Az elmúlt hetekben - ahogy minden évben karácsony környékén - megerősödött bennem, hogy luxusban élek. Nem, nem kaptam autót karácsonyra, még gyémánt gyűrűt sem. És nem, nem utazunk el Thaiföldre.
De amikor az üzletekben én voltam az egyetlen, aki a kétségbeesett, tele kosárral ide-oda futkosó emberek között nyugodtan vásárolt, éreztem, hogy szerencsés vagyok. Nem, nincs bejárónőm, aki elintéz mindent. Ennél nagyobb luxust engedek meg magamnak. Egyszerűen csak nem érdekel. Nem arról van szó, hogy utálom a karácsonyt. Nagyon is szeretem. De nem izgat, hogy szabályos lesz-e az ünnepi menű, nem hajtok égig érő, színben tartott karácsonyfára, nem magyarázom be magamnak, hogy csak a házi bejgli a jó bejgli, és nem akarok megajándékozni boldog-boldogtalant.
Gyerekkoromban szenteste napja attól volt hangos, hogy anyu a konyhában, apu pedig az erkélyen szitkozódott, mert a kurva töltött káposztához vagy száz tölteléket kellett gyúrni, a rohadt három méteres fenyő pedig sehogy sem illett a talpba. Amióta felnőttként én dönthetem el, milyenek legyenek az ünnepek, szépen lassan elhagytam mindent, amit értelmetlen erőlködésnek gondolok.
A karácsonyi ebéd úgy készül, hogy tepsiben együtt sül mindenféle finomság, így amikor elkezdődik az énnemeszemdisznóhúst/csirkehúst/sajtot/gombát/zöldséget körjáték, akkor csak annyit mondok, hogy akkor azt ne szedj magadnak. A bejgliket cukrászdából hozzuk, és csak a gyerekek kapnak ajándékot. És nem járjuk körbe a rokonokat veszett ugróegér módjára. Van az évben még 362 nap, annyi éppen elegendő arra, hogy mindenkit meglátogassunk.
Tudom, hogy ez nem tetszik mindenkinek. Nem számít. Ez az én karácsonyom, és én nyugodtan, csendesen, lassan akarom tölteni. Ez benne a luxus.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése