Ünnepkergetés

Alig múlt el a karácsonyi össznépi agybaj, máris itt az új dili, mégpedig a karácsony utáni depresszió. Tele vannak a női magazinok azzal, hogy így ünnepek után most mindenkinek illik depibe zuhanni. Mert ha nem botlik az ember minden kis téren bögrés-bőrös-kézművesszappanos bódékba, és nem a Jingle Bells üvölt a bevásárlóközpontokban, akkor már vége a világnak, nem tudjuk, mit kezdjünk magunkkal. Olyan cikket is olvastam, amiben kiszámolták, mennyi idő van még Valentin napig.

Én is szeretem a karácsonyt, szívesen díszítek fát, jó volt forralt bort inni és sült kolbászt enni a Vörösmarty téren. De nem vágok eret magamon azért, mert reggelente nem Rudolf húzza a villamost a Deák térig egész évben. Egyszerűen nem értem, miért kell ezt a túlpörgést erőltetni. Jó, tudom, az élet nem állhat abból, hogy az ember esténként műanyagtányérból lapátolja a paprikás krumplit a tévé előtt, de azért az is túlzás, hogy minden egyes napunkat ugrólépésben, harsányan kacagva, tűzijáték közepette kell tölteni.

Márpedig azt látom, hogy egyre nagyobb a nyomás, hogy olyan életet éljünk, mintha összevágták volna a Szex és New York és a Modern család legizgalmasabb jeleneteit. Nálunk a munkahelyen szabályos mesemondó verseny megy hétfőnként az étkezőben, hogy kinek volt tutibb a hétvégéje. Aki nem volt bábelőadáson, cirkuszban, kirándulni, annak semmit sem ér az élete. Kíváncsi vagyok, mikor lesz elvárás hétvégente minimum egy párizsi kiruccanás vagy egy ejtőernyős ugrás. De könyörgöm, kinek van erre energiája?

Miért nem lehet így ünnepek után pihenni egy kicsit? Nem főzni, nem vásárolni, nem vendégeskedni, nem pörögni. Csak ülni nyugiban, amíg kipiheni a testünk és az idegrendszerünk a bejglit és a családi összejöveteleket. Hogy aztán újult erővel vethessük bele magunkat a Valentin napi fújamerikaiünnep-nehogymáregyszálvirágotnebírjki közös őrületbe.