Hazafelé minden utamba kerülő boltban teletömtem egy szatyrot, mire leszálltam a villamosmegállóban, minden vállamon és kezemben lógott egy batyu.
Igen ám, de a házunk előtti járdán megláttam egy kicsi piros bogarat, aki a hátán pörgött, akárhogyan kapálózott, nem tudott visszabillenni. Félő volt, hogy ott a forgalmas utcán hamarosan rálép valaki. Felvenni ugye nem tudtam a csomagok miatt, gondoltam, fölé tartom a cipőmet, hogy fel tudjon kapaszkodni rá. A bogárnak tetszett az ötlet, pár másodperc múlva ott álltam egy mozgó piros pöttyel a cipőmön. Nem akartam, hogy lepottyanjon, ezért lassan, egyik lábamat a sarkamon csúsztatva elkezdtem araszolni a füves sáv felé. Annyira koncentráltam az egyensúlyozásra, hogy nem vettem észre, hogy egy család figyel.
- Mit csinál a néni?-kérdezte a kislány. -Megmenti a bogarat - válaszolta az anyukája. - Azta! - kiáltott a kislány, őszinte csodálattal a hangjában.
Hát, hiába, jó szuperhősnek lenni, még ha csak két másodpercre is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése