Ahogy utaztam ma a húgomékhoz, és néztem ki a busz ablakán, egyszerre belém vágott, hogy korábban mindig Cs.-vel jöttem erre. Tizennyolc év alatt milliószor megtettük ezt az utat. Először a rozzant Skodával, később a kicsit rozzant Opellel, aztán a kicsit sem rozzant Suzukival. Kezdetben ő vezetett, én nézelődhettem, az utolsó néhány évben viszont már én vezettem, ő meg nem nagyon nézelődhetett, inkább navigált. Hátul szuszogtak a kutyák, vagy a gyerek cseverészett, duzzogott, bólogatott a fülhallgatójából üvöltő zenére.
Szorított a mellkasom, ahogy a busz az ismerős úton ment, amikor pedig ahhoz a lehajtóhoz értünk, amelynél a telekhez kellett lekanyarodni, elbőgtem magam. Nem, nem nosztalgiáztam, mert pontosan fel tudom idézni, hogy minden egyes alkalommal az út minden egyes kilométerén veszekedtünk valamin Cs.-vel. Nem a volt életünket sirattam. Azt az életet sirattam, ami lehetett volna, ha Cs. nem szúrja el, de mocskosul.
Szeretem F.-et, szeretek vele élni, de a mi közös életünk már másfelé visz, mint Cs.-vel vitt volna. Ami ott elveszett, az pótolhatatlan. Ha ezerszer jobb lesz helyette, akkor is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése