Nem véletlen, hogy mindig augusztus végén, szeptember elején megyünk a Balatonra. 'gusztus 20. után a jónép hazamegy, csak a megszállott hajósok, kempingezők, túrázók maradnak. Alig vannak emberek, intim hangulata van az egésznek, a fények pedig csodálatosak ilyenkor. Persze az éttermek jó része bezár, de ismerünk néhány helyet, ahol tudunk enni, és nem halok bele abba sem, ha főzni kell valamit. Hogy idén kicsit összekutyultuk a nyaralásunkat, maradt bennem hiányérzet, ezért az utolsó pillanatban felvetettem F.-nek, hogy ugorjunk még le pénteken egy napra a Balatonhoz. Nagyon tetszett neki az ötlet, és megfejelte annyival, hogy aludjunk Tihanyban, mert talált egy jó szállást. Drága mint a fene, de legalább vihetjük a Selymet is.
Pénteken reggel vonatra szálltunk, elmentünk Balatonfüredre. Még elkaptuk a borfesztivál végét, tudtunk borokat kóstolgatni, és ami annál is jobban érdekelt bennünket, zsíros kenyeret enni, mindezt úgy, hogy néztük a balatoni vitorlásokat. F. kitalálta, hogy hajóval menjünk át Tihanyba, és sétáljunk fel a szállásunkhoz. Gyermekkoromból még emlékszem a több órás, dögunalmas, nyomasztó balatoni hajókázásokra, de most csak fél óráig tartott az út, ezt még én is kibírtam. Gyönyörű színe volt a víznek, láttunk gyerekeket, akik vitorlázni tanultak, vetődtek jobbra-balra, mint az Ötvös Csöpi filmekben.
Tihanyban aztán F. szembesült azzal, hogy elnézte a térképet, és a szállásunk nem a faluban van, hanem lent a rév-állomásnál. Éhes volt, és így nem tudtunk lepakolni, és úgy beülni enni valahová, már nyomta a vállát a hátizsák, mert ő hozta a ruháinkat, mivel én cipeltem a Selyem hordozóját. Elkezdett befeszülni, morgott, csapkodott, bunkóskodott velem, amíg gyalogoltunk a Tihanyba vezető úton, úgyhogy rászóltam, hogy vagy befejezi, vagy én visszafordulok, nézek egy hajót Füredre, aztán egy vonatot Budapestre, ő meg cirkuszolhat magában. Visszafogta magát, de csak órák múlva nyugodott meg, amikor már beültünk egy étterembe.
Régóta nézegettük ezt a helyet, igazi túristakopasztó, bent van Tihany közepén, nagyon hangulatos, tele van leanderekkel, árnyékliliomokkal, mályvacserjékkel a hatalmas, árnyékos udvar, és mindenféle régi holmi van a falakon, a gerendákról is száz éves korcsolyák, lábasok, csizmák lógnak, az étlapon pedig vicces elnevezések. A hely nem hazudtolta meg magát, hamar kiderült, hogy a humor csak azoknak a vendégeknek jár, akik vagy külföldiek, vagy nagy társasággal érkeznek, és végigeszik az egész étlapot, vagyis iszonyat összeget hagynak majd ott a végén. Mivel mi egy-egy ételt és desszertet ettünk, elég távolságtartóan kezeltek, de legalább láttuk, milyen mókázás jár az embernek, ha ötvenezres számlát helyez kilátásba. Bár mi is majdnem tízezer forintot fizettünk egy könnyű vacsoráért, amit erős túlzásnak tartok. Mindegy, kíváncsiak voltunk a helyre, megnéztük, ennyi volt. Sem a limonádé, sem a konyha nem voltak kiemelkedőek, de nekem sikerült olyan ételt választani, aminek a puszta emlékétől összefut a nyál a számban. Krumplilángost ettem füstölt sajttal és tejföllel, és bár kicsit odakapott, elmondhatatlanul jól esett.
Vettem még levendulás mézet, mert F. gyerekei tavaly hoztak egy icipici üveggel, és nagyon ízlett. Csomagok nélkül és teli hassal már egész vidáman sétáltunk a Belső tónál, aztán gyalogoltunk egy órát a szállásunkhoz, közben a Selyem annyira elfáradt, hogy bekéretőzött a hátizsákba, és cipelni kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése