Régen szerettem a Halottak Napját. Felnyaláboltuk Cs-vel a nagy csokor őszirózsát, a mécseseket és elmentünk a nagymamája sírjához egy közeli faluba. Aztán elmentünk a nagy budai temetőbe az apukája sírjához. Végül leutaztunk az én rokonaimhoz.
Anyuéknál összegyűlt az egész család, minden gyerek a párjával, gyerekekkel, és együtt kisétáltunk a falu temetőjébe. Viccelődtünk, vihorásztunk út közben, meg persze veszekedtünk, nem is mi lettünk volna, ha ezt kihagyjuk, aztán feldíszítettük a hatalmas családi sírt. Jó volt a sok kis mécses lángjánál beszélgetni arról, milyenek voltak a dédszüleink, a nagyszüleink, a nagybátyánk.
De három éve, amióta apu meghalt, nem kedves már ez az ünnep. Sírja sincs még apunak, a család nagyzolási mániája miatt, de szerintem akkor sem lenne jobb, ha lenne. Talán kötelességtudatból kimennék a temetőbe, de nem érezném azt, hogy jó meglátogatni a halottamat. Valahogy annyira nem volt tisztességes ez az élettől, hogy még csak esélyt sem adott neki arra, hogy legalább megpróbálhasson küzdeni a betegséggel. Annyira méltatlan, hogy egy ember, aki tizenhét éves korától végigrobotolta az életét, egy napot sem élvezhetett a nyugdíjából, annyi nem adatott meg neki, hogy végre egyszer nyugodtan kiülhessen a háza elé a kertbe, úgy, hogy nem kell arra gondolnia, hogy indulni kell aludni, mert hajnali háromkor nem tud felkelni a vekker csörgésére. Nem tudom elfogadni, hogy ennyi volt, hogy eltűnt nyomtalanul, úgy, hogy mindössze két maréknyi hamu maradt belőle.
Most még nem tudok kimenni a temetőbe. Itt az asztalomon ég egy mécses apu emlékére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése