Sötét a hangulatom hetek óta. Nyomaszt, hogy mit hoz a jövő. Tiszta fejjel tudom, hogy nem lenne szabad foglalkozni azzal, ami a közéletben van, de én sajnos a munkám miatt nem tudom elhagyni a Facebookot, nem tudom kikapcsolni a híreket. Így meg dől mindkét oldalról a mocskolódás, sőt, az ellenzéknél már oldalon belül is, pedig nagyon nem ezt vártam tőlük. Nyomaszt az is, hogy még mindig nincs vége a járványnak, és még mindig egymásnak esnek az emberek az oltások miatt, és még mindig vannak, akik úgy gondolják, hogy nincs is covid.
Ebben a remek formában persze F-el is türelmetlenebb vagyok, igaz, ő is mindent elkövet, hogy a türelmem próbára legyen téve. Nekem sem jó, hogy ennyi harag gyülemlett fel bennem, ezért végiggondoltam, hogyan tudnánk javítani a helyzeten. Így tegnap mondtam, hogy használjuk ki, hogy süt a nap, hagyjuk a fenébe az itthoni teendőket, menjünk le a Velencei tóhoz, sétáljunk kicsit, együnk valami finomat, lógjuk el ezt a vasárnapot a takarítás, pakolás, pótmunka elől.
Agárdig mentünk vonattal, átsétáltunk Gárdonyba a parton, csárdáztunk egyet, sétáltunk még egy kicsit, aztán hazavonatoztunk. Én még a volt férjemmel nagyon sokat jártam erre, de több mint tíz éve egyáltalán nem, csak autóból vagy a vonat ablakából láttam, hogyan változik a környék. A tó körül nem tetszik a rengeteg beton, jó, hogy rendezett lett kicsit a part, de szóljon már valaki a kivitelezőknek, hogy az kisméretű szürke térköveken túl is van élet.
A kis utcák viszont alig változtak, ide szerencsére kevésbé jutott el az építkezési láz. A nyaralók üresen álltak, csendes kis utcákon sétálgattunk, nézegettem a kerteket, amik olyanok voltak, mintha a 80-ss évekből maradtak volna itt. Jó volt ez a nap így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése