Nem megy nekem a csajoskodás, hiába. Sz. barátnőm születésnapját a Vintage Gardenben ünnepeltük. Azt hiszem, ez a gyönyörű étterem főként nőket vonz, amikor mi ott jártunk, két-vagy három férfi ült az asztaloknál, ők is nőkkel, valószínűleg randi, évforduló vagy kiengesztelés okán. Én legalábbis a fehér bútorok, a rengeteg pasztell színű tulipán és a rózsaszín jácintok között nehezen tudnék elképzelni egy legénybúcsút. Bár, ki tudja, a férfiaknak szánt répafarmer és csősál után...
Tudni kell erről a helyről, hogy a szakács nem marad el a lakberendező mögött. Juhtúrós, parasztsonkás, hagymás kenyérlángost rendeltem. Ez olyan finom itt, hogy már attól összeszalad a nyál a számban, hogy rá gondolok. A szomszéd asztaltól áthallatszott a susmorgás, amikor kihozták a lángosomat egy hatalmas vágódeszkán. Azt hittem, azt találgatják, mi lehet ez az étel, vagy a tálalás tetszik nekik. Amikor rendeltek, hallottam, hogy megy a variálás, de csak annyi jutott el a fülemig, hogy jaj, óriási adag, és á, késő van már, nem kérünk desszertet. Inkább oda sem figyeltem, mert az agyamra megy, ha valaki egy étteremben elkezd nyönyörögni, hogy ő igazából nem is kér semmit, és egyébként is, nem is nagyon szokott enni. Akkor miért nem ment moziba? Ott nem kell enni.
Már a panna cotta volt soron nálunk, amikor kihozták a szomszéd asztalhoz az ételt. Ketten ettek egy kenyérlángost. És nem kértek desszertet. Ekkor rájöttem, hogy arról pusmogtak olyan nagyon, hogy én mekkora adagot eszem egyedül. Hát, ez van lányok, nem vagyok egy törékeny kis virágszál, aki egy harmatcseppel jól lakik, annyi szent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése