Miért?

 Én csak azt szeretném kérdezni az Élettől vagy tulajdonképpen már bárkitől, aki tudja a választ, hogy miért nem tudnak az emberek egyszerűen érezni? Miért kell mindennek olyan kurvára bonyolultnak lenni?

 F-el másfél éve már csak vergődünk, vagyis én vergődöm, közös programokat szervezek, leültetem magunkat beszélgetni, töltök le filmeket, de semmi eredménye. Csak élünk egy lakásban, ennyi. 

 Közben pedig van körülöttem egy srác, aki nagyon jönne, de nekem nem megy. Nem ő, őt nagyon kedvelem, hanem a körülmények. Egyrészt nagyon sokkal fiatalabb nálam, másrészt kicsi gyerekei vannak. És egyszerűen tudom, hogy én nem lennék képes az utcán kézenfogva sétálni valakivel, aki majdnem a fiam lehetne. És nincs kedvem minden második hétvégémet játszótéren meg állatkertben tölteni az apás hétvégéken. De nem szeretném azt sem, ha egy ilyen drága fiú csak egy titkos viszony lenne, és a gyerekeivel sem akarnék paraszt lenni, mert cukik, és nem ezt érdemlik. 

 Ő pedig nagyon szeretné, hogy kezdjünk egymással valamit, pedig elmondtam többször, hogy nem megy. Munka miatt találkoztunk, mindig órákig beszélgetünk, ha összefutunk, minden nap ír, hív, nagyon édes. És borzasztóan jól esik a figyelme, kedvelem úgy igazán, ahogy kevés embert ezen a világon. Közben meg nem tudok többet adni neki, és ezt elmondhatatlanul sajnálom. 

 Miért nem lehet az, hogy ha valaki él egy 12 éves kapcsolatban, az részt is vesz benne, és hogy nem mennek szét kisgyerekes párok, és hogy kedves cuki férfiak nem maradnak egyedül, és hogy a kedves cuki férfiak nem náluk tizensok évvel idősebb nőket akarnak maguknak.

 Annyira kedvelem ezt a srácot, olyan szívesen töltök időt vele, mert okos, vicces, nagyon lehet vele kifigurázni, cikizni a világot. De sajnos így, hogy minden kontakt fájdalmas témába fut, inkább kerülöm, miközben olyan jó lenne beszélgetni vele sok mindenről. 

 Hát itt sem tanulság, sem boldog vég, sem semmi. Csak a kérdésem... 

Büszke

 

Szeretném itt megörökíteni azt, amire nagyon büszke vagyok, és szerintem akkor is megveregetem majd a vállamat, ha évek múlva benézek ide és  visszaolvasom. Nagyot mentem szerintem, és bár a Jóisten segített, én is megtettem mindent azért, hogy ez így alakuljon. 

 Az előzmény, hogy a húgom első férje egy bántalmazó, akinek nem volt elég, hogy verte a feleségét, sokszor a gyerekük szeme láttára, hogy tönkre tette a saját lánya kiskorát, még egy 10 millió forintos adósságot is a nyakukba akart varrni. 

 A közös othonból, amit hitelre vettek, a volt sógorom elüldözte a családját, majd hónapokig tartó, részeg bulizgatás után kiszerelt minden használhatót, konyhabútort, ajtókat kerettel, radiátorokat, fűtéscsöveket, és mocskot, romokat, valamint fizetetlen számlákat hátra hagyva kisétált a házból. A hitelt sem fizette többé, a húgom pedig a szétvert házba, ahonnan kikötötték a közműveket, nem tudott beköltözni, egyedül a hitelt sem tudta fizetni, így a bank felmondta azt. A volt férj külföldre költözött, így a követeléskezelő a húgomon követelte a 7 millió forintos hitelt. 

 Ő nem boldogult egyedül, így segítettem neki alkudozni a követeléskezelővel. Hat ügyvéddel egyezkedtem az elmúlt tíz év alatt, voltak, akik csak lehúztak, voltak, akik valamennyit segítettek, de sok eredményt nem értünk el. Tavalyelőtt a volt férj tulajdonrészét elárverezték egy nav tartozás miatt, és mivel nem tudtuk mi megvenni, így a nyakunkra kezdett járni az új tulaj, aki 1.5 millió forintért akarta megszerezni a húgom részét. Ha szép szóval nem, hát erőszakkal. És mindennek tetejébe tavaly karácsony előtt megérkezett egy levél a végrehajtótól, hogy mivel  a volt férj eltűnt, így az egész tartozást kamatokkal, kb. 12 millió forintot, a húgomtól kérnek, és elárverezik az ő tulajdonrészét is. Ez azt jelentette, hogy ha a házrész mondjuk a legjobb áron megy el, akkor is kb. 10-12 millió forint tartozás marad húgom nyakán. 

 Bedobtam magam, és körbejártam minden ismerősömet segítségért. És egyikük ismert egy ügyvédet, akinek életem végéig hálás leszek. Az elmúlt fél évben hetente jártam hozzá, osztottunk, szoroztunk, tárgyaltunk, és végül elérte, hogy a fenyegetőző tulaj eladta nekem jó áron a ház felét, a végrehajtó visszavonta az árverést, és jó megállapodással kiengedte húgomat a hitelből. 

 Most van egy romos házunk. Ami nyeli a pénzemet, de szépül, van már újra villany benne, vannak vadonatúj ablakok, jön a gázos, a vizes, a padlós... Ha befejeződik a felújítás, vagy odaköltözünk, vagy eladjuk és veszünk egy másik házat. 

 De már nem fenyegeti a húgomat a végrehajtó. Azt hiszem, erre mondhatjuk, hogy ügyes vagyok.

Levizsgáztam

 

Kifacsar ez az év. Jó dolgokat hoz, de meggyötör. Vagyis inkább az gyötör meg, hogy mindig szembesülök azzal, nem számíthatok a körülöttem levő emberekre. Mondjuk az Élet vagy a Jóisten vadidegen embereken keresztül mindig kisegít. Mondjuk ez jó spirin hangzik, de tényleg sokszor érzem így :)

 Ott volt például a kutyakozmetikus suli. Nagyon sűrű volt, az elméletet és a 200 óra gyakorlatot 5 hónap alatt kellett megcsinálni. Mivel a munkahelyemen rajtam kívül mindenki új ember volt, így hét közben nem nagyon tudtam gyakorlatra menni. Ez azt jelentette, hogy minden pentek délutánomat és az egész szombatomat a kutyakozmetikában töltöttem, volt, hogy a vasárnapomat is. 

 F. mindeközben elvolt a maga világában, bringatúrákat szervezgetett hétvégékre, így a kiskutya egész napra magára maradt. Ez egyresz azt jelentette, hogy reggel egy órával később tudtam elindulni, mert nekem kellett vele sétálni, másrészt azt, hogy délután mindig halál ideges voltam, hogy milyen feladatok jönnek a kozmetikában, mert ha elkezdesz egy kutyát kozmetikázni, azt nem lehet félbehagyni. Ha az utolsó vendég 4 órakor jött és mondjuk egy havanese volt, kicsi igazítással, akkor fél hatkor el tudtunk indulni haza. Ha viszont 5-kor érkezett két orosz fekete terrier, akkor az egész kozmetika bent volt este nyolcig. Ami azt jelentette, hogy Lara kilencig, negyed  tízig egyedül volt, akkor tudtam levinni. Ezen sokat veszekedtünk, F. halál bunkó volt, csak a bringázás érdekelte. Ez volt az egyik ok, smi miatt úgy döntöttem, hogy befejezem vele. 

 A húgom sem volt különb, ő meg állandóan hétvégi programot akart szervezni Budapestre, és amikor mondtam, hogy gyakorlatra kell mennem, akkor megsértődött. Ez azért esett szarul, mert az ő tanfolyamát én fizettem, és úgy tudott gyakorlatra járni, hogy én vigyáztam a gyerekeire, a nyári szabimat is arra használtam el, hogy pesztráltam a lányokat. Vele is összevesztem ezen, de nem nagyon jutott el a központba, hogy mi a gondom.

 Összeismerkedtem viszont két csajszival a tanfolyamon, akikkel segítettük egymást. A csoportba  háromféle tanuló volt. A nagyon fiatalok, akik érettségi után szerettek volna egy szakmát, a kismamák, akik gyerek mellett akartak egy munkát, aminél nem kell 10 orát tölteni az irodában, és voltunk mi hárman, túl a negyvenen, jó állással, ami mellé szerettünk volna valami kiegészítést. Nem lettünk összejárós cimbik, de tartjuk a kapcsolatot a vizsga óta is, segitünk ebben-abban egymásnak.

 A tanfolyam egyébként a végére nagyon jó lett, összerázódtunk. Kirúgták azt a segedoktatót, aki bantotta a kutyákat, így a tanulók is sokkal türelmesebbek lettek az allatokkal.  Az oktatónk igazi szupercsaj, három gyerek, kozmetika, saját tanya kecskékkel, tyúkokkal, disznókkal, fürjekkel. Nagyon rendes volt velünk, megkedveltem igazán. 

 A vizsga előtti héten már azt hittem, hogy a túlhajszoltságtól összecsuklom, aggódtam is, hogy Lara, aki minden kutyakozmetikustol ki van tiltva, mert ördögfióka, ha valaki száritani vagy nyírni akarja, de végül minden jól alakult, kutyakozmetikus lettem. Nem is lenne más hátra, mint elkezdeni a húgommal közös vállalkozást, azonban... Rövidesen mesélek...

 Lara példásan viselkedett, szép lett, nagyon hálás vagyok a kis hülye kutyámnak :).

Álmok

Az új évet tanulással kezdem, beiratkoztam egy kutyakozmetikus suliba. A képzést hagyjuk is, egyszerre kell tanulni az elméletet és teljesíteni a gyakorlatot. Így persze az van, hogy a gyakorlati helyen állandóan szemrehányást tesznek nekünk, hogy ezt sem tudjuk meg azt sem tudjuk. És hiába mondjuk, hogy még nem tartunk ott, az a válasz, hogy ezt tudni kell. Így aztán össze-vissza ugrálunk a tananyagban és mindannyian frusztráltak vagyunk.

Az oktató viszont nagyon profi, és meg is mutat mindent. A kozmetika rendes életében veszünk részt, segitünk a napi munkában. Mondjuk tíz tanulóra jut az egy szem oktató, így van, hogy segítek egy kutya nyírásánál, közben a másik asztalnál a szárításról beszél, azt mutatja, miközben megy a nagy teljesítményű szárító. Köööösziiiii...

Ami igazán kiakaszt, hogy a tanulók nagyon parasztok a kutyákkal. Az oktató nem, ő határozott nő, biztos kézzel bánik velük, de nem durván. A rutin nagyon sokat számít, a kutyák is érzik. De van egy munkatársnője, ő már végzett kutyakozmetikus, és egész nap üvölt a kutyákkal. Ha felemelik a lábukat, ha megnyikkannak, már ordít, meg rángatja őket. És ez valahogy bejön a tanulóknak, és ők is ráncigálják a kutyákat. Azt mondják, hogy megmutatják, ki a főnök, de mondtam nekik, hogy k...vára nem azt mutatják meg, hanem azt, hogy s....fejek. Már bocs, de nem tudom szebben írni. Tudom, hogy utálnak ezért, de rájuk szólok, mert nem fogom nézni, hogy bántanak egy állatot. Ráadásul az lenne a dolguk, hogy kényeztessék, szépítsék őket.

Pont ezért akarom megtanulni ezt a szakmát, mert egyik kutyámnak sem találtam soha olyan kozmetikust, aki normálisan bánt velük. Az egyik csajt azért hagytam ott, mert arra léptem be a kozmetikába, hogy tépi a 10 hónapos kutyám pofáján a szőrt, és ráüt az orrára. Nem idézem, hogy mit mondtam neki. 

Pedig ezekben a kutyákban semmi rosszindulat sincs, sokan félnek sz új helyen, annyira hálásak a jó szóért, bújnak az emberhez. Nem akarom fényezni magam, de a tanulók közül én bànok velük legjobban, tegnap is, ma is csak úgy tudtak megcsinált egy-egy kutyát, hogy én nyugtattam le, én tartottam meg őket. Pedig irtózatos pánikrohamot kapott mindkettő, és senki sem bírt velük. Kutyasuttogó lettem... 😉

Nehéz egyébként ez a munka, vizes lesz az ember, szőrös lesz mindene, leszakad a lába, a dereka, de a kutyák nagyon jó fejek. Remélem, hogy sikerül minél több fogást megtanulni, és csinálunk a húgommal egy olyan kozmetikát, ahol valóban jól érzik magukat a kutyák, ahol a gazdik nyugodtan ott hagyhatják őket. 

Balaton, szülinap

Amikor végignézem a régebbi bejegyzéseket, olyan jó felidézni az emlékeket, rácsodálkozni, hogy jaj, ez vagy az milyen szép volt. Ezért elhatároztam, hogy legalább azt feltöltöm ide, amikor készítek pár szép fotót, hogy ha vacak a kedvem, csak fellapozhassam. 

Tavasszal már volt néhány kalandunk a csajszikkal, de az első igazi nyaralás F-el volt a szülinapomon. Kitalálta, hogy meglepetésként szervez egy utazást, amiről én nem tudhattam semmit. Így esett, hogy amikor bringáztunk ki a Déli pályaudvarra, és jött szembe F barátja, és kérdezte, hogy hová megyünk, én annyit válaszoltam, hogy nem tudom, én csak a pályaudvarig tudom az utat, F meg annyit, hogy a Sarkkörön túlra. Láttam rajta, hogy megsértődött kicsit, úgyhogy mondtam F-nek, hogy a vonatról írja már meg neki a szitut, ne gondolja, hogy valami bajunk van vele. 

Aztán egészen Keszthelyig mentünk vonattal, majd elkerekeztünk Vonyarcvashegyre, ahol a szállásunk volt. Út közben ettem egy fügés fagyit, brühühü..., annyira finom volt, minden nap eszembe jut... Bevallom, titkon abban reménykedtem, hogy egy fehér fakunyhóba megyünk az erdő szélére, ahol a nagy diófáról lóg a függőhinta, vagy egy türkiz kabinba, aminek a teraszáról nézhetjük a Balatont. Aztán F felvilágosított, hogy ilyen szállásokat foglalt először, de amikor megtudták, hogy Selyem is jön velünk, akkor kidobtak minket. Hiába mondta, hogy pici fehér selyemkutya, nem megy az ágyra, hangja sincs, nem volt kegyelem. Így aztán F foglalt egy apartmant egy házban a kilencvenes években. Isten az atyám, 20 évesnek éreztem magam a sok német felirat között, a tipikus Zimmer Feri panzióban. Szép volt, tiszta, gondozott a kert, cseresznyefával, levendulával, volt medence is, amiről sajnos nem tudtam, pedig pacsáltam volna benne szívesen. 

Az első nap megérkeztünk, lementünk a partra, és elkerekeztünk a Szent Mihály dombhoz. Itt F fotózott, én pedig bőgtem, úgy, hogy ő ne lássa. Az utunk ugyanis amellett a kis magánkemping mellett vezetett el, ahol a volt férjemmel sokszor nyaraltunk. Eszembe jutott, hogy reggel mindig korán felébredtünk a sátorban, és Bolyhossal kettesben elmentünk sétálni a bringaút mentén. Harmatos volt a fű, én pizsamában és melegítőfelsőben bóklásztam, Bolyhos még félig aludt, úgy ballagott mellettem. Aztán visszabújtunk még kicsit bóbiskolni a matracunkra. A Szent Mihály dombról pedig megláttam a nagykempinget, amit bezártak, mert lakóparkot építenek a helyére. És egyszerre eszembe jutott, hogy ezek a jó kis kempingezések nem csak elmúltak, hanem el is vesztek örökre, nincs már Bolyhos, és mennyire hiányzik. 

Másnap Keszthely volt az úticél, nagyon régen voltam a kastélyban, ezért kértem, hogy sétáljunk kicsit a parkjában. Először csalódás volt, mert én egy dús, gyönyörű, tele virágokkal kertre emlékeztem, és egy kiégett placc fogadott. Aztán elkeveredtünk a kastély mögé, megtaláltuk a tavat, a gyönyörű fákat, bokrokat, és bár egyáltalán nem tűnt ismerősnek, azért szép volt. Az első nap még nem tűnt fel, de most már igen, hogy május harmadik hete volt, mégis üres volt minden. Vonyarcon még úgy gondoltam, hogy jó, hát ez mégiscsak egy kis falu, érthető, hogy alig vannak, de Keszthelyen azért már vártam volna embereket. Nem hiányoztak, nem azért, csak fura volt. Hazafelé Balatonedericsen bementünk a Mónisüti cukrászdába, hát, már csak ezért is szívesen költöznék ebbe a faluba. 

Harmadik nap Szigligetre mentünk, gyönyörű volt az út is, a Sós-öböl az egyik kedvencem, gyönyörű Szigliget minden utcája is. Mindig úgy megyünk, hogy az egyik alsó úton érkezünk be, végigtekerünk alul, aztán a strand utcáján, majd felmegyünk a felső utcákba, és az Alkotóház mellett bringázunk vissza. Nagyon szeretem, hogy itt még őrzik a régi építkezési szokásokat, tudom, hogy nem lehet skanzent csinálni mindenből, de én azért szeretnék. Selyem mindig az első bringakosárban utazik, be van kötve hámmal, onnan tekintget szét. Ennek köszönhetően mindig mosolygó emberek jönnek velünk szemben, mert amint meglátják a kutyát, vigyorognak. Persze, nem órákig aszaljuk a kutyát a kosárban, mindig tartunk pihenőt, iszik, lespricceljük vízzel, van árnyékolója, szóval vigyázunk rá nagyon. A legnagyobb kincsünk ez a kis hülye. 

A negyedik naptól kicsit féltem, mert csomagokkal kellett eltekerni Vonyarcvashegyről Fonyódra. Persze a Selymet F vitte, és nem is volt sok csomagunk, annak is nagyobb részét ő vitte, de azért ne feledjük, hogy én egy 20-as kerekű, összecsukható bringával járok, nem egy félmilliós csodával, mint F. Ennek ellenére simán bírtam, nagyon szép volt az út, Balatonberénybe beleszerettem, az még a régi balatoni hangulat. 

Nagyon jó kis szülinapi utazás volt, az elején még fura volt látni a sok értelmetlen építkezést, de amikor kerekeztem Vonyarcvashegynél a parton, és szólt a kakukk, rájöttem, hogy a Balaton az mindig is Balaton marad, és elkezdtem a természetre koncentrálni, a sok virágra, a víz illatára, a vitorlásokra, és nagyon jól éreztem magam. 

Virágmánia

 Tegnap este olyan helyzetbe kevertem magam egy virág miatt, hogy a végén hol sírtam, hol nevettem.

Munka után elszaladtam az Oázis kertészetbe, tűzesőt és kisebb Annabelle hortenziát akartam nézni. Vittem egy szatyrot, ha esetleg több virágot kapok. Már amikor a 9-es buszon zötykölődtem, láttam, hogy furcsán kékes az ég, mintha hó készülődne. Gondoltam, gyorsan körbefutok csak, mire elkezd esni a hó, haza is érek. 

Igen ám, de ahogy nézegettem a hortenziákat, megéreztem valami mesés illatot. És megláttam egy télen virágzó cserjét, egy Tündérfát. 3000 forintért. Kb. mintha ingyen lenne. Ami mellesleg 1,5 méret magas volt, nagy cserépben. De nem tudtam ott hagyni, hiszen egy ilyen fogás nekem felér egy kisebb csodával. A pénztárosnő fura hangsúllyal kérdezte, hogy kocsival vagyok-e, és elég ijedten néztek össze a kolléganőjével, amikor válaszoltam, hogy nem, BKV-val. 

Amikor kiléptem a kertészetből, megértettem, miért pislogtak. Az ég fekete volt, és a Kőbányai úton vízszintesen fújta a viharos szél a havat. Igyekeztem a 1.5 méteres csomagot magamhoz szorítani és minél hosszabb szakaszon megtámasztani. A cserjére húzott nejlon dagadt, mint egy vitorla, én pedig alig tudtam megtartani. Beszaladtam egy közeli ház árkádja alá, de a szél akkora volt, hogy felborította az egyik üzlet előtt a rágó automatákat is. Azért némi menedéket adott, amíg a vihar legerősebb része lefutott. Mivel nem lehetett tudni, hogy ez meddig tart, elindultam futólépésben az 1-es villamoshoz, ami két buszmegállónyira van a kertészettől. 

A vállamon a laptop, és a szatyor pár kisebb virággal, a karomban a Tündérfa. A hó szakad. Mire a villamoshoz értem, átázott a kabátom, a cipőm, a sálamból, a hajamból folyt a víz. Ja, és persze egy régi villamos jött, tele emberrel, még jó, hogy zilált külsőm nem volt feltűnő a sok lepukkant utas között. 

De van egy Tündérfám, aminek most két hétig érzem is az illatát, mert egyelőre a loggián állomásozik.

Vigyori

Csak vonszolom magam, szorongós, bánatos napjaim vannak, pedig nem történt semmi különös. Bármerre nézek, mindenki rosszkedvű, a blogokban is azt olvasom, hogy mindenki letargiában van. 

Hogy legyen körülöttem egy kis vidámság, rendeltem a Legyél Te is Kreatív oldalról vigyori linzerformákat. És megyek a csajokhoz hétvégén, megnézem, mi a helyzet a kertben, meg kicsit feltöltöm a jókedv-tartalékaimat.