Mindig baj van, ha úgy bólintok rá egy programra, hogy előtte nem faggatom ki alaposan F.-et. Halványan emlékszem én, hogy szó volt hegedűkről, meg valami Julia-ról, de nem firtattam. És vasárnap derült égből villámcsapásként ért, hogy egy hegedűművész koncertjére megyünk a MÜPAba. Mit mondjak, a tegnapi estém nem jelentett katartikus élményt.
Én először hét évesen hallottam hegedűszót. Egy délután a barátnőmnél játszottunk, és neki egy órát gyakorolni kellett hegedűn. Nem volt egy Menuhin, maradjunk annyiban. Ma is emlékszem, mennyire megdöbbentem, hogyan lehet egy hangszerből ennyire borzalmas hangokat kicsalni. Akkor ott megfogadtam, hogy az én gyerekem sosem fog hegedülni.
Azóta kicsit jobb a helyzet, zenekari műben szeretem a hegedűt, ha a Deák téri aluljáróban meghallom, ahogy egy cigányember játszik, belesajdul a szívem, de a művészi cincogtatást nem bírom elviselni. És tegnap ebből volt egy teljes óra. A nő jobbra-balra tornázott a hegedűvel, rengeteg lassú rész volt a darabban, ami szintén a halálom. Úgy éreztem néha, mintha az idegeimet húzták volna naaaagyon lassan. A közönség nálam műveltebb és sznobabb része viszont el volt ragadtatva, addig tapsoltak, amíg nem kaptak ráadást.
Szerencsére a második részben már nem volt szóló, gyorsabb volt a tempó is, és hát mi tagadás, tudtam, hogy a felén már túl vagyok, felcsillant a remény, hogy rövidesen szabadulok. A társaság, akivel voltam, el volt ragadtatva, még jó, hogy a munkám miatt több száz óra olyan beszélgetés van mögöttem, amelyben egy kicsit sem érdekelt a téma, úgyhogy be tudtam dobni ilyeneket, hogy "nagyon impulzív művész". Azt hiszem, most pihentetem egy időre a kultúrafogyasztást.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése