Mindig megfogadom, hogy nem hívom vissza. De valahogy nem tudom kiírtani magamból azt az idióta ösztönt, hogy ha valaki ötször-hatszor keres egymás után, akkor az azt jelenti, hogy az illető bajban van. Valahol az agyam egy pici zugában mocorog bennem, hogy megint csak egy dermesztő játszmába akar behúzni, amitől agyvérzéshez közeli állapotba kerülök, mégis mindig felhívom. Hiszen, ahogy mondani szokták, mégiscsak az anyám.
És most meging. Csütörtökön reggel arra ébredtem, hogy hét nem fogadott hívás/visszahívó sms érkezett anyutól. Joggal gondoltam, hogy rosszul van, vagy elütötték, és robog vele a mentő a kórházba. Felhívtam, és köszönés nélkül elkezdte hadarni, hogy azonnal menjek le, mert a volt élettársa gyerekei kidobták őt a közös nyaralóból, és ott az összes holmija, azonnal el kell hozni mindent. Kérdeztem, hogyan jutottak be a gyerekek a házba. Mondta, hogy ő engedte be őket, mert olyan kedvesek voltak, azt mondták, hogy nyaralni jönnek. De induljak AZONNAL. Már itt kijöttem a sodromból, mert vagy százszor elmondtam az elmúlt hetekben, hogy augusztus második felében mindkét főnököm szabadságon van, az enyém az egész osztály, most még a bocskoromat sem dobhatom fel, nemhogy lelépjek egy napra. Persze, reggeli zuhanyozás, öltözködés, rohanás, sajtófigyelés közepette még lebonyolítottam néhány telefont, hogy találjak valakit, aki odamegy segíteni anyunak. Mondtam neki, hogy hívjon rendőrt is a helyszínre. Aztán munka közben is még bonyolítottam vagy száz telefont, hogy oké, ha a rendőrök azt mondták, hogy neki van igaza, akkor cseréljenek zárat, de szedje össze a holmijait, és majd autóval jövő hét végén elhozzuk a dobozokat.
Pénteken néma csend, szombaton délben megint hívássorozat. A változatosság kedvéért induljak AZONNAL, mert megint elfoglalták a gyerekek a nyaralót, és hívták, hogy fél kettőkor vigye el a cuccait. Kérdeztem, hogy lecserélte-e a zárat. Ja, azt nem. Kérdeztem, összepakolta-e a holmijait. Ja, azt sem. Kérdeztem, ha úgysem csinál meg semmit, amit mondok, akkor miért nem hagy békén. Erre kezdődött a bőgés. Mondtam, hívjon rendőrt, és kérje meg az ismerősünket, aki a szomszéd faluban lakik, hogy megint menjen oda vele a házhoz. Egy óra múlva megint visszahívó sms-ek. Felhívom anyut, aki azt mondja, a rendőrök azt tanácsolják, hogy szedje össze a holmijait, és vigye át a saját házába. Ő el is vinné, de ő most engem kérdez, hogy mi legyen, mert én azt mondtam, hogy ne hagyja ott a házat, és ő fél, hogy én veszekedni fogok vele. És beszéljek akkor én a gyerekekkel, mert ő nem tudja, hogy most mi legyen. Itt fordult velem egyet a világ, és dühömben telefonon leordítottam a gyerek fejét, hogy ha már el akarják foglalni azt a tetűfészek kisházat, akkor miért nem lehetett ezt normálisan megbeszélni, miért kell rátörni a másikra az ajtót, és rákényszeríteni, hogy a bugyogóit a fél utca előtt szedje össze. Olyan hangerővel ordítottam, hogy szerintem az egész falu hallotta, a gyerek csak habogott. Pedig igazából a haragnak csak a kisebbik része szólt neki, amiért ezt az egész zavaros örökösödési ügyet nem képesek normálisan intézni, de ebben a helyzetben mit mondhattam volna neki? Hogy a nevemben is csapja agyon az anyámat és ássa el a kert végébe?
Dolgozni akartam ma, be kellene fejeznem egy anyagot, hogy nyugodtan indulhassak nyaralni, de persze a fülemben dobog a vér, baromira nem tudok koncentrálni. Állandóan eszembe jut, hogy az elmúlt egy évben, amióta anyu élettársa meghalt, hányszor kértem, hogy tisztázza a nyitott kérdéseket az örökösökkel, és hagyja azt a koszfészket a fenébe. Nem ér egy fityinget sem, eladhatatlan, és százezreket kellene rákölteni, hogy ott lakni lehessen, miközben két utcával arrébb ott van anyu rendes háza, amire szintén költeni kellene, és arról kellene inkább egyeztetni a bankkal. Erre most anyu idegenek előtt azt állítja, hogy tulajdonképpen miattam nem jött még el onnan. Komolyan. Erre már nincsenek szavaim.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése