Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy az lenne a legjobb, ha szépen összepakolnám a holmijaimat és kisétálnék az ajtón. Úgy érzem, hogy tulajdonképpen mindegy is, itt vagyok-e vagy sem.
Én aztán nem vagyok az a leány, akit egész nap tutujgatni kell. Feltalálom magam, bármit el tudok intézni, meg tudok javítani, nincs szükségem egy "erős férfira". De társra igen. És nem olyanra, aki egész este sportközvetítést bámul a tévében, hétvégén pedig egyedül vagy a haverjaival kerékpározik valahol.
Egyedül is el tudok menni kirándulni, egyedül is észreveszem én, hogy nyílnak a virágok, csicseregnek a madarak. De nem egyedül akarom látni, hallani mindezt.
Belefáradtam a vitákba, a duzzogásokba, a kibékülésekbe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése