Ismerem ezt, én is mindig azt hiszem, hogy elbírom, aztán... - mondta a metrón a lány, aki cipelte a polcom oszlopait. Pedig jó terv volt. Úgy gondoltam, ha összekötöm spárgával külön a hat polcot, és külön a négy oszlopot, akkor simán elbírom. És aztán megláttam a párnákat. Csak kettőt vettem, nem is volt semmi súlyuk. Végül is mindegy, hogy a vállamon lóg-e még egy táska, nem?
Azzal, hogy a terv nem tökéletes, sajnos csak az IKEA előtt szembesültem. A polcokat összefogó spárga vágta a kezem, az oszlopokat pedig csak úgy tudtam megtartani, ha teljes erőmből szorítottam magamhoz, vagyis kb. fél perc után elkezdtek lecsúszni, ezért tíz méterenként meg kellett állnom. Amikor a metróállomáson meglátott az ellenőr, ahogy vonszolom a fadarabokat, oldalamon egy hatalmas két táskával, rémülten csak annyit mondott: menjen.
A metrón körbebástyáztam magam a polcokkal, oszlopokkal. Már leszálltam a metróról az Astoriánál, amikor eszembe jutott, hogy itt bizony mozgólépcsővel kell mennem. Fogalmam sem volt, hogyan fogok úgy egyensúlyozni, hogy mindkét kezem tele van. Éppen ezen lamentáltam a lépcső aljában, amikor odalépett hozzám a lány, és felajánlotta a segítségét. Feltett a villamosra, úgyhogy már csak egy kedves úriember segítségét kellett igénybe vennem, hogy le tudjak kászálódni a járműről, és már otthon is voltam.
Amikor F meglátta, hogy mit cipeltem haza, kiakadt, nem értette, miért nem szóltam neki, hogy kísérjen el. Az az igazság, hogy eszembe sem jutott, hogy segítséget kérjek. Gyerekkorom óta ahhoz szoktam hozzá, hogy egyedül intézem az ügyeimet. Nem mondom, hogy soha nem kérek segítséget, ez nem lenne igaz. Sok emberre számíthatok. De ha valamit meg kell oldanom, akkor azt tekintem alapnak, hogy egyedül vagyok. Nem is tudom, hogy ez változik-e valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése