Tegnap végre mertem kíséret nélkül vezetni. Jó, csak a Bikás park egyik végéből a másikba, összesen vagy három utcányit, de én azért megveregettem a vállamat. Nyolc éve szereztem jogosítványt, de Cs. mellett csak királylánykodtam az anyósülésen. Néztem a térképet, és élveztem a tájat.
Aztán Cs. jogsiját bevonták, és kénytelen voltam elkezdeni gyakorolni. Nem volt túl élvezetes vele vezetni, mert bár sok hasznos tanácsot adott, már éppen szétmenőben voltunk, és valami miatt mindig akkorra tartogatta a legnagyobb cirkuszokat, amikor vezetnem kellett. Hihetetlenül élvezetes úgy küzdeni az autóval, nézni a táblákat, és megpróbálni életben maradni a forgalomban, hogy valaki tele torkokból üvölti melletted a sérelmeit.
Amikor pedig elköltöztem Cs.-től és osztozkodásra került a sor, valahogy logikus volt, hogy enyém legyen az autó. Igen ám, de csak akkor van értelme biztosítást, téli gumit és egyéb ilyen úri huncutságokat fizetni, ha az ember használja is a kocsit.
Így aztán elkezdtem megint gyakorlóórákat venni. Már hónapok óta rójuk a köröket, az oktatók szerint mehetnék egyedül, de még mindig nem merek. Tegnap aztán rászántam magam, és amikor mentünk tollasozni, mondtam F.-nek, hogy elviszem kocsival. Ő nem segítség ilyen szempontból, mert nincs jogsija, úgyhogy csak magamra számíthattam. Persze előtte gyalogosan végignéztem az utat, hol, merre lehet kanyarodni, hol van parkolóhely, és kigondoltam ezer okot, hogy miért menjünk inkább gyalog, de végül nekivágtam.
Igaz, úgy vánszorogtam, mint a döglött lótetű, és amikor visszaértem, csak két utcányira a háztól tudtam leparkolni egy akkora helyre, ahová egy nyerges vontató is beférne, de mégiscsak vezettem!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése