Nem érdekel, nem érdekel...

Persze, túl szép lenne, ha nyugiban telne egy karácsony. Mindig vannak okosok, akik azt mondják, hogy ez nem illik, mert igenis meg kell adni a módját az ünneplésnek, és igenis kell ajándék, és kell vendégség, mert anélkül nem az igazi. És ha visszakérdezek, hogy mi nem az igazi, a szopás?, akkor meg hüledeznek, hogy de hát én milyen vagyok. 

És mivel nem akarom tovább feszíteni a húrt, nem kérdezem meg, hogy ugyan mi értelme egy szuperszar fotókból összeállított naptárt adni karácsonyra, amit a megajándékozott tuti, hogy nem rak ki a falára, és amire az ajándékozó annyi energiát szánt, hogy az utolsó oldalán még a számlát is rajta felejtette. Mert félek, hogy ha ezt megemlíteném, akkor megkérdezném, hogy mi értelme lenne egy egész délután ülni tíz olyan ember között, akiknek nincs egymás számára mondanivalójuk, és csak kényszeredetten pörgetik a hogytanulnakagyerekek/denehézapedagógusokélete/szörnyűezakormányazelőzősevoltjobb/fájaderekadmiértnemmészorvoshoz imamamalmot, és még annyi mindent megkérdeznék, amit jobb, ha nem kérdezek. 

Így aztán csak annyit válaszolok, hogy nekem így jó. Végül is mindegy, hogyan csűrjük-csavarjuk, megúsztam a családot ezen az ünnepen is.

Karácsonyi luxus

Az elmúlt hetekben - ahogy minden évben karácsony környékén - megerősödött bennem, hogy luxusban élek. Nem, nem kaptam autót karácsonyra, még gyémánt gyűrűt sem. És nem, nem utazunk el Thaiföldre.

De amikor az üzletekben én voltam az egyetlen, aki a kétségbeesett, tele kosárral ide-oda futkosó emberek között nyugodtan vásárolt, éreztem, hogy szerencsés vagyok. Nem, nincs bejárónőm, aki elintéz mindent. Ennél nagyobb luxust engedek meg magamnak. Egyszerűen csak nem érdekel. Nem arról van szó, hogy utálom a karácsonyt. Nagyon is szeretem. De nem izgat, hogy szabályos lesz-e az ünnepi menű, nem hajtok égig érő, színben tartott karácsonyfára, nem magyarázom be magamnak, hogy csak a házi bejgli a jó bejgli, és nem akarok megajándékozni boldog-boldogtalant.

Gyerekkoromban szenteste napja attól volt hangos, hogy anyu a konyhában, apu pedig az erkélyen szitkozódott, mert a kurva töltött káposztához vagy száz tölteléket kellett gyúrni, a rohadt három méteres fenyő pedig sehogy sem illett a talpba. Amióta felnőttként én dönthetem el, milyenek legyenek az ünnepek, szépen lassan elhagytam mindent, amit értelmetlen erőlködésnek gondolok.

A karácsonyi ebéd úgy készül, hogy tepsiben együtt sül mindenféle finomság, így amikor elkezdődik az énnemeszemdisznóhúst/csirkehúst/sajtot/gombát/zöldséget körjáték, akkor csak annyit mondok, hogy akkor azt ne szedj magadnak. A bejgliket cukrászdából hozzuk, és csak a gyerekek kapnak ajándékot. És nem járjuk körbe a rokonokat veszett ugróegér módjára. Van az évben még 362 nap, annyi éppen elegendő arra, hogy mindenkit meglátogassunk.

Tudom, hogy ez nem tetszik mindenkinek. Nem számít. Ez az én karácsonyom, és én nyugodtan, csendesen, lassan akarom tölteni. Ez benne a luxus.

Advent mifelénk

Jó, hogy emberek milliói számára a karácsony egyet jelent az esztelen vásárlással, mert így a kereskedők egy rakás akcióval táplálják az őrület tüzét. Ennek köszönhetően én is a szokásosnál jóval olcsóbban jutok hozzá egy-egy darabhoz a bronz-, ezüst- vagy aranyvasárnapokon.

Ma például 4000 forintért kaptam gyönyörű mélybordó sötétítőfüggönyt a nappaliba. Mondjuk az adventi készülődésbe én is belecsavarodtam kicsit, az egész lakás bordó és arany színű. F-nek kellene egy érmet adományozni, hogy még nem tette szóvá a mindenhová bőven adagolt üveggömböket, csengettyűket, mécseseket, fenyőágakat.

Mások degeszre eszik magukat karácsonykor, nekem meg a dekorálástól áll majd ketté a fülem. De tehetek én arról, hogy olyan jó ilyenkor a hidegből bejönni a jó meleg, mély színekkel és csillogó fényekkel teli, narancsillatú lakásba?