Rámrepültek a telekszomszédok. Kihasználtam a jó időt, gondoltam, elkezdem végre terjeszteni a fehér herét, és kiszabadítom a nemrég talált epret és ribizlit. Ehhez viszont az kellett, hogy puszta kézzel tépjem ki a gazt több mint száz négyzetméteren.
A szomszédaim pedig ezt az időt találták megfelelőnek arra, hogy bemutatkozzanak, és feltérképezzék a magánéletemet. Így aztán amikor éppen térdelve küzdöttem a tarackokkal, húsz percenként fel kellett tápászkodnom, leverni a földet a kezemről, odamenni a kerítéshez, kezet fogni, és válaszolni olyan kérdésekre, hogy mit akarok csinálni a telken, mit tervezek a házzal, hol a férjem.
Szégyellem nagyon (na jó, annyira nagyon azért nem), de én megőrülök ettől a szájtépéstől. Ha nyernék a lottón, akkor két méteres kő- vagy fakerítéssel venném körbe az egész birtokot., hogy csak akkor kelljen beszélgetnem az emberekkel, ha én is akarok. Akkor majd kiülnék a kapu elé és pletykálnék kicsit. Aztán visszaspuriznék a jó magas kerítésem mögé.
Nincs semmi bajom a szomszédokkal, csak panellányként megszoktam, hogy ha egyszer becsukom a bejárati ajtót, akkor magam lehetek. Hát itt aztán nem.
Épp az utcai kerítéshez ültettük a húgommal az orgonákat, amikor előpattant a szemközti házban lakó asszony, és a kezünkbe nyomott egy virágos, szerencsétlen kis fát, hogy ültessük el. Annyira meglepődtünk, hogy betettük az egyik orgonának ásott gödörbe. Amikor a szomszédasszony elviharzott, kitört belőlünk a röhögés, potyogtak a könnyeink. Ezentúl, ha csak meglátom majd az orgonák között a kis fát, mindig eszembe jut, ahogy vonszolta szegényt a nő át az utcán.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése