Én csak azt szeretném kérdezni az Élettől vagy tulajdonképpen már bárkitől, aki tudja a választ, hogy miért nem tudnak az emberek egyszerűen érezni? Miért kell mindennek olyan kurvára bonyolultnak lenni?
F-el másfél éve már csak vergődünk, vagyis én vergődöm, közös programokat szervezek, leültetem magunkat beszélgetni, töltök le filmeket, de semmi eredménye. Csak élünk egy lakásban, ennyi.
Közben pedig van körülöttem egy srác, aki nagyon jönne, de nekem nem megy. Nem ő, őt nagyon kedvelem, hanem a körülmények. Egyrészt nagyon sokkal fiatalabb nálam, másrészt kicsi gyerekei vannak. És egyszerűen tudom, hogy én nem lennék képes az utcán kézenfogva sétálni valakivel, aki majdnem a fiam lehetne. És nincs kedvem minden második hétvégémet játszótéren meg állatkertben tölteni az apás hétvégéken. De nem szeretném azt sem, ha egy ilyen drága fiú csak egy titkos viszony lenne, és a gyerekeivel sem akarnék paraszt lenni, mert cukik, és nem ezt érdemlik.
Ő pedig nagyon szeretné, hogy kezdjünk egymással valamit, pedig elmondtam többször, hogy nem megy. Munka miatt találkoztunk, mindig órákig beszélgetünk, ha összefutunk, minden nap ír, hív, nagyon édes. És borzasztóan jól esik a figyelme, kedvelem úgy igazán, ahogy kevés embert ezen a világon. Közben meg nem tudok többet adni neki, és ezt elmondhatatlanul sajnálom.
Miért nem lehet az, hogy ha valaki él egy 12 éves kapcsolatban, az részt is vesz benne, és hogy nem mennek szét kisgyerekes párok, és hogy kedves cuki férfiak nem maradnak egyedül, és hogy a kedves cuki férfiak nem náluk tizensok évvel idősebb nőket akarnak maguknak.
Annyira kedvelem ezt a srácot, olyan szívesen töltök időt vele, mert okos, vicces, nagyon lehet vele kifigurázni, cikizni a világot. De sajnos így, hogy minden kontakt fájdalmas témába fut, inkább kerülöm, miközben olyan jó lenne beszélgetni vele sok mindenről.
Hát itt sem tanulság, sem boldog vég, sem semmi. Csak a kérdésem...
