Ma nagyon jól jött a hálanaplóm, mert amíg összeszedtem, hogy mi az, amiért ma hálás lehetek, kicsit lenyugodtam. Pedig egy órával ezelőtt még olyan dühös voltam, hogy legszívesebben sírva fakadtam volna.
Úgy érzem, hogy mostanában elég sokan hülyének néznek. Az albérlőm négy hónappal ezelőtt beteg volt, és húszezer forinttal kevesebb bérleti díjat fizetett. Abban egyeztünk meg, hogy havonta ötezer forintjával törleszti. Eddig ez egyszer sikerült neki, múlt hónapban kérte, hogy fizethessen majd ebben a hónapban, mert most valamennyivel több fizetést kap. Beleegyeztem, erre most hónap elején bejelentette, hogy elköltözik.
A kollégáim pedig az utóbbi hetekben rászoktak, hogy minden feladatot, amin egy kicsit is gondolkodni kell, átpasszolnak nekem, azzal a jelszóval, hogy ők nem tudják, mi a teendő. Ma már ott tartottunk, hogy az egyik srácnak én kerestem elő az ügye előzményeit, és én mondtam meg, kitől mit kérdezzen, hogy össze tudja állítani az anyagot, a másik pedig átküldött úgy egy szerződéstervezetet, hogy két évvel ezelőtti dátumok szerepeltek benne, sőt, olyan emberek nevei, akik már nem is dolgoznak a cégnél.
Ilyenkor elgondolkodom, hogy tényleg nem lehet az emberekkel normálisan viselkedni? Csak akkor tisztelnek, ha ordítozom a munkatársakkal, ha azonnal kipenderítem az albérlőt, ahogy két napot csúszik a fizetéssel? De mi van, ha én nem akarok így élni? Ha nem akarok ordítozni, fenyegetőzni, kirúgatni embereket, fitogtatni az erőmet?
Megint csak jól felidegesítettem magam. Hol is van az a hálanapló?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése