Meglátogatott minket Balatonon a sógorom egyik barátja. Annyit tudtam róla, hogy már tíz éve elvált, egyedül él, most éppen nincs munkája, mert elindult szerencsét próbálni külföldre, és nem járt sikerrel.
Elhatároztuk, hogy megnézzük Balatonfüredet és Tihanyt, de egy autóba nem fértünk be, így a húgomék megkértek, hogy én menjek Zolival. És mivel én tudtam, hol van lángosos és hol lehet parkolni, mi mentünk elöl.
Még be sem ültünk a kocsiba, máris régi-régi rutinok jöttek elő mindkettőnknél. Nyitottam a nagykaput, ő kiállt, én bezártam, ő járatta a motort. Megvárta, amíg bepakolok a hátsó ülésre, és megkérdezte, indulhatunk? Mondtam, fordulj balra, balra fordult. Mondtam, itt lesz jobbra a parkoló, lassított. Megvárta, amíg kiveszem a kardigánt a hátsó ülésről, és csak utána csippantotta a riasztót. Valahogy közénk ült a büfében a keresztlányom, és ő is belekeveredett az önkéntelen játékba. Én felkockáztam neki a rántott sajtot, Zoli felvágta az uborkát. Füreden közöttünk jött a kislány, fogta mindkettőnk kezét, és hol engem kérdezett, hol őt. Mi pedig válaszoltunk. Ahogy az szülőktől elvárható. Amikor hazafelé autóztunk, nagyon riadtan-tanácstalanul nézett rám, látszott, nem érti, mi történik.
Otthon a húgom megjegyezte, hogy passzolunk egymáshoz Zolival. Csak annyit mondtam, hogy nem mi passzolunk, hanem a sebeink. Hiszen mindketten voltunk boldog házasok, neveltünk kisgyereket. És most egyszerre visszaléptünk tizenöt évet, és újra átéltük, milyen jó is volt az.
Nem akartam tovább bonyolítani a helyzetet, ezért amikor hazaértünk, gyorsan elmentem aludni. Jó volt kicsit felidézni a régi szép időket, de ami elmúlt elmúlt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése