Sokat gondolkodom azon mostanában, hogy vajon az én gondolkodásommal van-e gond vagy mindenki máséval. Arról van szó, hogy a balatoni nyaralásunkon mi is elmentünk több olyan étterembe, borozóba, amelyeket honlapokon, blogokon ajánlottak.
És... hát a legtöbb tényleg gyönyörű helyen van, finom az étel is, de... könyörgöm, 2300 forint egy hamburgerért? Én nem keresek rosszul, de túlzásnak tartom, hogy két embernek tízezer forint legyen egy soványka ebéd, ami ízletes, persze, de ami után két órával már korog a gyomor.
A barátaimat, kollégáimat is kérdeztem erről, de ők vagy nem is mennek ezekre a helyekre, vagy évente kétszer vagy háromszor beiktatnak egy alkalmat, amikor nem nézik, hogy mennyit költenek, és akkor bevállalnak egy házi szörpöt 700 forintért vagy egy kajálást tizenezerért.
De ezekről a helyekről úgy írnak mindenhol, mintha mindenki megengedhetné magának a szőlőföccsöt aranyáron (ami azért mégiscsak szőlőlé szódával, ne hülyüljünk már). Olyan túraajánlók jelennek meg, amelyek szerint a bringások egyik helytől a másikig gurulnak, és mindenhol fogyasztanak. Arról persze már nincs szó, hogy a nap végén a húsz-harmincezer forintos végösszeget ki állja.
Lehet, hogy én vagyok az ünneprontó, de mégis mi értelme olyan világról írni, ami az emberek többsége számára elérhetetlen?
