Utazni vonattal a legjobb. Jó, most nem arra gondolok, amikor az ember öt órán át kuporog a bőröndjén a folyosón, miközben az egyik fülébe a szomszédos bőröndön ücsörgő család négy hónapos gyereke üvölt. De railjettel utazni Svájcba, na az már igen.
Ausztria, Németország, Svájc szebbnél szebb hegyei között vitt az út. Egy pillanatra még Salzburg is felvillant. Nem győztem kapkodni a fejem, annyi látnivaló volt már útközben is. Legszívesebben beszippantottam volna valahogy a szememmel az egészet, hogy itthon kiengedjem. Egész nap ültem a vonaton, de nem éreztem magam fáradtnak. Kicsit szűk volt a hely, a jó öreg zötykölődő magyar kocsikban azért jobban ki tudom nyújtani a lábam, de cserébe volt légkondi. Véletlenül megláttam a kocsiban lévő kijelzőn, hogy 170 km/h-val megyünk. És láttam, hogy megy egyre feljebb, 190, 200, 230 km/h. Inkább oda sem néztem többé.
Egyébként meg kellett állapítanom, hogy a művelt nyugat ugyanolyan paraszt a vonaton, mint a magyarok. Három osztrák lány már a felszálláskor felhajtott egy-egy miniüveges Jagermaistert, majd hangosan üvöltette a telefonon a tuctuc zenét. Mintha csak szakmunkástanulók keveredtek volna mellénk Ercsiben. Őket három idős nő váltotta, akiknek valami emésztőrendszeri problémájuk lehetett, mert hat órán át hol az étkezőkocsiba, hol a wc-re futkostak. Ült mellettük egy fiatal srác is, aki nagyon trendin a szükségesnél három számmal nagyobb boxert vett fel, a farmerját pedig letolta a csípejére, és végig az ülésen térdelt, mert a barátai neki háttal ültek. Ennek a kombónak köszönhetően hol a türkiz alsógatyáját, hol a kőművesdekoltázsát villogtatta.
Szerencsére csak akkor láttam, amikor egyéb természeti csodák miatt a tőlünk távolabbi ablakon kellett kinézni. Az út túlnyomó részében ilyenekkel kényeztettem a szemem:
Amikor pedig leszálltam a zürichi pályaudvaron, úgy éreztem, mintha hazaérkeztem volna. Az a színes forgatag, a nyüzsgés, a sokféle különböző ember látványa engem úgy feltölt, mint másokat egy jógaóra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése