet arról, milyen földet, elhelyezést szeret a lonc, az orgona, melyik növényből lesz szép sövény.

Közben a húgomék is rengeteget dolgoznak lent, a sógorom kiszivattyúzta a kutamat, megmetszette a gyümölcsfákat, a hugicám locsolgatja a növényeimet. 

Jaj, nagyon várom már, hogy csak feküdhessek a nyugágyban, és aludhassak a cseresznyefa árnyékában.

Tapsvihar

Az utókor számára szeretném megörökíteni, hogy szombaton egyedül levittem az autót a birtokra, és vasárnap haza is hoztam.

Kis lépés ez az emberiségnek, de nagy lépés nekem!

Új szomszéd

Rámrepültek a telekszomszédok. Kihasználtam a jó időt, gondoltam, elkezdem végre terjeszteni a fehér herét, és kiszabadítom a nemrég talált epret és ribizlit. Ehhez viszont az kellett, hogy puszta kézzel tépjem ki a gazt több mint száz négyzetméteren. 

A szomszédaim pedig ezt az időt találták megfelelőnek arra, hogy bemutatkozzanak, és feltérképezzék a magánéletemet. Így aztán amikor éppen térdelve küzdöttem a tarackokkal, húsz percenként fel kellett tápászkodnom, leverni a földet a kezemről, odamenni a kerítéshez, kezet fogni, és válaszolni olyan kérdésekre, hogy mit akarok csinálni a telken, mit tervezek a házzal, hol a férjem. 

Szégyellem nagyon (na jó, annyira nagyon azért nem), de én megőrülök ettől a szájtépéstől. Ha nyernék a lottón, akkor két méteres kő- vagy fakerítéssel venném körbe az egész birtokot., hogy csak akkor kelljen beszélgetnem az emberekkel, ha én is akarok. Akkor majd kiülnék a kapu elé és pletykálnék kicsit. Aztán visszaspuriznék a jó magas kerítésem mögé.

Nincs semmi bajom a szomszédokkal, csak panellányként megszoktam, hogy ha egyszer becsukom a bejárati ajtót, akkor magam lehetek. Hát itt aztán nem. 

Épp az utcai kerítéshez ültettük a húgommal az orgonákat, amikor előpattant a szemközti házban lakó asszony, és a kezünkbe nyomott egy virágos, szerencsétlen kis fát, hogy ültessük el. Annyira meglepődtünk, hogy betettük az egyik orgonának ásott gödörbe. Amikor a szomszédasszony elviharzott, kitört belőlünk a röhögés, potyogtak a könnyeink. Ezentúl, ha csak meglátom majd az orgonák között a kis fát, mindig eszembe jut, ahogy vonszolta szegényt a nő át az utcán.

Ajándék

A növények nem hatódtak meg az én grandiózus elképzeléseimtől, és nyoma sincs dúsan leomló loncindáknak, illatozó szegfűligeteknek és szertefutó ternyéknek. A virágoskertemben néhány virág kókadozik csupán. A hugicámat naponta nyaggatom, hogy ugye megerednek végre, ugye lesz szép kertem. 

Gondolom kezd az agyára menni a nyávogásom, de olyan aranyos volt, hogy anyák napjára és névnapomra ültetett néhány virágot az ágyásomba. Annyira szeretem!

Romantikus délután

Hazafelé eszembe jutott, hogy összefuthatnánk az Aldiban F-el. Felhívtam, megkérdeztem, hol van, mondta, hogy már a boltban. Kérdeztem, megvár-e. Meg. Körülbelül ilyen stílusban. Ebből már gyanakodhattam volna, hogy okos lenne menekülni.

Találkoztunk, puszi, puszi, aztán itt vége is volt a jó résznek. Próbáltam volna vásárolni, de elég nehéz az embernek úgy összeszedni a gondolatait, hogy közben valaki vokálozik a háta mögött: Spárga, az meg mi? Minek még zabpehely, még van otthon. Mi az, hogy a kisszeműből, ez meg nagyszemű? Még van otthon vaj, felesleges venni. Mi az, hogy a spárgához kell? Szerintem van otthon, de mindegy. Minek étcsokis mazsola? 

Mire a pénztárhoz értünk, már lezsibbadt az agyam. Ott aztán nem találtam a cetlit, amire felírtam a Böske jegy kódját. Idegesen kotorászom a pénztárcában, a mögöttem állók toporognak, a pénztáros nézi a kezemet, ami persze nem segít a keresgélésben, erre odalép F, és jó hangosan megkérdezi, mit nem találok. 

És hirtelen bevillan, miért is nem jut eszembe gyakrabban, hogy együtt vásároljunk.

Hajhaj...

És akkor jól érthetően, szépen artikulálva elmondtam a fodrászlánynak, hogy középbarna színű hajat szeretnék. És a biztonság kedvéért mutattam neki egy fotót egy nőről, akinek középbarna színű haja volt. 

A fodrászlány bólintott, és elkezdte felkenni a fejemre a szőkítőkrémet, hogy leszedje a hajamról a húsz év alatt beleivódott feketeséget. Amíg jött ki a szín a hajamból, néhányszor feltettem olyan kérdéseket, hogy "Ugye szép lesz majd a középbarna szín?" A fodrászlány lelkesen bólogatott.

Két vödörnyi szőkítő krém és rengeteg idő múlva elkezdte felkenni a hajamra az új színt. Ekkor is feltettem a kérdést: "Ugye befogja középbarnára?" A fodrászlány lelkesen bólogatott.

Negyven perc elteltével megláttam az új színt. A sötétszőkét. Amikor megemlítettem, hogy ez nem középbarna, akkor a fodrászlány, valamint a fodrászlány összes munkatársa bizonygatni kezdte, hogy de, ez bizony barna. 

A végeredmény tegnap este 18000 forint mínusz, és egy száraz, szálló, szalmaszínű boglya volt. Ma átfestettem aranybarnára. Nem az igazi, de vállalható. Most két hétig kenegetem olivaolajjal, kókuszolajjal, aztán befestem középbarnára. 

És esküszöm, hogy fodrász soha többé nem festi a hajamat.

Boglárka

Gyümölcsfák után egy kis boglárka.

A pösti nő

Azért már az első hétvégén sikerült kiakasztani a falubéli szomszédaimat. A szombati napsütésben nagyon szépek voltak a gyümölcsfák virágai, meg akartam örökíteni őket, ezért elővettem a fényképezőgépemet. Némelyik virág kicsit magasan volt, alulról nem tudtam elég szép képeket csinálni róluk, ezért odahúztam egy széket az egyik fához, ráálltam, és úgy fotóztam. 

Amikor befejeztem a kattogtatást, megláttam, hogy a sógorom nagypapája tátott szájjal nézi, mit csinálok fent, és a szomszédban dolgozgató idős házaspár kezében is megállt a kapa, döbbenten bámulnak rám. 

Hát, ezek a pösti népek, fotózgatják a virágokat... Ki érti ezt...

A birtok

Enyém lett végre a birtok. Van saját kertkapum, gyümölcsfáim, villanyórám, kutam, enyém a világ legkisebb háza (6 nm). Ja, és tengernyi térdig érő gaz. 

Lelkiállapotom hasonlít a skizofrénekére, egyik percben szétvet a boldogság, ahogy ülök a cseresznyefa alatt a virágillatban, és hallom a madarakat dalolászni, a másik percben pedig sírva tudnék fakadni, mert fogalmam sincs arról, hogyan változtatom az 1000 négyzetméternyi pásztortáskát pázsittá. 

Becsszóra igyekszem pozitívan gondolkodni, és arra gondolni, milyen jó lesz, amikor majd sütögetünk meg medencézünk, de nem olyan könnyű, amikor az ember két napi munkával annyit tud elérni, hogy kb. három négyzetméterre rá lehet nézni. 

Egyelőre ennyi vállalható a birtokból:

Firenze

Ültem egy templomban Firenzében, és arra gondoltam, hogy egész jó kis életem van. Nem arra gondolok, hogy mutogathatnám az FB-n, hogy nini, milyen übersikeres vagyok, hanem arra, hogy  azért nem kevertem rosszul a lapokat, amelyeket az élet osztott nekem. Pedig nem ez a lehetőség látszott, amikor egy kistáskányi holmival elköltöztem anyuéktól, ahol egy szobában négyen laktunk a testvéreimmel. Persze tudom, ehhez szerencse és Isten is kellett, de azért...

 Ha eddig bárkinek kétségei lettek volna, elmondom, Firenze gyönyörű.

 

Négy napot töltöttünk a városban F apukájával, nővérével és sógorával. Nos, négy nap alatt megerősödött bennem, hogy családdal soha sehová ne menjen az ember.

Sünvacsora

Ma aljas módon megcsaltam a bolyhost. 

A lépcsőházunk belső udvarában lakik egy sün, aki esténként szalad az emberek elé, hátha hoz neki valaki ételt. Én pedig gyorsan lepakoltam a táskámat, adtam vacsorát a bolyhosnak, aztán leszaladtam az udvarra, hogy megetessem a sünt is. 

Nagyon édes volt, ahogy mozgatta az orrát és ropogtatta a kaját, órákig el tudnám nézni a kis hülye fejét. 

Aztán annyira furdalt a lelkiismeret, hogy jó hosszú sétát tettem a bolyhossal, és próbáltam elmagyarázni neki, hogy azért ő az igazi.

Együtt

Egy ismerős házaspárnál voltunk szülinapi buliban tegnap, és le lettem teremtve, mert szerintem minden embernek joga van a saját tévéhez. 

Úgy kezdődött, hogy az ünnepelt elkezdett panaszkodni, hogy nem nézhet kerékpárverseny-közvetítéseket, mert a felesége utálja. Óvatlanul megkérdeztem, hogy miért nem nézi a hálószobában lévő tévén. Erre a feleség kifejtette, hogy ő nem hisz! abban, hogy külön tévézzenek. Megjegyeztem, hogy nem mondtam, hogy külön kell tévézni, csak szerintem, ha az egyik félnek nincs kedve nézni valamit, de a másiknak igen, akkor mindketten nézhetik azt, amit akarnak. Persze, ha ugyanahhoz van kedvük, akkor az nézhetik együtt.

Hát, akkor sem vívhattam volna ki a jelen lévő szuperfeleségek haragját, ha azt mondom, hogy az előbb csókolóztam a férjükkel a konyhában. A háziasszony lenyomott egy szónoklatot, hogy egy kapcsolatot minden nap ápolni kell, és az okfejtésben odáig jutott, hogy egyenesen váláshoz vezet, ha külön tévéznek a felek.

Megjegyeztem, hogy nem értem, miért használna az egy kapcsolatnak, ha két ember esténként egymást terrorizálja távkapcsolóval, semmi kedvem nem volt vitába keveredni valakivel, aki hisz! vagy nem hisz! a tévézésben, és további vitatkozás helyett kimentem a konyhába pogácsát enni.

Válás vagy felkoncolás?

Az emberek vérfarkassá válnak, ha válásról van szó. És az a legviccesebb, hogy nem csak akkor, ha az érinti őket.

Bárki megtudja a környezetemben, hogy mi Cs-vel még nem adtuk be a válási dokumentumokat, csak egyszerűen írtunk egy papírt anyagi javaink megosztásáról, hogy én intézem a telefonügyeit, ő pedig segít nekem az autószerelésben, az illető azonnal elkezdi csóválni a fejét, és közli, hogy ez így nem normális, és azon nyomban tanácsokkal kezd bombázni, hogy fogadjak ügyvédet és pereljem el Cs lakásának felét, hogy kapcsoltassam ki a telefonját, hogy ne beszéljek vele soha többé. 

Amikor elmondom, hogy nem akarom egyiket sem, elkezdenek kombinálni, hogy akkor biztosan még mindig szeretem, és újra össze akarok jönni vele. És amikor közlöm, hogy nem akarom újra kezdeni vele, mert bár szeretem, de nem bírom elviselni, és ami a leginkább gátolná az újrakezdést, már nem vagyok szerelmes belé, és nem is vonzódom hozzá testileg, akkor nem értik. De könyörgöm, tizennyolc évig éltem vele,  közösen felneveltünk egy gyereket, és alapvetően egy jóravaló pasi. Azért, mert sehogy sem megy nekünk együtt az élet, még nem fogom kibelezni, hiába az a szokás váláskor. 

Vannak barátaink, akik nyolc éve ölik egymást a bíróságon, milliókat áldoztak ügyvédre, a fizetésük meg vagyonuk eltitkolására, miközben a gyerekeik szenvednek az állandó cirkuszoktól,  a közös házukat viszi a bank, pedig ha annak idején inkább megegyeznek, már mindketten új életet kezdhettek volna. 

De úgy tűnik, ezzel a véleményemmel egyedül vagyok, mert az emberek vért kívánnak váláskor. Az sem érdekli őket, ha az az ő vérük...