Egyszerűen halvány fogalmam sincs, mit tehetnék anyuval. Nyolcvan kilométerre lakom tőle, de még így is tönkre tudja tenni a hétvégémet. Pénteken jött a hír a faluból, ahol lakik, hogy kirabolták. Beengedett két nőt a házába, és ellopták tőle a pénztárcáját, amiben benne volt az összes pénze. Több mint hatszázezer forintot.
Ha tízszer nem kérdeztem tőle, hogy anyu, ugye a bankban, a számládon tartod a pénzed, akkor egyszer sem. Azt mondta, hogy igen, ott. Vagy azt, hogy neki nincs semmi pénze. Az már engem nem érdekel, hogy hazudozik, hogy velem akarná kifizettetni a házukra felvett jelzáloghitelt, miközben százezreken ücsörög. Csak az a baj, hogy maga alatt vágja a fát. És amikor baj lesz, az egész család tőlem várja majd, hogy találjak megoldást. Természetesen az évek alatt elcseszett helyzetet két nap alatt hozzam helyre, és ha nem sikerül, akkor én leszek a világ leghálátlanabb gyereke.
A szüleim a tehermentes házukra nyolc évvel ezelőtt felvettek hárommillió forint jelzáloghitelt. Azt mondták, hogy ablakcserére, fűtéskorszerűsítésre. Tudtam, hogy semmit nem fognak megcsináltatni, egyszerűen csak elverik majd a pénzt. Nem lett igazam. A fűtéskorszerűsítést megcsináltatták 500 000 forintért. A többi pedig? Nos, kellett sokpixeles fényképezőgép, a Kisöcsémnek számítógép, jogosítvány, a Hugicámnál akkor született a gyerek, és bár az unokatesóméktól és tőlem minden szükséges holmit megkaptak, kellett egy harmadik rácsos ágy, egy negyedik babakocsi, egy második járóka, a hétszázadik forgó-zenélő plüssbigyó. Ja, kellett aranyfülbevaló anyunak, a húgomnak, a kislánynak. Mi is kellett még? Jaj, hát a praktiker katalógusban annyi de annyi szép dolog volt. Kovácsoltvas étkezőgarnitúra, sörsátor, medence, hintaágy, kerti székek... Így aztán hamar elszaladt a két és fél millió forint is. Én még a hitel felvételekor összevesztem a szüleimmel, évekig nem is beszéltem velük, így kimaradtam a pénzszórásból. Bár egyébként is kimaradtam volna, de ez már egy másik történet...
Mivel sem anyu, sem a Kisöcsém, sem a Hugicám nem dolgozott, a sógorom pedig minden hónapban elmulatta az egész fizetését, így apu tartott el a portás fizetéséből négy felnőttet és egy kisgyereket. Alig bírta fizetni a törlesztőrészletet, adósságrendező hiteleket, személyi kölcsönöket vett fel. Nem tudom, meddig bírta volna, ha egyik napról a másikra le nem betegszik, és meg nem hal rákban két hónap alatt. A temetés után anyu elkezdte intézni a hitelekkel kapcsolatos ügyeket, de neki az volt az álláspontja, hogy apunak volt egy biztosítása, ami alapján a hitelek fennmaradó részét a biztosító állja, a bankoknak viszont az, hogy nincs ilyen biztosítás. Mivel anyu nem tudta bemutatni a biztosításról szóló szerződést, azt javasoltam, hogy mivel akkor már a Kisöcsém és a Hugicám is ott lakott, közösen fizessék tovább a törlesztőrészleteket, és közben pereljük a bankot. A hagyatéki tárgyaláson minden gyerek lemondott az örökségről, hogy egy kézben, anyuéban maradjon a ház is, a hitel is, így egyszerűbb legyen intézni az ügyeket. Akkor havi ötvenötezer forintot kellett volna fizetniük összesen hiteltörlesztésként. Anyu azonban mániákusan ragaszkodott ahhoz, hogy igenis van a biztosítás, a Hugicám a gyerekkel összesen harmincezer forintból élt, a Kisöcsém pedig, bár havi százhúszezret keresett, nem volt hajlandó beszállni a költségekbe, így inkább nem válaszoltak a bank felszólításaira, és az felmondta a hitelt.
Anyu összejött egy ügyvéddel, a Hugicám elköltözött a mostani párjához, a Kisöcsém pedig beköltöztette a házba a nőjét, aki csak néha-néha dolgozik. A bank mára behajtó cégnek adta tovább a szerződést, mára több mint hétmillió forintot követel, havi hetvenezer lenne a törlesztőrészlet. Közben meghalt anyu élettársa, akinek a gyerekei nem ismerik el anyut az öreg örökösének. Egyébként egy faluszéli romos kis nyaralóban laktak, ahová földút vezet, télen ki sem lehet lépni a házból, fel sem foghatom, miért ragaszkodik ahhoz a koszfészekhez bármelyik fél is. Mindenesetre a Kisöcsém és a nője továbbra sem hajlandó fizetni semmit, Anyu fizeti a rezsijüket is a nyugdíjából. Hetente kétszer könyörgök nekik, hogy anyu költözzön vissza a házunkba, egyezzünk meg a bankkal, és közösen fizessék a hitel törlesztését. Végül is az öcsémék ennyi pénzért hol találnának egy fél házat, ha albérletbe kellene menniük? A Kisöcsém azonban nem akarja, hogy anyu visszaköltözzön, fizetni sem akar, de anyu sem akar visszamenni a házunkba.
Így aztán valószínűleg az lesz az eszetlenkedés vége, hogy a bank kirakja a házunkból az öcséméket, az ügyvéd örökösei kirakják a nyaralóból Anyut. Na és, akkor majd mindenki jön hozzám, hogy segítsek. De akkor már nem tudok segíteni, mert egy elárverezett házat nem lehet visszaszerezni. Sőt, péntek óta egy újabb lehetőség is bekerült a kalapba, mégpedig az, hogy a két börtönből szabadult nő úgy gondolja, hogy akinek a tárcájában hatszázezer forint van, annak a fiókjában milliók vannak, és visszatér a nyaralóba. De ezt is hiába mondom anyunak, hiába kértem én is, a húgom is, hogy költözzön vissza a házunkba, nem hajlandó.
De ha majd vagy így, vagy úgy baj történik, akkor én leszek a felelős. Elvégre nekem van a legtöbb eszem a családban... De kérdem én, meddig felelős egy gyerek az anyja tetteiért? Ha én gyerekkoromban annak ellenére kiléptem volna az iskolajárat elé, hogy világosan elpofázták, hogy kislányom, ne lépj a busz elé, mert palacsinta lesz belőled, akkor ki lett volna a hibás? Szerintem én. Persze, tudom, mindegy.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése