Gyakran gondolom, hogy nem illeszkedem egyetlen kirakós játék darabkáihoz sem, de az elmúlt napokban ez az érzésem különösen felerősödött. Az én családomban rajtam kívül egyetlen diplomás sincs. Azt hiszem, a szociológusok erre azt mondják, első generációs értelmiségi. Bár lehet, hogy ők is csak annyit mondanak erre, hogy szívás. Ez a munkahelyeimen soha nem okozott gondot, hiszen nem nagyon szoktam családi történetekkel mulattatni a kollégáimat. A magánélet már kényesebb terület, de eddig bevált az a taktikám, hogy távol tartottam a két tábort egymástól. Cs. szülei művészek voltak, nekik még egymással sem volt kapcsolatuk, nemhogy az én családommal. F. viszont tipikus polgári családból származik, amelyben hemzsegnek az orvosok, ügyvédek, tanárok, akikben erős az ismerkedési vágy. Sajnos ilyen irányú igényeiket nem tudom kielégíteni. Hogy miért? Legyen elég annyi, hogy Cs. azt mondta, amikor először látott otthon, a szüleim és a testvéreim körében, kicsit megijedt tőlem. F. is megjegyezte már, hogy a beszédstílusomból mindig tudja, mikor telefonálok az otthoniakkal.
Tegnap F. nővérénél volt karácsonyi összejövetel. Hát igen, nem találok rá jobb szót. Kis csoportokban álldogáltunk, kezünkben kistányérral, amelyen apró falatkák voltak, és kulturáltan társalogtunk színházi bemutatókról, komolyzenei koncertekről és az oktatás helyzetéről. Mintha egy francia film elejébe csöppentem volna. Nem éreztem rosszul magam, csak valahogy egész végig az motoszkált bennem, hogy oké, gyerekek, ez így most nagyon vicces, de mikor kezdünk igazából beszélgetni?
Mondjuk, ha arra gondolok, hogy egy nappal korábban anyu a karácsonyi ebéd közben kezdte taglalni, hogy ő hiába szült a világra négy gyereket (pl. engem), vénségére senkire sem számíthat (pl. rám sem), akkor mégis csak azt választanám, hogy pezsgőspohárral a kezemben Dragomán György legújabb könyvéről értekezem a családtagjaimmal.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése